- Ezt nem hiszem el! - morogta vagy már századjára Darn.

A hegyek között haladtunk. Szerencsémre kapott ruhát a sárkányoktól, meg vértezetet is, illetve kellő készlettel is elláttak minket, hogy ne haljunk éhen, míg elérjük a királynő barlangját. Ugyan nem szabtak nekünk határidőt, de valószínű figyeltek, így felesleges lett volna próbálkozni másfelé venni az irányt.

- Még hányszor fogod ezt elismételni? - kérdeztem mögötte baktatva, a lovat ő vezette száron.

Csak csúnyán nézett rám hátrafordulva, de valahol megértettem. Egyrészt ott volt a tény, hogy meghalt és most mégis újra élt. Aztán élve elhagytuk a Mennyei Királyságot, amire talán még sose volt példa, és talán arra sem, hogy valakinek megváltást ígértek, ha megtesz valamit.

- Rám mondták, hogy őrült vagyok, de te őrültebb vagy nálam is - jegyezte meg.

Csendben haladtunk tovább, ami nem meglepő, mert nem igazán volt közös témának. Sose kedveltem, próbáltam elkerülni, de a falunk nem volt akkora, hogy ez mindig összejöjjön. Ráadásul, ha másfél tucatra tehető a velem egykorúak száma.

- Miért tetted? - raktam fel neki hirtelen a kérdést vádlón.

- Mert miért ne? - kérdezett vissza, tudta mire gondolok.

- Tönkre tetted vele az életem! - vágtam a fejéhez.

Felhorkant, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Nem is tudom miért nem kerítettem sort erre a beszélgetésre abban a három hónapban. Mitől féltem? Tőle? Vagy a válaszaitól?

- Megaláztál! Ulric miattad fordított nekem hátat, pedig szerettem, és ő is engem! - kiabáltam, felszínre tört bennem minden, amit addig elnyomtam.

- Ha szeretett miért fordított neked hátat? - nézett rám a válla felett.

- Tudod jól milyen a családja, nem hagytál neki más választást!

- Aha, szóval a családja fontosabb volt neki, mint te. Tényleg szerethetett - nézett végig rajtam lesajnálón, majd újra előre fordult.

Nem tudtam mivel visszavágni neki, mert a szavaiban ott volt az igazság. Én tényleg szerettem Ulricot, de vajon ő is, annyira, mint én őt? Eddig azt gondoltam igen, de most rá kellett jönnöm, a válasz nem. És minderre egy olyan ember döbbentett rá, akit gyűlölök, és akinek a hibája ez az egész.

Vajon, ha nem teszi meg, és összeházasodunk Ulric-kal, akkor boldog életet éltem volna vele? Vagy később rájövök mekkora hibát is követtem el? Ő nem volt sehol mikor a falut megtámadták, nem láttam harcolni, de Darnt igen. Bár ő mindig sikeresen belekeveredett a harc sűrűjébe.

Nem folytattuk a társalgást, és őszintén szólva eléggé idegőrlően telt az az öt nap, amíg elértük a sárkánykirálynő területét. Itt álltunk a hegy lábánál és bennem most kezdett el tudatosulni, hogy mire is készülünk, amitől minden bátorságom elszállt.

- Ne most fuss el, ha már eddig eljöttél! - hallottam meg Darn hangját.

Ennyire az arcomra volt írva, vagy pedig képes mások fejébe látni? Utóbbiról nem tudtam, szóval tuti az előbbi. Nem mintha ezzel a mondattal bátorságot tudott volna belém önteni. Rajta viszont nem láttam semmit. Azaz, mintha mégis vívódott volna belülről, de miért?

Aztán meglepetésemre nekiállt lemálházni a lovat, még a kantárt is levette róla. Nem tudtam miért, de hamar rájöttem. Ha meghalunk menet közben, ha győzünk, akkor sem lesz már rá szükségünk, és csak halálra ítéljük, ha itt hagyjuk. Darn is tudta, hamarosan rácsapott a ló farára, amivel futásra ösztönözte. Csak néztem utána és irigyeltem, amiért ő megtehette, hogy elmegy.

- Menjünk! - indult meg előre.

Mély levegőt vettem, hátha bátrabbnak fogom magam érezni, de nem jött össze. Remegő, összeszűkült gyomorral indultam Darn után, aki határozottan tört előre, miközben folyamatosan figyelt. S bár a kezét nem tette a fegyvere markolatára, mégis éreztem rajta, harcra kész. Aztán azon kaptam magam, hogy én viszont szorongatom a nálam lévő konyhakés nyelét. Majdnem felnevettem, hisz eszembe jutott, amit mondott. Mégis mit akarok én ezzel? Még egy sárkányfattyat sem tudnék megsebezni vele, nem a királynőt. Lehet tényleg nem gondoltam én ezt át rendesen.

Láttunk néhány fattyat, de messze voltak. Furcsán jött ki az egész, arra számítottam nyüzsögni fognak és úgy kell beverekednünk magunkat a barlangba, de semmi. Annyira öntelt lenne, hogy nem számít arra, netán valaki idejön és megpróbálja megölni? Vagy, amire gondolni sem akartam, csapdába sétálunk bele. Mint kiderült, utóbbi.

A hatalmas barlangban lopakodtunk, a látszólag alvó, hatalmas, fekete bestia felé, amikor Darn hirtelen a fejéhez kapott. Nem tudtam mi van vele, riadtan néztem rá, aztán a sárkányra, hogy vajon felébredt e. Vérvörös szem meredt rám, amitől majdnem összecsináltam magam.

- Szállj ki a fejemből! - morogta Darn a szavakat, miközben térdre esett.

Nem tudtam mi történik, mellé guggoltam, hátha segíthetek rajta. Riadtan figyeltem, ahogyan a sárkány lassan felemeli a fejét, majd legnagyobb megdöbbenésére nekiállt emberszerű alakot ölteni és egy egzotikus szépségű nővé változott.

- Darn! - nyögtem, főleg mikor megjelent két-két fatty is és megindultak felénk.

Eddig is tudtam, hogy meghalunk, de most elképesztően ijesztőnek tűnt a lehetőség és legszívesebben elszaladtam volna.

- Ostoba kölyök, mégis miben reménykedtél? - szavait Darnnak címezte.

Én pedig nem értettem az egészet. Lemaradtam valamiről? Éreztem van valami, amiről nem tudok, és nem felejthettem el a tényt, hogy Darn egyáltalán nem akart idejönni. Talán pont ez miatt, de mégis mi ez?

- Azt hitted képes leszel ellenállni nekem és valahogy megmenteni a saját lelked?

- Miről beszél? - fakadtam ki, amit hamar meg is bántam.

- Szóval nem mondták meg neked a Mennyei sárkányok, hogy ez az egész akciótok eleve kudarcra van ítélve - továbbra sem értettem semmit. - Darn, azon kevés fattyak egyike, akik rendelkeznek, az erővel, mellőzve minden külső sárkányvonást.

Megdöbbenve néztem rá, az agyam tiltakozott, hogy ez nem lehetséges. Főleg, hogy Darn minden alkalommal harcolt a fattyak ellen, még csak jelét sem adta annak, hogy közéjük tartozna.

- Az az embernő kellően messzire vitte, hogy ne tudjam uralmam alá vonni, de attól ő még tudta, hozzám tartozik, hisz hallotta a hangom, ahogy minden sárkányfatty.

Jobban belegondoltam a dologba, és tény, Darn mindig harcra kész volt, amikor megtámadták a falut, de én azt hittem egyszerűen csak mániája, hogy szinte mindig vele van a pallosa. De most már értettem, tudta mikor jönnek, de nem mondhatta el senkinek, mert akkor mindenki megtudja, ő is közéjük tartozik. Inkább tartotta a száját és teljes erőbedobással harcolt ellenük. Mennyire gyűlölhette magát, amiért egy közülük? Vajon ez a magyarázat az agresszív viselkedésére is?

- Mind a ketten el fogtok pusztulni, mert nem teljesítitek az ígéreteteket- folytatta a királynő, és alig néhány méterre megállt tőlünk, miközben a négy fatty szinte ott állt a hátunk mögött.

- Teljesítettük - motyogtam, bár nem túl meggyőzően, ki is nevetett érte.

- Dehogyis kedvesem, hisz te itt beszélgetsz velem, ahelyett, hogy megpróbálnál megölni. Ő pedig meg se fogja próbálni, sőt, elárulom neked, te leszel az első áldozata. Utána pedig ráküldöm a falura, hogy mészároljon le mindenkit.

Döbbenten néztem rá, a kezem újra a kés nyelére csúszott, mire kérdőn nézett rám, hogy vajon kellően bátor vagyok megtenni, vagy sem. Gyanítottam el se jutnék odáig, mert a két fatty egyből rám vetné magát. Ránéztem Darnra, elmosolyodtam és már tudtam a megoldást.

Felé döftem a késsel, bár elég sután. Ösztönből fogott rá a karomra, vicsorgott, mint valami vadállat, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik.

- Ostoba kislány. Azt hitted megmentheted azzal, ha te ölöd meg? Inkább magadat kellett volna menteni azzal, hogy felém dobod azt a szánalmas fogpiszkálónak valót.

- Megmentettem mind a kettőnket - mosolyogtam rá, mire zavartan nézett rám, aztán hitetlenkedve Darna szegezte a pillantását.

- Nem tudtad, hogy ha megérzi a saját vérének illatát, vagy ízét, akkor berzerkerré változik és harcol minden ellen, ami veszélyt jelent rá? Ilyenkor nem gondolkodik, nem érheted el a tudatát, nem uralhatod őt. Talán meghalok, de úgy, hogy feláldoztam magam, hogy belőle kihozzam ezt az állapotot. Így megmentettem az ő és a saját életemet is.

- Öljétek meg őket! - ordította a királynő.

Fájdalom mart a kezembe, hallottam a csontom reccsenését, az érzés szinte letaglózott. Repültem és jóval arrébb a földön csúszva álltam meg, de ez semmi volt ahhoz képest, ami átjárta a karomat, ami furcsa szögben állt.

A könnyeimmel küszködve, de felnéztem. Darn hajított el ide, megmentve ezzel az életem, ő pedig négy fatty között állt. Nem tudom mikor és hogyan sikerült neki felállni és felvenni a földről a fegyverét, de a hatalmas pallos már szelte is a levegőt, felszakítva két ellenfelének is a mellkasát.

Még, ha ezeket le is győzi, még több fog jönni a királynő parancsára, aki már neki is állt újra sárkány alakot ölteni. Segíteni akartam, de annyira fájt, hogy küzdenem kellett még a tudatomért is. Néha teljesen elsötétedett körülöttem a világ és nem tudtam azért, mert az eszméletvesztés határán vagyok, vagy pedig már lecsuktam a szememet.

Pillanat képeket láttam a harcból, és minden alkalommal többnek és többnek tűnt a halott fattyak száma. Darn számtalan sebből vérzett, de a királynő se maradt sértetlen.

Összeszedtem magam valahogy négykézlábra álltam, sérült karomat igyekeztem magam mellett tartani. Komolyan az ott a csontom, ami kiállt belőle? A hányinger és az ájulás kerülgetett továbbra is.

Valamikor végett ért a csata és a királynő a pallossal a szívében terült el a földön. Sikerült felállnom és Darn felé botorkáltam, aki a földön feküdt, szinte mindenét vér borította. Mikor belenéztem a sötét szemekbe, láttam az értelmet, már nem volt berzerker állapotban.

- Darn - rogytam le mellé.

Ostobaságnak tűnt, hogy a sírás kerülget, hisz már kezdettől tudtuk így is, úgy is, de meghalunk a végén, hisz a Mennyei sárkányok ezt egyértelműen a tudtunkra adták. Mégis összeszorult a mellkasom, kiszáradt a torkom és könnyek folytak le lassan az arcomon.

- Sajnálom, hogy megtettem - nyögte, mire megráztam a fejem.

- Részeg voltál - felnevetett, mire vér jött fel a tüdejéből.

- Nem annyira, hogy ne fogjam fel, nem akarod - ez a vallomás azért megdöbbentett. - De képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy egy olyan senkiházié legyél, mint Ulric. Nem érdemelt meg téged. Tudtam, hogy esélyem sincs nálad, így inkább úgy voltam vele, ha az enyém nem lehetsz, akkor senkié.

Nem jutottam szóhoz. Soha még csak eszembe se jutott volna, hogy talán tetszem neki. Mindig inkább áldozatnak éreztem magam, akit kedve szerint szívathat. De mindez azért volt, mert azt akarta vele foglalkozzam? Ő tudta mi, és azt, ha kiderülne senkinek sem kellene.

Inkább elvett mindent, amit akart, csakhogy neki is kijusson a jóból. Vajon megfordult valaha a fejében, ha nem így viselkedik, akkor akár találhat is magának valakit, aki elfogadja? Nem, ő sosem tett volna ilyen naiv dolgot. Vajon, ha mégis megteszi, akkor másképp alakul mindkettőnk sorsa?

- Szóval azért védtél meg az életed árán, mert bűntudatod volt? - kérdeztem, de éreztem, ez inkább tény.

És mivel elfordította a pillantását, ez megadta nekem a választ; igen. Nyelnem kellett, tudtam mit szeretne, de még ennek fényében sem éreztem úgy, hogy képes leszek neki megbocsátani. Meg lehet egy ilyen tettet egyáltalán?

Végül újra felém nézett és tudtam mire vár, szeretné, ha megbocsátanák neki, még mielőtt minden véget nem ér. Tudtam meg kell tennem, mert mind a kettőnknek jobb lesz úgy távozni, hogy benne nem marad bűntudat, bennem pedig tüske a tette miatt. Nem tudtam elfogadni az okát, de már legalább értettem miért csinálta.

Lassan halványulni kezdett és egy kék kristály formálódott a mellkasa felett, lenéztem magamra és hasonlót láttam. A sárkányok legalább tartották a szavukat. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimítsam az arcát és jelezzem semmi baj, de már nem tudtam megtenni. Teljesen anyagtalanná vált és pár másodperccel később én is. Ezzel minden véget ért.