- Mi a neved? Én Hana vagyok! - Kérdezte a lány, miközben a karjánál fogva húzta maga után a fiút.

- Take. - Válaszolt a fiú. Nem tudta hova tenni az ismeretlen lány lelkesedését.

- Tudod, a faluban nincs sok korom béli, akik vannak, azokkal meg nem jövök ki valami jól. Mind azt mondják, fura vagyok. - Nevetett Hana a tarkóját vakargatva.

- Van benne valami igazság. - Morogta Take, de gyorsan eltakarta a száját, hogy a lány ne hallja meg.

- Mondtál valamit? - Fordult hátra, ugyan azokkal a csillogó szemekkel.

- Szóra sem érdemes. - Legyintett Take, mire Hana nevetve visszafordult és csak erősebben kezdte el húzni a háza felé.

- Halkan, mert a szüleim alszanak! - „Valami nincs rendben ezzel a lánnyal" - Gondolta Take, de inkább azt tette, amit Hana mondott neki. Most a sebek fontosabbak voltak, mint az, hogy ki látja el őket.

Pár farkasharapásba nem lehet belehalni, de kétségtelenül fájdalmas. Nem csoda, hogy Take szemei alatt sötét karikák húzódtak, amikor reggel kilépett az ajtón. Igazából Hana és a szülei is mondták neki, hogy pihenjen még, de Take egyrészt tovább akart indulni, másrészt pedig meg akarta találni Silt, aki egész éjszaka nem jelentkezett.

A fehér hajú fiú amint kilépett az ajtón elkezdett fütyülni. Ez volt az a jelzés, amit megtanított a huskynak, hogy jöjjön vissza. Egészen a falu központjáig elsétált így és már alig kapott levegőt, amikor meglátta, hogy Sil boldogan fekszik a kisgyerekek körében és élvezi, hogy minden oldalról simogatják.

- Sil! - Magasodott Take a kutyus és az őt körülvevő gyerekek fölé. - Mégis mit csinálsz itt? Azért tanítottalak én téged éveken keresztül, hogy most itt heveréssz, és meg se mozdulj a hívásomra? - Take elég dühös volt, de elég volt Silnek még egy hemperedés és már ő is mellette guggolt és a hasát vakargatta. - Attól még mindig haragszom. - Jelentette ki Take, majd végül otthagyta a huskyt meg a gyerekeket. Alaposan körbenézett a faluban és megkereste a vezetőt, vagy valamilyen magas rangú embert, hogy megtudja, melyik faluban van. Szerencsére pont ott volt, ahol szeretett volna lenni, így elkezdte a kérdezősködést a kémmel és a szomszédos királysággal kapcsolatban.

Szerintem mondanom sem kell, hogy nem tudott meg sokkal többet, mint a többi faluban, így már szedte is volna a sátorfáját, hogy tovább induljon, de megállították.

- Take! El akarsz menni?! - Kérdezte hisztérikus hangon Hana. Kétségtelenül kiváló színész lehetne belőle.

- Take, még nem gyógyultál meg teljesen. - Szólalt meg egy asszony is.

- Legalább addig maradj, amíg meg nem gyógyulsz! - Bólogatott egy másik asszony.

- Veszélyes így tovább menni. Még lovad sincs. - Jegyezte meg egy fiatal férfi az egyik ház falának dőlve.

Take végül vonakodva, de ott maradt még pár napot a faluban, amíg vissza nem nyerte nagyjából a régi formáját. Az a pár nap alatt sokat aludt, és amikor fent is volt vagy evett, vagy tovább pihent. Igazából hiányzott neki ez a nyugodt környezet, hiszen mióta elindult nem volt esélye kiadós pihenésre abban a kényelmetlen sátorban a gondolataival összezárva. Bár néha már elege volt Hana állandó fecsegéséből, aki folytonos társaságként szolgált, de attól eltekintve kellemes volt az a pár nap.

Amikor már begyógyultak annyira a sebei, hogy ne nyíljanak fel valamilyen nagyobb mozdulatnál, Take végleg elhagyta a falut. Hana természetesen ez alkalommal is eljátszotta a törött szívű szerető szerepét, sőt, még szerelmet is vallott a fiúnak, csak hogy ott marasztalhassa az újonnan szerzett barátját. Take el kellett, hogy szomorítsa a lányt.

- Nekem mennem kell, de Hana. Ne szomorkodj! Inkább próbálkozz meg a színészkedéssel! - Intett egyet és szépen lassan eltűnt a fák között. Ló hiányában csak gyalog tudott továbbmenni, így most sokkal lassabban haladt. Mielőtt elindult, körbe kérdezősködött egy felesleges ló után, de senki sem tudott adni, ezért kénytelen volt gyalog folytatni az útját. Út közben reménykedett, hogy azért megtalálja a lovat, ami még a farkasokkal való találkozáskor futott el, de nem mintha túl sok esély lett volna rá.

Ahogy egyre haladt és haladt, a gondolatai mellett el-elbámészkodott és a fenyőfák ágait tanulmányozta. Volt, hogy amikor elfáradt leült az egyik tövébe és rajzokat készített róluk. Az út és az idő haladtával azonban a növényzet lassan megváltozott. Lombullató fák bontották rügyeiket, alattuk a gyors életciklusú korai növények teljes pompával próbálták átadni dezoxiribonukleinsavukat, hogy biztosítva legyen a következő nemzedék. „Lassan járj, tovább élsz" - Fordult meg gyakran a fehér hajú fiú fejében, ahogy a „K" stratégista fákat és az „R" stratégista hóvirágokat figyelte. Aztán ahogy a csend egyre nagyobb lett, minden lakott területtől távolodva, az aktuális tájaknak megfelelő állatokkal is felbukkantak, amik egy idő után szintén bekerültek a kis füzetbe, mint díszítés. Voltak ott mókusok, őzek, havasi nyulak, szarvasok, vaddisznók, mindenféle énekes madarak, hiúzok, rókák, medvék, farkasok, sőt még néhány párduc sejtelmes vonásai is feltűntek egy-két oldalon. Persze a sok állat rajzát még annál is több növény vette körbe. A végén úgy nézett ki a kis füzet, mint egy biológus jegyzetei az adott hely előlényeiről.

Take már pár hete úton volt és a maradék falut is meglátogatta, ami a hegyek között volt. Most a következő „övezetbe" indult, ami a hegyek alatti dombságot takarta. Már nagyon fáradt volt és alig várta, hogy pár napig egyhelyben maradhasson. Nem hibáztatom. Egész nap a hegyek között bolyongott, fel-le járva az emelkedőkön. És ez, még akkor is, ha közben megpihent egy kis művészet kedvéért, kétségtelenül megterhelő.

Ahogy lefelé haladt a hegyről, már lassan látta az erdő végét, amikor valami fehéret pillantott meg az utolsó pár fánál. Felkeltette az érdeklődését, mert nem tudott semmilyen épeszű megfejtést találni arra a fehér foltra, amit látott. Lassan közelítette meg a biztonság kedvéért, de amikor egy hangosan reccsenő faág elárulta közeledtét, egyből megtorpant. A fehér folt felkapta a fejét és kiderült, hogy egy állat volt. Viszont nem csak egy állat. Ez bizony Take lova volt, aminek megtalálása egészen eddig reménytelennek bizonyult. De íme, most itt fekszik a fűben és meg sem moccan, csak bámult a fehér hajú fiúra, nagy fekete szemeivel. Take kicsit furcsállta ezt a reakciót, de nem kerített neki nagy feneket, inkább odament és boldogan megsimogatta az állatot.

- Sosem gondoltam volna, hogy megtalállak. - Nevetett Take hálásan, de amikor meglátta, hogy miért fekszik ilyen mozdulatlanul a fehér paripa leolvadt az arcáról a mosoly. - Ezt mégis hogyan sikerült? - Tette fel a költői kérdést a fiú. A ló mindkét első lábán vérzett a térde. Ránézésre meg lehetett mondani, hogy csak egy egyszerű horzsolás, de túl nagy felületen helyezkedett el, ahhoz, hogy semmiségnek nevezzük. Take végül felállította a lovat, egy kis alkohollal fertőtlenítette a sebet, majd bekötötte pár tiszta ronggyal.

Most már még lassabban haladtak a jelenlegi célállomás felé, amit csak este értek el. Take bekéretszkedett egy házba, ahol a lovat és a kutyát is el tudták szállásolni és egyből az ágyba zuhant. Másnap reggelig fel sem kelt.

Még ottmaradt volna, hogy kicsit többet pihenjen, de mennie kellett tovább és nem akart az amúgy is soktagú család terhére lenni. Tehát reggeli után egyből útnak indult.

Pár napon keresztül úgy kellett utaznia, hogy a lovat csak maga mellett vezeti, mivel még mindig nem épült fel annyira, hogy kényelmesen el tudjon vinni egy embert. Ezért Take tovább gyalogolt.

Több falut és néhány kisebb várost is meglátogatott így, lábán a sok porral, ami a száraz földutakon ragadt rá. Csak úgy repültek a napok, még a hónapok is, úgy hogy nem történt semmi figyelemreméltó esemény, csak sok fárasztó gyaloglás, majd kérdezősködés.

Aztán ahogy a hónapok, úgy az évszakok is szépen lassan váltották egymást és a lágy, kellemes tavaszból meleg és dolgos nyár, majd hideg, egyhangú tél lett.

Take télen nem igazán akart utazni, így csak kisebb távokat tett meg és legtöbb idejét a városkákban töltötte. Persze a városokban sem tétlenkedett. Ott mindig talált magának valamilyen munkát és annak művelésével próbált minél többet megtudni. Már egy második és később egy harmadik jegyzetfüzetet is kellett nyitnia, annyi történetet és legendát meséltek el neki.

Mondhatni, egy városilegenda-gyűjtővé vált, viszont ezzel együtt az elhatározás, hogy megtalálja a kémet, is egy kicsit háttérbe szorult. Azt tervezte, hogy amikor elér a Nagy-Középső Tóhoz, akkor meglátogatja majd a fővárost, ami annak partján feküdt és akkor majd beszámol addigi ismereteiről a királynak, de ez az esemény még elég messze volt.

Take egész utazása alatt, amikor csak tudott, akármilyen fáradt is volt, szabadidejében a varázskardját tapasztalta ki és gyakorolt vele. Volt, hogy útja során használnia is kellett egy újabb farkastámadásnál, vagy rablók esetében, de ezek csak tapasztalatszerzésre voltak jók, semmi hasznosat nem tanult belőlük. Azt remélte, hogy egyszer majd találkozni fog valami olyan ellenféllel, ami tényleg kihívást jelent és akkor majd megtudja, hogy milyen szinten is állt.

Természetesen a gyakorlások során felhasználta a katonaságban szerzett tapasztalatait és tudását is és nem csak a testét edzette, hanem az elméjét is. Sokat olvasott és ezzel egyidőben kutakodott a városi könyvtárakban mindenféle információ után.

Ahogy egyre haladt és halad a tervezett útvonalán, egyre többet tudott meg. De Take nem volt megelégedve. A kémmel kapcsolatban nem jutott szinte semmire és amit tudott is, az nem volt elég. Tudott, de nem eleget.

A tavasz beköszöntével ezért is indult tovább újult erővel. Hasznos akart lenni az országának és most már őt is érdekelte, hogy mi lehetett a dolgok hátterében. Egy végtelenül kíváncsi, fiatal, kezdő nyomozónak érezte magát, aki képes lenne bármire, csak, hogy még többet tudjon meg. De hát az is volt. Egész nap lovagolt és csak aludni meg kérdezősködni állt meg.