Az eddigiektől eltérő, sokkal hangosabb csattanás hallatszott, ahogy két ember egymással harcolt. Járókelők nem voltak, csak az a két személy, a füves terület közepén. Az egyiknél egy nagy, kétélű kard volt, míg a másiknak csupán egy fém pálca volt a kezében és azzal próbálta védeni az ellenfele csapásait.

- Kh. Kitartó egy kis féreg vagy. - Vigyorgott gonoszan a kardos, miközben még nagyobb erővel próbálta eltörni a pálcát, amit a másik két kézzel emelt maga elé, hogy védje magát.

- Nh... - A másik fél ereje már fogytán volt, így válaszolni sem volt ereje. Csak tartotta magát, mert ha a kisujját megmozdítná, már a földön heverne, kiszolgáltatottan a kardosnak.

- Nem adod fel? - Vigyorgott az arcába a kardos. Aki a kardot használta egy férfi volt. Erős testalkattal és szép arccal, így a városban odavoltak érte a nők. Viszont az a kapucnis, aki előtte küszködött azzal, hogy állva maradjon, ellen tudott állni a férfi bájának, mivel átlátott a szépségen és látta a bőr alatt azt a romlott lelket. - Válaszolj! - Kiáltott rá a férfi hangosan. - Miért nem adod fel?!

- Ngh! Mert... - Amint megszólalt, tartása gyengébb lett, ami gonosz mosolyt csalt a másik ajkaira.

- Mert?! - Hangja lassan egy őrültére hasonlított. - Miért?! Azt hiszed, megvethetsz engem?! Azt hiszed, legyőzhetsz?! Azt hiszed nagyobb vagy?! Senki nem nagyobb nálam! - Nevetett félőrülten. Hangos nevetése miatt nem hallotta azt az apró kis zörrenést a fák között és nem hallotta azt a halk fütyülő hangot, ami hirtelen megállt, mivel célba érkezett. Az elgyengült fél, rémülten nézett a kardos férfira, majd összerogyott. - Mi... Ez? - Kérdezte szaggatottan a férfi, kikerekedett szemekkel. - Nem adtad fel? Mi ez...? Miért? - Ki gondolta volna, hogy ezek lesznek az utolsó szavai, és utána holtan zuhan a földre?

- Mert erős... Vagyok. - Válaszolta meg végre a kérdést, miközben meredten bámult az ellenfele koponyájából kiálló nyílvesszőre. A látása egyre homályosabb lett, ahogy érezte, hogy még gyengébb lesz. A távolból hangokat hallott, de már abban sem volt biztos, hogy hallotta-e őket. Végül ő is elterült a földön és elméjét ellepte a sötétség.

Arra ébredt, hogy meleg van, de mégis volt benne valami furcsa. Elkezdett gondolkodni, de ezzel csak magának okozott fájdalmat, így halkan nyöszörögni kezdett. A hangra, valami megmozdult nem messze tőle, és mellé ment.

- Felébredtél? - Hallott egy ismeretlen hangot. Mély volt és férfias, de nem becsülte a hang tulajdonosát többre, mint húsz. - Nagyon meglepődtem, hogy olyan jól kiálltál az a férfi ellen, lány létedre. - Mondta komolyan a hang, mire a másikat elfogta a félelem. Erőt vett magán és lassan felnyitotta a szemeit. A helyiség ahol volt, sötét volt. Csak az egyik sarokban volt egy kis tűz, ami halkan ropogott, mellette pedig egy szék. A hely igen kicsi volt, így az az aprócska tűz is viszonylag gyorsan fel tudta melegíteni, ezért nem fázott. Tekintete az ismeretlen hang tulajdonosára tévedt. Meglepő volt a kinézete. Fehér volt a haja, ami oldalt fel volt nyírva és a másik oldalra fésülve, ami igazi rosszfiús kinézetet adott viselőjének, viszont erre még sötétvörös szemei is rátettek egy lapáttal. Fekete ruházata volt, de így is kedvesnek tűnt a mosolya miatt. - Végre kinyitottad a szemed. Egész végig azon gondolkodtam, hogy milyen színű lehet. Te is északról származol?

- Igen. - Szólalt meg erőtlenül.

- Fázol? - Kérdezte a fiú az aprócska tűzre pillantva.

- Egy kicsit lehetne melegebb. - Suttogta a lány aprót bólintva, mivel még mindig nagyon gyenge volt. A fiú nem mondott semmit, csak felemelte a lányt a takarókkal együtt és a tűzhöz vitte. Ott leült a földre és miután alaposan bebugyolálta a lányt, maga mellé ültette.

- Így jobb? - Kérdezte a fiú a lány égkék szemeibe nézve. A lány némán bólintott. Csendben ültek egymás mellett és bámultak a tűzbe. A fiú sokszor pillantott a mellette ülőre, végül vette a bátorságot és megszólalt. - Take vagyok, északról. Te?

- Nekem... Nincs nevem.

- Nincs? És szeretnél egyet? - A lány bólintott, mire a fiú gondolkodni kezdett.

- De az sem baj, ha nem jut eszedbe... - Mondta szégyenkezve a lány és félrenézett. Nem akarta, hogy a fiú, vagyis Take többre becsülje, mint azok, akik nevelték.

- Yuki. Ez tetszik?

- Yuki? Miért?

- Mert a hóra emlékeztetsz. - Simította hátra a lány egyik fehér, rövid hajtincsét Take. A lány, név szerint Yuki elfordította a fejét és boldogan mosolygott. Most már neki is volt neve, nem csak az árva gyerekeknek, akik egymás nevét kiáltozva fogócskáztak a hóban. Akkoriban olyan irigy volt rájuk, de mégis le tudott élni ki tudja hány évet a nélkül, hogy lett volna neve. Ez a fiú mégis elnevezte valahogy. Yuki fontosnak érezte magát. A meleg hatására egyre jobban elálmosodtak. Take még a földön elaludt viszont Yukinak volt annyi ereje hogy visszamenjen, és az ágyra feküdjön.

Reggel, amikor Take felébredt nem talált senkit az ágyban. Megrémült és kifutott, hogy körbe nézzen, hátha valahol a viskó körül van Yuki. A házikó az erdő közepén volt, nem messze egy forrástól. Take gondolataiba merülve kezdte el keresni Yukit, így észre sem vette, hogy a forrásnál jár már. Az zökkentette ki, amikor belelépett a hideg vízbe. Elnézett arrafelé, ahol a forrás fakad, de nem látott semmi jelet arra, hogy a lány ott lenne, így követni kezdte a kis vízfolyást, ami a forrásponttól nem messze, egy magas falról zuhogott le, hogy a völgyben folytassa tovább útját és egy folyóvá nője ki magát. A zuhatag úgy két méterről érkezett le hangos csobogással a lent elhelyezkedő kis pocsolyába, ahonnan elágazva utazott tovább. Take óvatosan a sziklák széléhez ment, hogy keressen egy helyet ahol le tud mászni, de amint lenézett, az arca egy vékony csíkban elvörösödött. A vízesés alatt Yuki állt és halkan dúdolgatva mosakodott. A ruhái gondosan össze voltak hajtogatva egy faágon, ő maga pedig épp a hajából próbálta kimosni a koszt. Most, így a víz alatt, sokkal hosszabbnak látszott a haja. Amikor Take utoljára látta, csak a válláig ért, de most a háta közepét verdeste. Take akármennyire is tudta, hogy rossz, amit csinál, mégsem tudta levenni a szemét a lányról. Nem akarta bámulni, ezért felállt és indult vissza, de megállította egy hang.

- Take? Te vagy az?

- Ah, igen. - Vakargatta meg a tarkóját a fiú zavartan. - Csak megijedtem, hogy nem voltál ott és elkezdtelek keresni.

- I-ide tudnád adni a törülközőt?

- Oh, persze. - Fordult vissza Take, majd óvatosan lemászott a sziklákon és odanyújtotta Yukinak az említett anyagot. - Hogy találtad meg a forrást?

- Hallottam a hangját és kerestem valahol egy helyet ahol meg tudok tisztálkodni.

- Értem.

- Te is itt szoktál?

- Az az igazság, hogy tegnap sötétben találtam a házat, amkor téged akartalak biztonságba hozni, úgyhogy nem volt sok időm körülnézni.

- Értem.

- De most hogy így mondod, szerintem én is lefürdök. - Kezdett el vetkőzni Take. - Nem hideg a víz?

- Nem, meglepően meleg. - Take bólintott, hogy jelezze tudomásul vette aztán megszabadult maradék ruhadarabjaitól is, és beállt a víz alá. Yuki nem hazudott, tényleg kellemesen meleg volt, annak ellenére, hogy a forrás közelében majd lefagyott Take lába, amikor belelépett. Olyan üdítő érzés volt, ahogy a víz lágyan végigcsorgott a testén, hogy lecsukta a szemeit és úgy élvezte. Viszont amikor egy simítást érzett a hátán egyből kipattantak a szemei és hátra kapta a fejét.

- Yuki?!

- Bocsánat! - Vette el a kezeit azonnal és a földet kezdte el pásztázni. Take magyarázatot várva bámult rá. - Csak... - Kezdte halkan. - Meg akartam tudni milyen lehet hozzáérni valakihez... - Mondta és már fordult is el, de Take nem hagyta. A csuklójánál fogva húzta vissza és szorosan átölelte.

- Engem annyiszor érinthetsz meg, ahányszor csak akarsz. - Take tudta, hogy milyen fontos egy érintés. Tudta, hogy képtelenség úgy élni, hogy ne érjenek hozzád. Tudta, hogy Yukinak mennyire szüksége volt rá. A csendet Yuki hangos szipogása szakította meg.

- Te vagy az első, aki megérintett. Az első, akire emlékszem. - Mondta a könnyeit törölgetve. Take nem szólt semmit csak szorosabban húzta magához. Még az sem érdekelte, hogy teljesen elázik az egyetlen törülköző, ami jelenleg ott volt. Meg akarta adni Yukinak azt a szeretetet, amit megérdemelt. Yuki pedig egyre hangosabban szipogott és egyre erősebben kapaszkodott a fiú vállaiba, mintha ő lenne az egyetlen támasza. De ő is volt. Take volt az egyetlen támasza, és Yuki csak remélni tudta, hogy nem csapja be.

Lehet, hogy órák is elteltek, úgy ahogy ott álltak egymást szorongatva, azt sem tudva, hogy ki is a másik. Csak álltak, míg zajokat nem hallottak. Valahonnan a házzal ellentétes irányból jött. Mintha valakik beszélgettek volna.

- Yuki.- Simogatta meg Take a lány fejét. - Öltözz fel. Mindjárt megyek én is. - Mondta halkan és óvatosan elengedte a lányt. Yuki bólintott és a ruhák felé vette az irányt, míg Take megmosta magát, annak ellenére, hogy lehet órákig állt a víz alatt. Igazaból csak nem akarta látni, ahogy Yuki öltözködik, nehogy még a lány félreértse. Halkan hagyták el a helyet, miután mindketten felöltöztek és alaposan körbenéztek, hogy nem hagytak-e bármi nyomot. Take nem akarta, hogy az idegenek rájöjjenek, hogy volt ott valaki. Kézen fogva siettek vissza a kis házhoz.

- Yuki, szedd össze a dolgaidat.- A lány némán bólintott. Meg sem kérdezte, hogy miért. Amint megvoltak otthagyták a kis épületet és egy vadösvényt követve igyekeztek kitalálni az erdőből. Take hirtelen megállt.

- Mi az? Kérdezte Yuki suttogva.

- Ezek azok az emberek, akiket hallottunk. Felismerem a hangjukat. - Válaszolt Take és tovább indult. Némán folytatták útjukat, míg észre nem vettek egy házat. Nagy ház volt és kívülről úgy tűnt jó állapotban van. Yuki értetlenül nézett a fiúra, aki megvonta a vállát majd az ajtóhoz ment és kopogtatott. Úgy gondolta jó lehetne innen élelmet kérni, hogy folytathassák az útjukat. Mivel a kopogásra nem válaszolt senki ezért megpróbált benyitni. Az ajtó nyitva volt, bentről pedig kutya ugatás és nyüszítés hallatszott. Take kicsit hezitálva, de belépett és abban a pillanatban kapta el a hányinger. Egy ember feküdt a padlón, a saját vérében száradva. A szemei nyitva voltak és egy kés állt ki a mellkasából. A kutya a hullát ugatta. Valószínűleg a halott férfi az ő hőn szeretett gazdája volt. Take egy nagyot nyelt és odament a hullához. Megnézte, hogy van-e még pulzusa, de hiábavaló volt.

- Take, temessük el. - Mondta Yuki és látszott az arcán hogy ilyen látványban még nem volt része.

- Szerinted azok az emberek tették, akiket hallottunk?

- Van rá esély.- Bólintott Yuki, miközben két fadarabból eszkábált egy kereszt szerűséget, míg Take a sírt ásta. Eltemették a férfit, de egy papír kiesett az egyik zsebéből. Egy fénykép volt, amin ő volt látható egy idősödő nő mellett két gyerekkel és az a Husky, aki most az ajtóban ült és a fiatalokat nézte.

- Úgy néz ki, hogy van családja. - Állapította meg Take, miután elrendezte a földet a sír tetején.

- Igen. Szerintem megyek és átnézem a szobákat. - Indult el befele Yuki. A fiú bólintott, majd a kutyához ment. Yuki óvatosan lépett be minden egyes szobába, mivel félt, hogy ismét hullákat talál, de nem volt bennük semmi, csupán az ágyak. A szekrények is üresek voltak, mintha nem lakott volna ott senki. Csak a konyha és a nappali tűnt úgy hogy laktak benne. - Take, nincs senki más. Minden szoba üres. Csak a bútorok vannak benn, de azok is üresek. - Mondta Yuki, mikor lement a lépcsőn. Take épp a kutya hasát vakargatta, aki boldogan csóválta a farkát.

- Akkor szerintem itt tölthetjük az éjszakát. Amúgy sem lenne jó ötlet most már elmenni innen. Ki tudja mekkora ez az erdő. Talán itt találunk valamit, ami segít majd kijutni.

- Igazad van. - Helyeselt Yuki és a könyvespolchoz ment, ami tele volt könyvekkel. - Mi a neve? - Utalt a kutyára a lány.

- Sil. - Válaszolt Take, mire a kutya felkapta fejét, így Yuki is láthatta, hogy az egyik szeme kék, míg a másik szürke.

Az idő gyorsan telt és lassan be is sötétedett. Yuki addig olvasott a kanapén, míg el nem aludt, így Take úgy döntött, hogy inkább az egyik szobában alszik. Sil, a kutya is vele tartott. Valószínűleg Sil az előtt is ott aludt, mivel elfészkelte magát az ágy végében és úgy tűnt gyorsan álomba is merült.

- Hogy mit fogunk mi csinálni a kutyával... - Sóhajtott Take, ahogy végignézett a szürke és fehér szőrgombócon, ami alig lehetett egy éves.

Éjszaka közepén Take nagy csörömpölésre riadt fel. A zaj a földszintről jött, így lefutott a lépcsőn, de megdermedt, amikor felfogta mit lát. Yuki kezében az a pálca volt, amivel harcolt még a kardos férfi ellen, de most egy kaszaélszerű penge volt a végén és kékes színben pompázott. Yuki arcán olyan kifejezés ült, mintha épp beszélgetne a fegyverrel. Take viszont nem a fegyveren lepődött meg. Az ilyen fegyverekről sokat hallott már. Take azon lepődött meg, hogy Yuki tudta aktiválni a fegyvert. Halkan bámulta a lányt, aki hirtelen megfordult és kétségbeesetten nézett a fiúra.

- S-segíts! - Suttogta, majd a torkához kapott, mintha valaki folytatgatná.