A nap déli sugarai hófehérre varázsolták a felhőket, amik úgy díszítették a kék eget, akár az ékszerek. Rendezetten helyezkedtek el, itt-ott csoportosulva. Ha az ember nem figyel eléggé, még a hegyek havas tetejét is beleveszi a vakítóan fehér „ékszerek" csoportjába. Nem hiába. A hó még a tavaszi, üdítő napsütésben is vastag takaróként borította a fenyők és sziklák csúcsait. De ahogy lejjebb haladunk, már nyoma sincs a hidegnek. Mindenhol nagy cseppekben olvad a hó és lecsöppen a földre, ami szomjasan szívja be, vagy bekerül egy patakba, ami az év e táján duzzadva zúdul le a magaslatokról, hogy folyóvá növekedve frissítő áradást hozzon a vízszintesen fekvő területekre. Egy ilyen duzzadt patak mellett haladt el az a földút is, melynek száraz porát most egy fehér ló patái kavarták nagy felhőbe. Az erős állat kecsesen haladt, de így is elég gyorsan ahhoz, hogy lovasa minden erejével azon ügyködjen, hogy fent maradjon a nyeregben. De a lovas nem lassította le az állatot, sőt! Sarkát időnként az állat oldalához nyomta, hogy még gyorsabban vágtasson, közben pedig kétségbeesetten pillantgatott hátra, hátha lehagyták már az üldözőjüket.

A magas hegyek alatt a fehér paripa csak úgy száguldott, de mögötte ott repült szorosan egy mesebeli lény. A teste fehér volt és fényes pikkelyek borították, amik a nap fénye alatt színesen kápráztak. Hatalmas bőrszárnyaival könnyedén követte a lovat, ami már lassan a határain volt. Nem úgy tűnt, mintha a fehér sárkány dühös lett volna. Inkább szórakozásból üldözte őket. Lehet örömét lelte a két, hozzá képest picurka lény, reakciójában, amikor meglátták. Amilyen méltóságteljesen repült a sárkány, olyan hangos csaholással követte egy kutya. A nyelve kilógott és a szeme könnyezett a portól, de hajthatatlanul zárta a sort.

- Sil! - Szedd össze magad! - Kiáltotta hátra a lovas a kutyusnak, olyan hangosan, amennyire tudta. Sil fáradt volt ugyan, de lelkesen vakkantott egyet és gyorsabb tempóra kapcsolt. A lovas, vagyis Take, nem akarta túlhajszolni az állatait, de azt sem akarta, hogy egy sárkány megegye őket.

Take a következő lehetőségnél meghúzta a kantárt és az erdőbe vezette a lovat, aki engedelmeskedett is neki. Azonban Sil nem látott nagyon a sok portól, így továbbment, egyenesen. Take kétségbeesetten vissza akart fordulni, de amikor látta, hogy a sárkány megfordul és őket keresi a sűrű lombok között, kicsit megnyugodott, hogy nem a kutyus után megy.

Viszont csak remélni tudta, hogy a sárkány nem tud tüzet okádni, mert akkor nagy bajban lett volna, ott az erdő közepén. De szerencséjére az északi sárkány csak jeget és havat tud okádni, tehát csak egy hózáport kaptak a nyakukba, így a tavasz vége felé. Azonban miután a sárkány elhavazta őket, elment Take pedig kétségbe esett, hogy mi van, ha megtalálja Silt. Hiába a kétségbe esés, amikor félt kimenni a biztonságot nyújtó fák közül. Inkább leült a hóba és várt. Csak azt nem tudta, mire.

Lehet a megváltásra, lehet arra, hogy a sültgalamb a szájába repüljön, de az is lehet, hogy arra, hogy Sil valamilyen csoda folytán felbukkanjon. Amíg azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen min is gondolkozik, épített egy apró hóembert, ami a nap erős sugarainak köszönhetően elég hamar elolvadt az összes többi hóval együtt. Aztán amikor abbahagyta az értelmetlen fogaskerék jártatást felállt és kikukucskált a fák közül. A sárkányt nem látta sehol, így kimerészkedett. Ahogy egyre kijjebb ment, Sil ugatását vélte felismerni. Megszaporázta a lépteit, de hiába az aggodalma. Sil a hóban ugrált, ami a fekvő sárkányt vette körbe. Legnagyobb meglepetésére a sárkány néha a farkával söpört egy kicsi havat a huskyra, amit Sil nagyon élvezett.

De csak hogy mindent tisztázzunk, biztos megfordult már mindenki fejében, hogy mégis hogyan sikerült Takenek találkozni az északi sárkánnyal, amikor a létezéséről is csak legendákat hallott, egész életében. A történet egyszerű, de amilyen egyszerű, pont olyan hihetetlen.

Take ahogy tovább indult az ország északi felének legnagyobb városából, kerülőúton ment, mivel arra gyorsabbnak bizonyult. Így tévedt egy használatlan útra, ami egy elég sötét erdőn vezetett át. Az erdő sötétségének köszönhetően csak nyáron olvadt el ott a hó, így még most is térdig ért és ez nem könnyítette meg a haladást. Ezen a helyen történt az, hogy Take egy nagy hóbucka mellet haladt el, ami valójában maga az északi sárkány volt, betemetve hóval, és rálépett a farkára. Erre a sárkány felkelt és elkezdte üldözni és valahogy így kerültek abba a helyzetbe.

Most pedig vissza Silhez és a sárkányhoz.

Take egyszerűen nem hitt a szemének és többször meg is dörzsölte, hátha nem csak a fehér hó vakítja el. De nem. Amit látott, az igazi volt.

Silt biztonságba akarta tudni, maga mellett, így hezitált egy kicsit, de aztán odament a kutyushoz és a sárkányhoz és megállt a jeges teremtmény előtt. Nem volt benne biztos, hogy érti amit mond, de beszélni kezdett.

- Izé... Én sajnálom, hogy ráléptem a farkadra. Bocsánat. - Félénken a sárkány kék szemeibe nézett, de valami nem várt történt vele. Az a szem, pont olyan kék volt, mint valakié... Emlékek özönlöttek a fejébe. De ezek nem a sajátjai voltak. Talán a sárkányé...?

Repült, a felhők fölött, aztán ahogy egyre lejjebb ereszkedett egy kastély körvonalai sejlettek fel. Ahogy még lejjebb ment, a ködben kibontakoztak a kastély tornyai, ablakai és mérhetetlen mennyiségű faragásai a köveken.

A kertben landolt, aminek a közepén egy fagyott szökőkút ékeskedett. Az összes kertet díszítő növény örökzöld volt. Ebből lehetett következtetni, hogy ez a kastély olyan helyen van, ahol nyáron sem olvad el a hó. Tehát a hegyek teteje felé valahol.

Aztán kilépett a házból egy fiatal házasbár, a nő kezében pedig ott pihent egy kisbaba. A házaspárt követték a nagyszülők és a szolgák is. Mindenki egyre közelebb ment és a kisbaba végül felnyitotta nagy, égszínkék szemeit és nevetve megsimogatta az emlék tulajdonosát.

- Elena. - Hangozott el a név, aztán a következő emlékképek már zavarosok voltak. Három koporsó egymás mellett, bennük időskorú halottak. Katonák törik be az ajtót, megragadják a házaspárt és elvonszolják őket. A férfi és a nő sírnak és valamit kiáltoznak egy olyan nyelven, amit Take nem ért. Az emlék tulajdonosát is meglátják és kardot rántanak. A katonák arcán rettegés látszik, de külföldi szavakat kiabálva megtámadják. A következő kép az, hogy a nagymama a kezében fogja a már egy kicsivel nagyobb kislányt és sír, aztán valami eltakarta az emlék tulajdonosának szemét. Az után sötétség, majd megint az égbe van és repül. Megint lejjebb száll, és ismét megjelentik a kastély, de most már romokban van. A legtöbb ablak ki van törve és az udvarra vezető ajtó tárva nyitva. Bent minden úgy áll, ahogy régen, csak tele pókhálókkal, élettelenül.

- Elmentek. - Hangzott el. Ezt már Take is értette.

Take lihegve esett hátra.

- Kinek az emlékei ezek? - Nézett Take körbe, de csak a sárkány tűnt elég mesebelinek ahhoz, hogy ilyet tudjon tenni. - A-a tiéd? - Nézett végül a fiú a sárkányra, ami egy aprót bólintott. Viszont valami más volt rajta. Megváltozott a szeme színe. Most nem olyan égszínkék volt, mint az emlékben a kisbabáé, hanem olyan fehér, mint a frissen esett hó. Csak a pupillája volt fekete és ez a két szín együtt tökéletesen tükrözte Take arcát. Értetlenség és egy kis félelem ült rajta. Take nem tudta hová tenni ezt az emléket. Az agyát gyötörték az össze-vissza kavargó emlékképek, a kérdések az emlékekkel kapcsolatban és a temérdeknyi gondolat.

Take nem tudott mit tenni. Idegesen túrt mind a két kezével a hajába és a sok értetlen dolog hatására már csak azt vette észre, hogy már lassan kitépi az összes haját, a sárkány pedig sehol. Csak az a kis hókupac tanúskodott arról, hogy valaha is ott járt, ami a zöld füvön éktelenkedve olvadt egyre jobban.

- Sil! - Eszmélt fel Take, mire a kutyus boldogan a farkát csóválva előtte termett. Valahogy aggodalmas arcot vágott. Az északi fiú egy nagyot sóhajtott és ezzel együtt felnézett az égre. A bárányfelhők ugyan úgy legelésztek a kék égen, mint egészen eddig. - Egyszerűen nem értem. - Ingatta a fejét Take, majd felállt és az arcát megpaskolva visszatért a valóságba és annak valós problémáihoz.

Az előbb történteket bezárta egy kis kamrába a fejében és felszállt a lovára, aki a friss füvet legelészte éppen és tovább indult. Legszívesebben mindent amit megtudott ott is hagyott volna, azon a helyen, de nem tehette. Ezek olyan benyomást keltettek benne, hogy soha nem fogja őket elfelejteni. Amíg ezen sajnálkozott, elővette a jegyzetfüzeteit és újra átolvasta őket, hogy jobban az eszébe vésse azt, amit megtudott. Abban nem volt biztos, hogy valóban hasznos információk-e, de azért valamire csak jók voltak.

Ahogy a legkorábbi jegyzeteihez ért, megállt benne az ütő. Pár percig mereven bámult maga elé, aztán döbbent arcot vágott. Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy amit a sárkány mutatott neki mégiscsak hasznos volt. Végre összeállt neki a kép. Most már örült, hogy nem hagyta ott azon a helyen azt, amit megtudott.

Mondhatni megvilágosult. Most már mindent értett: a család, amiről a hegyekben beszéltek, megegyezett azzal a családdal, amit Take az emlékben látott. Így most már azt is megértette, hogy hogyan tűntek el. Igaz, hogy ezekkel még mindig nem tudta meg, hogy utána mi történt, de legalább ennyit tudott.

A tudás boldogsága egy széles mosolyt varázsolt az arcára és ezzel a lendülettel gyorsabb tempóra bírta a lovat. Most már újult erővel vágott neki az ismeretlennek. Vagyis inkább a maradék falunak az északi részen.