- Apám. Beszélni szeretnék veled valamiről. - Jelentette ki Janice, mire a király aggódó arckifejezése komolyra váltott.

- Menjünk egy nyugodtabb helyre. - Lépett be a palotába.

- Ethan, gyere te is. - Szólt hátra Janice, mire a fiú egy kicsit szégyenlősen, de a lány után ment. Egy bordó terembe mentek, aminek minden falán családi portrék lógtak és tele volt mindenféle drágának tűnő bútorral.

A királyi család tagjai helyet foglaltak, de Ethan nem tett így, hiába mondta neki Janice.

- Mi ilyen fontos, hogy egészen idáig eljöttél? - Tette fel a kérdést a király. Janice lehajtotta a fejét, de aztán félénken a mellette álló fiúra pillantott. Ethan bíztatóan bólintott.

- Apám... Én... Én nem akarok hozzámenni az északi királyság örököséhez! - Mondta ki végül.

- Mi? - A király arcán semmi düh nem látszott, csak színtiszta meglepettség.

- É-én Ethannal akarom leélni az életem! Kérlek hadd menjek hozzá feleségül! - Janice felemelte a hangját és könnyek jelentek meg a szemeiben, de még mindig nem nézett fel, ezért nem is látta, hogy az apja arca fal fehér lesz a döbbenettől. - É-én szeretem őt! - A királylány végre felnézett és megbánta, hogy kimondott mindent, ami a szívén volt. A király a fejét fogta és maga elé meredt, miközben a felesége próbálta visszahozni a valóságba.

- Janice, te azt gondoltad, hogy én hozzá akarlak adni ahhoz a kegyetlen emberhez?

- Ez az egyetlen mód a békére a két királyság között. Vagy nincs igazam? - Most a lányon volt a sor, hogy meglepődjön.

- Ha ez is lenne az egyetlen mód, akkor sem kényszerítenélek rá. De biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani valahogy.

- Akkor zöld utat adsz nekünk? - A hercegnő szemében remény csillant fel.

- Hát... - Most jött el az a pillanat, hogy Ethan is beleszólt. A fiú letérdelt a király elé, és lehajtotta a fejét.

- Felség, én beleszerettem a lányába. Kérem, engedje meg, hogy feleségül vegyem!

- Ethan... Tisztában vagy a társadalmi helyzeteddel?

- Egy közönséges katona vagyok, felség. - Bólintott a fiú, mire a király elnevette magát.

- A nemesi családból származó tábornokunk unokája vagy és a karod árán megvédted a hercegnőt. Hogy nevezheted magad közönségesnek?

- A hercegnő védelmezése a kötelességem. - Hajtotta le a fejét a fiú. A király elmosolyodott.

- Az egyetlen, aki még meg tud titeket állítani, az a királynő. Mondjatok neki is már szép szót. - Állt fel a helyéről és az ajtóhoz ment. - Hívják Taket a trónterembe, hogy jelentsen. - Mondta a komornyiknak.

- Az az igazság, felség, hogy Take eddig a percig nem mutatkozott újra a királyi udvarban. Feltehetőleg még mindig a városban van.

- Akkor keressék meg. - Vonta meg a vállát a király és kisétált.

- Ez szokatlan Taketől. - Jegyezte meg Ethan, mire Janice odakapta a fejét.

- Csak nem történt valami?

- Ha történt is, biztos jól van. Erős fiú ő.

- Fiatalság... - Sóhajtott fel a királynő és felállt. - Ha következőnek meglátogattok, hozzatok esküvői meghívót! - Intett és ő is elhagyta a termet. A két fiatal összemosolygott majd egymás nyakába ugrottak és elcsattant a ki tudja hányadik csókjuk.

- Mégis mit csinál az a gyerek, hogy van képe ennyi ideig megváratni? - Váltott pozíciót a király a trónján ülve. - Jobban jár, ha van valami kifogása, mert ezt már nem nézem el. - Morogta. Valóban, már lassan két órája nem volt semmi hír Take hollétéről. A király próbálta leplezni, de valójában egy kicsit aggódott, hogy vajon jól van-e a fiú, hiszen mégiscsak egy fontos információforrásról beszélünk.

- Felség! Megtaláltuk Taket! - Nyitott be a komornyik.

- Éppen ideje volt. Küldjék be.

- Akkor is, ha halott? - A király egyből felpattant a helyéről.

- Hogy mi? Take halott?

- Attól félek, igen. De még nem vizsgálták meg.

- Mutasd az utat. - Ment ki az ajtón a király zaklatott arckifejezéssel.

Nem telt öt percbe sem, és már ott állt az orvosi szoba ajtajában.

- Mi van vele? - Kérdezte a király az orvost, aki épp a fiút vizsgálta.

- Van pulzusa, bár nagyon gyenge és lélegzik.

- Tehát nem halt fel. - Hallatott egy megkönnyebbült sóhajtást a király. - Szóljanak, ha felébredt. - Lépett ki a szobából, de a helyét Ethan és Janice váltotta fel.

- Mi történt? - Kérdezte a fiú és folyamatosan a barátját szemlélte.

- Van egy seb a hátán és az nyílt fel. Elég sok vért vesztett, így még egy idő mire fel fog kelni, de nincs életveszélyben. Ha minden rendben lesz, akkor pár napon belül rendben lesz. - Mindkét fiatal ajkait egy nagy sóhajtás hagyta el és reménykedve néztek egymásra.

- Köszönjük. - Mondták, aztán ők is elhagyták a szobát.

- Tehát erről a sebről beszélt korábban Take. Csoda, hogy még él. - Jegyezte meg Ethan.

- Ilyen veszélyes lenne az a sérülés? - Lépett Janice a fiú mellé és apró kezét a tenyerébe csúsztatta.

- Take nagyon erős. - Szorította meg Ethan a lány kezét. - Elég nagy sebnek kell lennie ahhoz, hogy így kidőljön tőle.

- Nem akarom tudni, hogy min ment keresztül. - Hajtotta le a fejét Janice.

- Főleg úgy, hogy mi közben életünk legszebb éveit éltük.

- Én nem bánom. Sajnálom Taket, de boldog vagyok, hogy most itt vagy mellettem. Részben a sérüléseknek köszönhető, hogy most itt vagyunk. - Nézett fel a hercegnő mosolyogva Ethanra.

- Ez igaz. - Mosolyodott el a fiú is és még közelebb húzta magához a lányt. - Gondolkoztál már azon, hogy milyen legyen az esküvői dekoráció?

- Még nem nagyon. Neked van ötleted? - Kérdezte Janice, mire Ethan felnevetett.

- Ezt pont nekem kéne tudnom? - Nevetett tovább. Ahogy a párocska egyre messzebb sétált a bokrok és fák között, a hangos nevetést és ötleteket felváltotta a madarak békés hangja és a csend, ami korábban is ott honolt.

Ugyan ilyen csend és béke volt az orvosi szobában is, miután minden látogató és lábatlankodó elment. Ez a csend gyógyító hatással volt Takere is, mert szépen lassan felnyitotta vörös szemei és egy nagyot szusszant, jelezve, hogy ébren van. Nem próbált meg mozogni, mivel a nélkül is sajgott mindene. Azt kívánta, bárcsak tovább tudna aludni, hiszen még nem volt kedve az emberekhez és, hogy azt kérdezgessék, hogy jól van-e. Ezért csukta le gyorsan a szemeit, amikor meglátta az egyik orvost közelíteni. Az egyenletesen kopogó léptek, akár milyen rövid ideig hallotta is őket, egyből elaltatták. Az alvás pedig egy halvány mosolyt csalt az arcára. Nem kell a valósággal foglalkoznia, nem kell azokon rágódnia, amiket megtudott, és nem kell a jövőre gondolnia. Az üres elme szabadsága. Leginkább így tudnám megfogalmazni.

Amikor Take következőnek felnyitotta a szemeit már sötét volt. Erőt vett magán és elfordította a fejét, de majd kiugrott a bőréből ijedtében, amikor meglátta, hogy ki van mellette.

- F-felség. - Rebegte és legszívesebben elásta volna magát. A király dühödt és türelmetlen tekintettel meredt rá, mint aki választ vár a fiú egész létezésére. - Ha a jelentés miatt jött, minden benne van a kis füzetjeimben, a szobámban.

- Az egy dolog. De tudod, hogy mennyit vártam rád? Mégis hogy van képed ennyit várakoztatni? És mégis miért kell így megjelenned előttem? Remélem, jó indokaid vannak, különben felakasztalak! - Take egy nagyot nyelt.

- Drágám, ne legyél már ilyen kegyetlen vele. Biztos volt valami oka. - Jelent meg a királynő is Take látókörében.

- Cs-csak volt egy kis elintéznivalóm egy régi ellenséggel.

- És abban így megsérültél?

- Nem, ha arra gondolnak, ami a hátamon van, az egy pár nappal régebbi, csak úgy tűnik megerőltettem magam és felnyílt. - Take ha tehette volna, most megvakarta volna a tarkóját, de még mindig vájt mindene.

- Ennyi sebet... Pedig biztos vagyok benne, hogy egy elég egyszerű feladattal bíztalak meg.

- Egyszerűnek hangzik, de nem mindig az. Főleg, ha az ember farkasokkal, banditákkal, vagy nem túl kedves ismerősökkel találkozik. - Ez után a király inkább nem szólt semmit, aztán végül mégis ő törte meg a csöndet.

- Elküldtem valakit a füzetjeidért. Köszönöm az eddigi munkádat.

- Én köszönöm. - Mosolygott a fiú.

- Na, és megtudtál valamit a kémekkel kapcsolatban?

- Nem igazán. - Sütötte le a szemeit Take. - De lehetne egy kérdésem a királynőhöz? - Az említett bólintott. - Igaz, hogy ön megvett egy lányt, egy aukción?

- Hmm... Arra az árverésre gondolsz, ami öt éve volt?

- Igen.

- Valóban vettem ott egy lányt. Azt mondták, hogy valamilyen varázsereje van, meg valami különleges volt a származásával kapcsolatban is, de arra már nem emlékszem. - Take bólintott. - De mielőtt még bárki félreértené, azért vettem meg, mert megsajnáltam. Miután beszéltem vele, azt mondta, hogy visszafizeti valahogy, ezért adtam neki munkát.

- Köszönöm. - Bólintott ismét Take és elmerült a gondolataiban, így nem hallotta, hogy a királynő azt kérdezgeti, hogy miért akarta ezt tudni.

- Milyen udvariatlan. - Sóhajtott fel a királynő, amikor Take végül lehunyta a szemeit és ismét elaludt. - Ezért még kapni fog. - Morogta a király és felállt. - Gyere, Maria nincs több dolgunk vele. A királynő felállt és követte a férjét, de még mielőtt kiment volna, visszanézett az ajtóban. Egyszerűen nem tudta nem észrevenni a fiú arcán a legjobb barátnője, Dorothy, vonásait. Lehet, ezért érezte azt, hogy úgy kell bánnia Takekel, mintha a saját fia lenne.

Végül egy fájdalmas mosoly keretében elfordította a fejét és a király után ment. Tudta, hogy Dorothy már a múlté és aligha találkozhatnának. Ezért akart minél többet lenni a fiúval, de nem tehette. Ebben a helyzetben nem. Főleg úgy, hogy nagy eséllyel Take azt sem tudja, hogy kik a szülei. Ez a gondolat csak még jobban elszomorította a királynőt.