A királylány megérkeztét követő egy hét után egy kocsi haladt át a Nyugati vár kapuján, a nyugati erdő sűrűjébe, rajta azokkal a katonákkal, akiknek parancsba lett adva, hogy menjenek vissza a királyi palotába. Ezen személyek között volt Take is, aki most már kicsit döcögősen, de tudott járni is, bár a szeme és a feje még mindig be volt kötve. Ethan műtétje sikeres volt és a pénzügyekkel sem volt gond, mivel a királylány kifizette. Viszont mivel általában sok ideig tart, míg a test hozzászokik a művégtaghoz, így ő nem igazán mozoghatott még. Szóval ő nem ment haza a visszarendelt csoporttal, hanem a hercegnő legnagyobb örömére ott maradt. Take ebből a szempontból irigyelte őket, mivel neki egyrészt nem volt ilyen fajta kapcsolata, másrészt pedig nem is maradhatott sokáig egy helyen, mióta elhagyta a szülőfaluját.

Az út során úgy tűnt, hogy nem kell többé aggódni a banditák miatt, mivel már fel lettek számolva, de Take még így is egész végig lehajtott fejjel utazott és takarta árulkodó fehér haját. Tudta, hogy azért támadták meg őket annyiszor a banditák, mert el akarták őt tenni láb alól, de nem volt biztos abban, hogy az összes kapcsolatban állt-e Karinával és az északi szomszéd dolgaival.

Két nap volt az út, amíg a fővárosba érnek. Őket már nem bámulták meg annyira. Ha meg is tették, az csupán azért volt, mert ennyi sérültet még nem láttak kocsin. Meg is ijedtek sokan, mivel azt, hitték kitört a háború az északi szomszéddal. Pedig a király minden erejével békésen akarta lerendezni ezt a viszályt. Még arra is hajlott, hogy a lányát odaadja, de amikor megtudta, hogy kémek jöttek, hogy elrabolják, meghozta a döntést, miszerint a legbiztonságosabb helyre kell szállítani a királylányt, ami nem volt más, mint a Nyugati vár. Az északi birodalom királyának meg is mondta, hogy csak akkor adja oda a lányát, ha tiszta lapokkal játszanak, de mivel ez egy mocskos húzás volt, így meghozta ezt a döntést. Az már más kérdés volt, hogy Janice hercegnő is elfogadja-e. Viszont Janice szerint az apja szava szent és sérthetetlen, így nem is gondolkozott az ellentmondás lehetőségén, pedig az apja azt is számításba vette. De Janice nem tette. Sőt, inkább örült annak, hogy találkozott Ethannal, aki őt kísérte és most pedig segítségre szorul a nyugati várban.

- Take! - Üdvözölte a fiút egykori társa, aki most a királyi palota kapujában állt őrként.

- Szia! - Intett oda neki Take és már ment is tovább. Most fontosabb dolga volt, mint régi újonctársaival beszélgetni. Jelentenie kellett a történteket. Normál esetben ezt egy nála sokkal idősebb és tapasztaltabb tenné meg, de mivel csak ő és Ethan voltak mindig a hercegnő mellett, így csak ők adhattak teljes körű tájékoztatást. Bár Ethan még mindig jobb lett volna, mivel ő tényleg egész végig Janice mellett volt, de mivel ő ottmaradt a Nyugati várban, így csak Take volt elérhető.

Take mellett még többen is igyekeztek a király elé. Volt köztük egy, a hercegnő kísérői közül. Ő a banditatámadás és visszaverés elmondásáért volt felelős. A többieknek mind valamilyen átlagos dolgot kellett jelenteniük.

Take sosem hitte volna, hogy valaha is találkozni fog a királlyal. Azt sem értette, hogy egy olyan alsórendű katona, mint ő, mégis hogy jelenhet meg őfelsége előtt. De nem volt ideje nagy feneket keríteni neki, mivel megérkeztek és kinyílt a trónterem ajtaja. Az északi fiú a királyt mindig is egy idős, nagy szakállas bácsinak képzelte, de csalódnia kellett. Egy ránézésre olyan húszas éveiben járó, komoly tekintetű és nagyon jóképű férfi ült a terem központjában elhelyezett trónón. A ruhája mindenféle méregdrága kelméből készült és tele volt ékkövekkel. Annyi díszítés volt rajta, hogy azt is nehéz volt meghatározni, hogy hol van vége a ruhának. De hát mit is várunk egy királytól? Viszont amilyen díszes volt körülötte minden, annyira komoly és unott fejet vágott. De még így is szívdöglesztően jól nézett ki. Ezt még Take is be kellett, hogy vallja. Azért is nem dolgozhattak mellette nők, mert mindegyik szerelmes lenne belé. Ez alól kivétel persze a felesége és a gyerekei. Ha már feleségről van szó, Take meglepődött, hogy a királyné nincs sehol. Azt hitte, hogy mivel a legidősebb lányukról van szó, így mind a ketten jelen lesznek, de tévedett. Viszont ezen sem gondolkozott sokat, letudta annyival, hogy biztos nagyon elfoglalt.

Az események jelentése olyan sorrendben ment, mint ahogy felsorakoztak, így a bámészkodó Take a végére került. Már épp ő következett volna és a király szemében a legfontosabb téma, amikor megszólalt egy kürt. A kürt hangjára a király felpattant és kiviharzott a trónteremből, vele együtt pedig az összes katona is, mivel el kellett foglalni a helyüket. Take csak állt ott értetlenül, mire az egyik társa elhúzta onnan és beállította az egyik fal mellé, a folyosón. Nem tudta, hogy mi ez a nagy sietség és felhajtás, de amikor megjelent a folyosó végén a király, mellette egy gyönyörű nővel, egyből tudta, hogy megérkezett a királyné. A királlyal egykorú hölgy olyan gyönyörű volt, hogy Take szája elnyílt. Abban a fényes, aranytól csillogó ruhában csakúgy ragyogott, főleg a király mellett, aki akármilyen szigorúan próbált nézni, amint a feleségére pillantott elmosolyodott.

Nem telt egy percbe sem, mire végig mentek a hosszú folyosón, be az egyik szobába. Take igazából nem tudta, hogy hol járt a királynő, de azt tudta, hogy ennek a két embernek egymás mellett van a helye, mert úgy néznek ki, mint akik egymásnak lettek teremtve. Amikor becsukódott a szoba ajtaja, minden katona visszatért a saját dolgára, ahogy Take is visszament ahhoz az épülethez, ahol az újoncok laktak. Letette a cuccait és elnyúlt az ágyán. Elég fárasztó volt neki ez a pár nap és már nagyon kellett neki a pihenés. Minél többet volt fent, annál jobban kezdett el fájni a bal szeme körüli vágás. Az a seb folyamatosan a banditákra emlékeztette és azokra, amit Karina mondott. Take még mostanáig is próbálta összerakni a dolgokat a fejében, de végül belefáradt és elnyomta az álom.

Kutya ugatásra ébredt fel. Ismerős volt neki ez a hang. Azokra az időkre emlékeztette, amikor Yukival és Sillel járták a világot céltalanul. Bár nem tartott olyan sokáig az az időszak, Takenek mégis egy nagyon szép emléke. Ekkor egy nagy nyelv végig nyalta az arcát, amire már nem tudott nem felkelni. Sil volt az.

Take, amíg távol volt, Silt az egyik társára bízta, akiről tudta, hogy nem fogja senkinek sem elmondani a kutyus létezését. Azonban mégsem az az ember fogta a husky pórázát. A tábornok úr volt az.

- Fiam, beszélnivalónk van. - Take félve ült fel az ágyon és szembe nézett az ősz hajú férfivel. - De nem itt. Menjünk az irodámba. - A fiú mit tehetett volna? Követte a tábornokot. A zöld szemű férfi előre ment, de néha azért hátrapillantott, hogy Take követi-e. Amikor pedig beértek a tábornok irodájába, helyet foglalt és maga mellé ültette Silt. Úgy tűnt, hogy elég jól összebarátkoztak amíg Take elment meghalni, csak hogy ne ferdítsünk.

A tábornok szigorú tekintete mellett Take nem mert leülni, pedig volt ott három ülőgarnitúra is. Inkább jótállt magáért. - Take? Take, ugye? Egyszerűen nem tudom megjegyezni. - Sóhajtott az idősödő férfi. - Amikor csak rád nézek, mindig az apád juta eszembe. Ha egyáltalán ő az apád...

- Az apám? - Take teljesen ledöbbent. - Ismeri az apámat?

- Nem tudom pontosan, hogy az apád-e, vagy valamilyen más rokonod, de az biztos, hogy ő is Hell. - Take szemében valami megcsillant. - Egy nagyon kemény katona volt, akire ha ránéztél, már féltél tőle. Soha nem láttam mosolyogni. - A tábornok hátradőlt a székében és úgy próbálta felidézni az emlékeket. - Azt hiszem, „D" betűvel kezdődik a neve. - Morogta a férfi, miközben az orrnyergét masszírozta.

- Dieter? - Kérdezett rá Take egyből.

- Igen. Ismered?

- Az apám volt. Bár soha nem láttam.

- Csak volt? Azt hittem hosszabb élete lesz.

- Valahol még mindig él, csak én nem tudok róla. Az öregek azt mondták, hogy száműzték őket a faluból, az anyámmal együtt, de engem ott tartottak, mert kevés volt abban az évben a gyerek.

- Igaz, igaz. Az északi falvakban ez a veszély is fenyeget. - Bólogatott az ősz hajú tábornok mindentudóan. - A száműzéses dologban is biztos van valami igazság, mivel Dieter elviselhetetlen egy alak volt. Csak saját maga érdekelte, meg az én parancsom. Amit más mondott, azt meg se hallotta. Csodálkozom, hogy talált valakit, aki elviseli. - Take élvezettel hallgatta ezeket, mert a faluban soha nem meséltek neki ezekről, csak az volt a baj, hogy elfogyott az idő. Így hát a mesedélután félbe maradt, mivel a tábornoknak dolga volt. Viszont a félbeszakítás ellenére is, Take mosolyogva lepett ki a tábornok irodájából, Sillel együtt, aki most boldogan csóválta a farkát. Amíg nem érkezett a hír, hogy a király újra fogad bárkit is, addig Take visszament a barakkba és kipihente magát még jobban. Kellett is neki a pihenés, mert a sok mozgástól elkezdett fájni a szeme körüli seb. Sil csak megértően mellé kuporodott és mondhatni ágymelegítőként szolgált.

- Üdvözlöm őfelségét, a királyt és királynőt. - Hajolt meg Take, amikor a trónterembe lépett. - Take Hell vagyok. - A fiú a neve elmondása után felpillantott és látta, hogy még a komor király arca is megrezzent. - A királylánnyal történtek jelentéséért vagyok felelős, ami az utazását illeti. Bár nem tudok minden információval szolgálni, mivel nem tudtam végig mellette lenni. - Take egy úgy érezte, hogy merész húzás volt ennyit beszélni, úgy, hogy nem is kapott rá engedélyt, így inkább csöndben maradt.

- Beszélhetsz. - Sóhajtott fel a király. Azt hitte, hogy az északi fiú lesz olyan tiszteletlen, hogy minden válasz nélkül elkezd csacsogni, de pozitívan csalódott.

Take mindent elmondott, amire csak emlékezett. Még arról is beszámolt, amit Karina mondott neki. Viszont ahogy Karina és a kémek szóba kerültek, a királynő felkapta a fejét. Érdeklődő arckifejezéssel hallgatta végig amit Take mond. Úgy tűnt, hogy tudott valamiről. Végül, amikor Take befejezte a beszámolót és engedélyt kapott a távozásra, a király utána szólt.

- Látogasd majd meg a tábornokot. Egy különleges feladatot bízok rád. - Azzal becsukódott az ajtó, a fehér hajú fiú meg csak értetlenül nézett. Igaz, hogy rengeteget edzett és mindent megtett azért, hogy ne csak egy közönséges katona legyen, de még a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy maga a király fog majd neki valamilyen különleges feladatot adni. Igaz, hogy nagyon meglepődött, de ez sem tartott sokáig. Pár perc után már futott is, hogy Silnek is elmondja ezt a hírt, akár egy kutya volt, akár nem.

- Mivel akarod megbízni? - Kérdezte a királynő komoly arckifejezéssel és felállt a trónjából.

- Azt hiszem, megérdemli, hogy körbejárhassa az országot. - A királynő csak értetlenül nézett a férjére. - Azok után, hogy milyen gyerekkora volt... A tábornok elmesélte.

- Tehát ő tényleg Dieter fia? - A király válaszul bólintott. - Remélem Dorothy nem szenvedett olyan sokat. - Ült vissza a helyére a királynő reménykedve.

- Már megint érte aggódsz? Maria, nyugodj már bele. Nem lehet olyan nagy baja...