Kevin rezzenéstelen arccal olvasta el a neki címzett levelet, majd a végén rám nézett. Próbáltam olvasni a vonásaiból, a tekintetéből, de nem tudtam. Mégis ugyan az az érzés kapott el, mint ott a padon ülve. Szomorú.

Lehet, ha megkérném szembeszállna a vezére akaratával, de akkor egy életre kitaszítanák és menekülhetnénk ki tudja meddig. Igazából nem akartam vérfarkas lenni, mint ő. Megijesztett a tudat, hogy netán akaratlanul átváltozhatok és olyat bántok, aki amúgy fontos nekem.

Erről akartam kérdezni, de nem mertem. Inkább hagytam, hogy a fantáziám tartson bizonytalanságban, aztán meg próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy Kevin sem vérengző vadállat és nem tép szét senkit telihold idején. Na meg máskor se, kivéve azt az egy éjszakát, de azt értem tette.

- Ne pakoljak ki, ugye? - kérdeztem meg összeszorult torokkal, ő pedig megrázta a fejét.

- Nem lehet elkerülni? - szólalt meg apa is, anya pedig már elfordult és tudtam a könnyeivel küszködik.

Kevin ismét csak nemet intet a fejével. Ha létezett volna menekülési útvonal, akkor ő biztos tudna róla. Bár kérdés megkockáztatná-e értem. Ha farkas törvények uralkodnak náluk, akkor az életével fizet, ha lázadni mer. De nem akartam, hogy meghaljon. Miattam ne.

- És ma kell indulnotok? - tette fel apa a kérdést, válaszként Kevin átadta a levelet.

- Kiviszlek titeket a reptérre, hogy ne kelljen busszal mennetek - adta vissza neki én pedig csak álltam ott leforrázva.

Ezek szerint most ebben a percben indulunk is a legközelebbi reptérre? Ez egy rossz vicc, ugye? Vagy egy rémálom? Komolyan elvárják tőlem, hogy azonnal ugorjak? És, ha nem teszem, akkor mit csinálnak?

Köszönöm, de ráér reggel - mutatta fel a telefonját és rám nézett.

Bennem pedig összedőlt egy világ. Hátat fordítottam és felrohantam. Bevágtam magam mögött az ajtót és az ágyra vetettem magam. A sírás kerülgetett. Itt kell hagynom a szüleimet, mert tuti nem jöhetnek velem. Meg ki tudja, talán veszélybe is kerülnének.

Szomorúnak éreztem magam és dühösnek. Tehetetlennek, pedig már jó ideje tudtam eljön ez a nap, de reménykedtem nem most. Talán még fiatalnak tartanak hozzá. Esetleg közben meggondolják magukat. Vagy bármi más, amiből én jövök ki jól.

Aztán valami történt, mert hirtelen már nem akartam sírni. Csak feküdtem és néztem a szobámat. Úgy éreztem magam, mint aki meghalt belülről, mint akitől mindent elvettek. Engem akarnak? Nem fog tetszeni nekik, amit kapnak belőlem.

Anya jött be, de nem mozdultam meg. Leguggolt mellém, az arca könnytől fénylett. Ránéztem, de nem mutattam ki semmi érzelmet.

- Kitalálok kicsim valamit. Elmenekülünk, jó? Az ő kezük se érhet el mindenhova. Ha Kevint sikerül kiütni valamivel, akkor őt sem hibáztathatják és nem lesz belőle baja. Carol hallasz engem?

- Nem fogok menekülni anya - ültem fel és olyan hidegként csengett vissza a hangom a saját fülemben. - Elmegyek és nem fogják zsebre tenni, amit tőlem kapnak.

Nem tudom mi ütött belém, de reméltem ki fog tartani még akkor is, amikor odaérek és szembe nézek a valódi apámmal, meg a másik falka vezérével és fiával. Kevin azt mondta értékes vagyok, így biztos nem fognak bántani, szóval akár ki is használhatom ezt.

- Kicsim - fogta meg a kezem és kétségbeesetten nézett rám.

- Kevin! - álltam fel és az ajtó felé indultam.

Kiléptem a lépcsőházba, ő pedig megtorpant lent és felnézett rám. Láttam rajta nem szívesen teszi meg, de nincs választása és ezért nem hibáztattam.

- Hozd fel légyszi a bőröndöm. Nem hiszem, hogy a nyaralós cuccaim megfelelőek lesznek ott - azzal már hátat is fordítottam és visszamentem a szobámba.

Anya továbbra is ott térdelt és engem nézett. Nagyon sajnáltam és nem akartam itt hagyni. Lehet soha többé nem látom, ő pedig nem fog rólam hallani semmit. Bár mindent megteszek, hogy ne így legyen.

A nyitva hagyott ajtómon Kevin jött be és letette a bőröndöm. Odadobtam neki egy köszt, de nem néztem rá. Ő pedig kiment. Talán azt hiszi, gyűlölöm most, pedig nem. Nem rá haragszom, hanem rájuk, azokra az arctalan idegenekre, akik döntöttek a sorsomról az én megkérdezésem nélkül.

- Anya segítenél válogatni?  - néztem rá, ő pedig bólintott és felállt.

Nem tudtam mit kéne vinnem. Semmi olyan ruhám nem volt, ami megfelelt volna a felsőbb tízezer számára. Márpedig, ha igaz, amit Kevin mondott, hogy jól élnek és nagyvállalatok tulajdonosai, akkor oda tartoznak. Mindegy, viszem, amim van. Azt kapják, aki vagyok.

Egy óra válogatás után telepakoltam a bőröndöm és néhány személyes holmit is betettem. Anya ott állt és olyan szerencsétlennek tűnt. Én voltam a gyerek, mégis éreztem most nekem kell megnyugtatnom őt.

- Anya nem lesz baj - léptem oda hozzá és megfogtam a kezét. - Megtanítottátok hogyan álljak ki magamért. Megígérem, hogy mindent megteszek a visszatérést. Nem utoljára fogsz látni!

- Oh kicsim! - pittyeregte el magát anya és átölelt, én pedig viszonoztam.

Ez most jó ideig az utolsó éjszakám itt. Minél több időt akartam velük eltölteni. Lementünk apához, aki a nappaliba ült és maga elé meredt. Őt is megviselte, bár igyekezett nem kimutatni. Orvosként elég sokszor rákényszerült erre.

Leültem mellé és próbáltam rámosolyogni és megnyugtatni őt is. Kevin valahova eltűnt. Nem hiszem, hogy messze ment. Neki is nehéz ez, tudtam. És tisztelte annyira a szüleimet, hogy meghagyta nekünk most hármasba ezt a kis időt.

Későn feküdtem le és nagyon aludni se tudtam. Sötét foltokkal a szemem alatt ébredtem, talán ha aludtam két órát. Némi sminkkel sikerült nagyjából eltüntetnem, majd lementem. Anyuék már a konyhában ültek. A tegnap esti nyomott hangulat ülte meg a helyiséget.

Királyi reggeli várt, egy csomó mindent készítettek. Nem éreztem magam éhesnek, de leültem. A kedvükért enni fogok. Nem tudom hogyan sikerült rávennem magam. Kevin is előkerült, a bőröndöm már lehozta.

Ránéztem és tudtam mennünk kell. Így is nyert nekünk némi időt, mert tegnap későn értünk haza, senki nem várhatja el, fáradtan nekivágjunk egy újabb több órás autó útnak.

Beültünk és elindultunk. Anyuék ültek elől, mi hátul. Senki nem szólt, a rádiót hallgattuk némán. Kifelé bámultam a mellettünk futó tájat néztem. Valamikor elbóbiskoltam, mert arra riadtam, hogy megálltunk.

Kevin kivette a bőröndöt, magának csak egy hátizsáknyi cuccot szedett össze. Ha tippelnem kellett volna, akkor nem ruhát, sokkal inkább emlékeket hozott magával. Anyuék csak egy darabig kísértek.

A pultnál Kevin egy cetlit adott át, a mögötte ülő hölgy elolvasta és megmondta melyik kapu felé menjünk. Nem értettem. Nem kértek se személyit, se útlevelet. Ezek szerint az országot nem hagyjuk el, de attól még nem kéne igazolnunk magunkat.

Nem sokkal később megértettem. Magángéppel megyünk. Már vártak minket, ki tudja mióta. Egy férfi elvette Kevintől a bőröndöt, ő pedig intett szálljak fel. Felléptem a kihelyezett utaslépcsőn és igazi luxus beltér fogadott.

Hatalmas bőrülések, bárpult, egy légi kísérő kisasszony, aki rám mosolygott és megkérdezte kérek-e valamit. Nemet intettem, majd leültem az egyik székbe. Szinte belesüppedtem. Kevin velem szemben foglalt helyet.

Nem sokkal később az ajtó bezárult és a gép felszállt. Nem tudtam hova megyünk, de nem is számított. Órákkal később megérkeztünk, ahol szintén vártak minket. Ugyan nem limuzin, de egy lesötétített autó várt ránk egy sofőrrel és egy marcona alakkal, akiről tudtam olyan, mint Kevin.

Újabb utazás, bár nem olyan hosszú, mint az eddigiek várt rám. Aztán megérkeztünk egy hatalmas magánbirtokra. Automata rácsos kapu, magas falak, biztonsági őrök. Éppen csak a gépfegyver nem hiányzott a kezükből. Így is az az érzésem támadt, hogy valami maffiafőnökhöz visznek.

Beléptünk az épületbe, ahol gazdagságot sugárzó belső fogadott. Márványlépcső, festmények, porcelánok. Már most ridegnek hatott a hely, ami mellőzte az otthonosságot. Hát itt semmi pénzért nem élnék.

Mondanom sem kell, hogy valami szolgáló, vagy alkalmazott várt, aki felvezetett egy szobáig, majd miután bekopogott és engedélyt kapott kinyitotta az ajtót és illendően mutatta lépjek be. Kevin végig a nyomomban maradt és legalább olyan komornak tűnt, mint a biztonságiak.

Beléptem és három férfi nézett rám. Kettő idősebb, de egyiket sem mondtam volna negyvennél többnek, de lehet csak jól tartották magukat és nagyon is az ötven felé araszoltak. A harmadik alig lehetett Kevinnél idősebb. Ő úgy mért végig, mintha valami portéka lennék. Küldtem felé egy kihívó pillantást, hogyha akar valamit mondja, de nem szólalt meg. Hát jobban is tette.

- Végre megérkeztél! - szólalt meg az egyik idősebb férfi. - Már ideje volt.

- Nyaralni voltak ezt te is tudod - szólalt meg a másik és sokkal barátságosabbnak tűnt, ráadásul a szeme hasonlított az enyémre. Talán ő az apám.

- Elmehetsz Kevin - közölte az első férfi nem foglalkozva a másik megszólalásával.

- Kevin itt marad! - jelentettem ki határozottan, pedig éreztem mozdul, de most megállt.

- Nincs szükség már rá - mordult fel a fiatalabb férfi.

- Ezt hadd döntsem el én! - fordultam felé ellenségesen. - Őt ismerem, tudom, hogy az a feladata megvédjen. Magukat viszont nem ismerem, nem tudom milyenek. Könnyen lehet olyat tesznek velem, amit nem akarok! Szóval Kevin vagy marad, vagy én is távozom vele együtt.

- Kinek képzeled magad? - kérdezte meg sértetten a kevésbé szimpatikus idősebb férfi.

- Carolina Campbell vagyok - fontam karba magam előtt a kezemet. - És tudtommal tőlem függ egy szövetség, szóval minden bizonyára nagyon fontos személy vagyok.

A válaszomra nem tudott mit mondani az idősebb férfi, valószínű nem számított ilyen harcias kiállásra. A másik viszont halkan felkuncogott, amivel kiérdemelt magának egy nem túl kedves pillantást.

-  Felőlem Frank maradhat a másodszülötted, ha attól a lányom biztonságban érzi magát - szólalt aztán meg.

Én meg döbbenten néztem rá. Eddig is sejtettem, hogy ő az apám, de most már egyértelmű. De nem ez lepett meg. Hátranéztem, de Kevin a földet bámulta. Szóval ezt hallgatta el.

Mégis micsoda kegyetlen alak az apja! Felhasználta, hogy ő védelmezzen a saját bátyja számára. Milyen rossz lehetett neki látni, megismerni. Mégha meg is kedvelt, akkor is tudta soha nem lehetek az övé, mert a testvére előnyt élvez.

Legalábbis az előbbi után elég rossz dolognak tűnt másodszülöttnek lenni. Vajon akkor az utánuk születőkre milyen sors vár? Talán számba se veszik őket, csak egyek a feláldozható harcosok között?

- Mégis hogyan gondoltad ezt George? - nézett rá ez Frank.

- Ezt a feladatot kapta, tehát semmi szabályt nem szeg vele. De még, ha feloldanád, akkor is csak annyi változik, hogy innentől nem csak Carol védelme lenne a feladata, hanem a fő vérvonalé. Erre lett nevelve és kiképezve.

- Itt nincs kitől és mitől megvédeni bárkit! - horkant fel Frank.

- De, itt vagyok én, akit akár az akarata ellenére megharaphatnak, hogy aztán ne legyen választásom - szóltam bele a beszélgetésbe.

- Miért ne akarnád? És milyen választást, akarsz? Az elsőszülőttemnél jobbat nem kapnál! - és továbbra is ellenségesen viselkedett velem én pedig magas labdát láttam abban, amit mondott.

- A másodszülőtte? - húztam fel kérdőn a szemöldököm és éreztem megfagy a levegő.

- Ugyan! - találta meg aztán Kevin bátyja a hangját, akinek egyelőre nem tudtam meg a nevét.

- Mit ugyan? - néztem rá becsmérlőn. - Ha jól vettem ki Kevin gyerekkora óta harcra van nevelve. Bizonyára te is kaptál kiképzést, de mint leendő falkavezérnek mást is meg kellett tanulnod. Azaz messze nem foglalkoztál annyit harccal és edzéssel, mint ő. Ebből számomra az következik, hogy kettőtök közül ő az erősebb. Márpedig a farkasoknál mindig a legerősebb vezeti a falkát. Vagy tévedek?

- Nevetséges! Idősebb és erősebb vagyok nála.

- Idősebb talán, de erősebb? Hát - nyújtottam el a szót. - Megküzdöttél vele valaha? Na nem olyan élet-halál módon, hanem csak úgy.

- Neked fogalmad sincs miről beszélsz! Meglátszik a tudatlanságod! - szólalt meg Frank.

- Abban igaza van, hogy a legerősebb vezeti a falkát - jegyezte meg az apám elgondolkodva.

- Ráadásul Kevinről tudom, hogy tényleg hajlandó harcba szállni értem, mert ezt már bizonyította. De te! Egyelőre csak gúnyt és lenézést kaptam tőled. Még csak meg sem próbáltál megnyerni magadnak! Talán nem is számítok neked és az első alkalommal hagynál meghalni.

Na jó, talán ez erős volt tőlem, de megérdemelte. És láthatóan úgy is élte meg, mint egy gyomorba vágást. Aztán düh villant a szemében és kiült az arcára is.

- Mit csináltál vele? - és barna szemeit Kevinre szegezte.

- Semmi olyat! - vágtam rá. - Még csak azt sem tudtam eddig, hogy a saját bátyja számára védelmez és teszi kockára az életét. De tudod mit? Jó fej leszek. Kapsz egy esélyt, hogy lenyűgözz, bár el kell mondanom Kevinnel nehéz lesz harcba szállnod. Róla tudom, hogy figyelmes, udvarias, előzékeny, intelligens, bátor. Rólad egyelőre csak annyit, hogy igazi sznob vagy.

- Hogy mersz sértegetni? Semmit nem tudsz rólam! - és egyre dühösebbnek tűnt.

Lépett egyet előre, én viszont elhatároztam nem fogok hátrálni. Nem is kellett, mert éreztem Kevin mellettem megmozdul és félig beállt elém. A bátyját és az apját ez meglepte. Mégis mit vártak? Hogy nem tesz semmit?

Tényleg azt gondolták két évig egy fedél alatt él velem és semmi kötödés nem alakul ki? Ha nem is szerelem, de egyfajta óvó bátyó szerűség, netán jó barátság. Hogy majd idehoz és egyszerűen ennyi idő után hátat fog fordítani nekem és magamra hagy? Ráadásul annak fényében, hogy nagyon jól ismeri a saját családját és tudja milyenek, és mire számíthatok tőlük.

- Érdekes - törte meg a kínos helyzetet az apám. - Talán nem ártana a szokásainkat felül vizsgálni.

- Te meg miről beszélsz? - fordult felé Frank.

- Nekem igazából mindegy melyik fiad veszi el a lányom, ha azzal létrejön a vérszövetség. És az érdek valóban azt diktálja, hogy az erősebb vezesse a falkát.

- Ne beszélj ostobaságokat! Te is tudod nincs nagyobb bűn annál, mintha valaki a saját vére ellen fordul. Ez a hozzáállás versengést és gyűlöletet szülne a testvérek között.

- Jah, mert az nem, hogy az egyiket agyon ajnározzák a másikat meg elnyomják - jegyeztem meg szarkasztikusan. - Különben is, ha nem akarja, hogy egymás ellen harcoljanak, akkor csak ki kell nekik jelölni azonos erejű ellenfelet, akik ellen nem élet-halál harcot vívhatnak. Aki előbb lenyomja az ellenfelét, azaz erősebb.  Bár erre sem lenne szükség, ha egyelő feltételek mellett lettek volna nevelve, mert akkor látszódnának az elért eredmények közötti különbségek ki miben jobb és mennyivel.

- Nagyon emlékeztetsz anyádra. Ő tudott nagyon jól felépített érveket felhozni. Felkészültél rá? - szólalt meg az apám, bennem pedig az első mondat megmozgatott valami ismeretlen érzést.

- Mégis hogyan, ha eddig nem tudtam arról Kevin és ő testvérek? - kérdeztem vissza ő pedig bólintással elismerte jogos az érvem.

- A nevem Victor. És akár hazudhatsz is - a kijelentésére az apám tekintette összeszűkült.

- Persze, teljesen nyugodtan sértegess és gyűjtögesd nálam a rossz pontokat. Azzal tényleg meg fogsz tudni nyerni magadnak - vettem elő megint a szarkasztikus énem.

- Elég legyen! - vágott közbe Frank. - Bizonyára hosszú volt az út és megviselt. A helyzet is új számodra, ez indokolhatja a rossz hangulatod. Javaslom pihend ki magad és gondold át a helyzeted. Bizonyára holnap reggel másképp fogod látni azt, ami rád vár.

Szerettem volna rávágni, egy frászt, de inkább nem szóltam egy szót se. Így is nagyon felhúztam őket, ezzel tisztában vagyok. Talán tényleg jobb még most emelt fővel visszavonulni és hagyni őket a saját levükben főni.

- Köszönöm, a pihenés jól fog esni - azt viszont nem voltam hajlandó odamondani, rendben átgondolom, mert úgy sem lenne igaz. - Viszont Kevin védelmére továbbra is igényt tartok. Mégiscsak egy vadidegen helyen kell laknom.

- Felőlem - hagyta rám Frank a dolgot, láthatóan kezdett beletörődni a makacsságomba, vagy pedig őt is elgondolkodtatták a szavaim.

Victornak már kevésbé tetszett, de nem szólalt meg. Viszont úgy méregette Kevint, mint aki azt mérlegeli hogyan ölhetné, vagy szabadulhatna meg tőle büntetés nélkül. Nehéz ügy lesz, amíg én ragaszkodom hozzá.