Lehajtottam az útról először a kavicsos töltésre, amin majdnem elcsúsztam, majd a természetes, hepehupás talajra, ami jóval lejjebb helyezkedett el. Összekoccantak a fogaim és hálát adtam akárkinek, amiért nem álltam fejre.

Fel kellett állnom a pedálokra, ha nem akartam a hátsómat kék-zöld foltosra verni az ülés által. Reménykedtem sem vakondtúrásba, sem pocok üregbe nem botlok, mert akkor tényleg hatalmasat fogok esni.

Közben a fiúk elérték az erdősávot és beljebb vették az irányt. Oh anyám! Megállhatnának végre, mert én kezdek kifulladni, ők meg mintha nem is rohannának, hanem lazán sétálnának megerőltetés nélkül. Képes ember ilyen állóképességre szert tenni?

Elértem én is a fákat, itt már nem bizonyult a talaj olyan hepehupásnak, de helyette tudtam az avar és az aljnövényzet aljasan megbújó gyökereket takar. Ráadásul ahol vastagabban megült a lehullott levél ott elpörgött a bicikli kereke, majd kicsúszott alólam és elvágodtam.

- Au! - toltam fel magam egy nyögés kíséretében, majd előre néztem.

Legalább a fiúk megálltak és most néhány méterre a másiktól néztek farkas szemet. Remek, legalább van esélyem utolérni őket. Az aggodalmam erősebbnek bizonyult az önsajnálatomnál, mert kihúztam a lábam a kerékpár alól és felálltam. Néhány helyen lezúztam a bőrt, de nagyobb bajom nem lett.

Elindultam feléjük, Kevin háttal állt nekem, az idegen srác meg velem szemben. Őrültnek tűnt most is, de legalábbis tuti nem normális. Vigyorgott, de most nem rám. Talán fel se tűnt neki, hogy közeledem.

- Tegnap este nem tűnt fel a tetoválásod, de most legalább már értem miért nem szóltál egy szót sem - szólalt meg.

Szóval anyunak igaza lehet és összefügg a kettő? De miért van az az érzésem, hogy nem úgy, ahogyan mi gondoltuk? Tudtam butaságot csinálok, de hajtott a kíváncsiság is, mert talán most többet megtudok Kevinről.

- Nyomorék! - folytatta tovább a szövegelést. - Mit követtél el, hogy némaságra ítéltek? Vagy...

És láttam itt elgondolkodik, majd a tekintete felém fordult. Ennyit arról, hogy netán nem vette észre én is itt vagyok. Mit kéne csinálnom? Ha Kevin háta mögé bújok, akkor csak útban leszek, ha harcra kerül a sor. Vajon egy fa mekkora fedezéket nyújtana?

- Már értem - és itt elvigyorodott, én marha meg elbújás helyet tovább araszoltam feléjük. - Szánalmas. Kijelöltek a védelmére, hogy amíg a ki nem jelölt párja ide nem ér, távol tartsd tőle a többi hímet.

He? Mi van? Kevin miattam van itt? Meg mi az, hogy kijelölt pár? Nem vagyok én tárgy, amit adni-venni lehet! Meg nem a középkorban élünk, hogy elrendeljék ki kivel házasodjon össze! Anyuék biztos nem tennének semmi ilyet. Vagy?

Szörnyű gondolat merült fel bennem. Nem! Az nem lehet! Lehet ez az igazi oka annak, hogy befogadták Kevint? A szüleim jó szívűek, de tényleg csak úgy magukhoz vennének egy vadidegen srácot, akiről semmit nem tudnak? Aki akár egy pszichopata is lehet, aki kihasználhatná az első alkalmat és megerőszakolhatna, amikor kettesben maradok vele.

De Kevin semmi ilyet nem tett. Sőt soha jelét sem adta annak, akarnak tőlem bármit. Először azt gondoltam egyszerűen rendes srác, aki hálás anyuéknak a befogadásért. De lehet sokkal több van mögötte? Ki kell derítenem!

Persze ehhez először meg kéne akadályoznom a harcot. Vagy, ha az nem megy, akkor imádkoznom azért, hogy Kevin nyerjen. Nem, nem lehetek ilyen! Miért hagynám harcolni értem? Meg kell valahogyan akadályoznom.

Ez az idegen srác félelmetes. Ráadásul valami gáz van vele, mert senkinek a tekintete nem változik állativá és hegyessé a fogazata! Kevinnek esélye sem lehet ellene!

Na tessék! Kellett rágondolnom! A srác tekintete megváltozott és világítani kezdett! Ez most komoly? Aztán felvillantott egy mosolyt, szemlére téve azt az életveszélyes fogazatot. Felemelte a kezét és karmokat láttam rajta. Nem, nem körmöket! Karmokat. Hosszú, hegyes karmokat.

És én mégis tovább araszoltam, mint aki megőrült, hogy oldalról lássam őket. És ekkor ért a következő döbbenet. Kevin szeme szintén világított a sötétben, arany fénnyel. Ő nem vicsorgott, de nem is tűnt barátságosnak az arca. Akaratlanul a keze felé vittem a pillantásom. Ugyan olyan karmai nőttek, mint a másiknak.

Atya ég! Hallucinálok? Vagy álmodom? Ez nem lehet komoly! Ez nem történhet meg! Emberek nem változnak meg csak úgy! A filmekből bevillant valami, de el is vetettem. Nem létezhetnek valóban! Ha ez igaz, akkor a világról eddig meglévő képem fenekestül felfordul!

Mire észbe kaptam felgyorsultak az események. Az idegen srác és Kevin is változni kezdtek a szemem láttára. A póló leszakadt róluk, ahogy az izomzatuk még erőteljesebbé vált. A karjaik is mintha meghosszabbodtak volna és magasabbnak tűntek.

De a legrémisztőbb, hogy az emberi arc helyét állati vette át. Megnyúlt, a fülek átalakultak és feljebb kerültek és egy farkas formáját vették fel. Mindezt olyan hanghatás kíséretében, amitől elkapott a hányinger.

Az idegen srác testét fekete bunda borította be, a mellkasnál sötétebb szürke árnyalatot vett fel. Kevinné barna színt öltött, elől fehérrel. A tetoválásait semmi nem fedte és világos kék színnel izzottak, mintha életre keltek volna.

Vicsorgott most már ő is, ahogyan az idegen srác. Azaz már nem hívhatom annak, mert inkább valami félig emberi farkas állt a helyén. Engem meg az ájulás kerülgetett. Nem is bírtak el a lábaim és a földre rogytam.

A szemem előtt csaptak össze, bár egy idő után semmit nem érzékeltem belőle. Csak ültem ott és meredtem magam elé. Nem, ez nem lehet igaz! Pláne az a része, hogy mindez miattam zajlik!

Mégis mit akart tőlem a srác? Kevin miért védelmez? Semmi különleges nincs bennem. Miért? Értelmetlennek tűnt az egész számomra. A kérdéseimre, amik bennem kavarogtak, meg senki nem tudott válaszolni.

Azaz ők igen, de ahhoz meg kéne állítanom a harcot. Erre viszont én nem lehetek képes. Én csak egy teljesen hétköznapi lány vagyok. Semmi több. Így kell lenni, mert különben nem tudom mit csinálok.

Össze kell szednem magam! Megráztam enyhén a fejem és a harcra fókuszáltam. Elkerekedett a szemem. Kevin karjából az idegen hatalmas darabot szakított ki. Láttam a csontot, a megtépett izmokat. A vér gyors ütemben festette meg a bundát a környéken. És nem csak itt borította. Rengeteg sérülést láttam, leginkább karmolás nyomokat, de bizonyára több helyen bele is harapott a másik.

Nem mintha az idegen jobban nézett volna ki. Az oldalán olyan mély seb húzódott, hogy csodálkoztam rajta még nem türemkedett ki közötte a belei. A szemem láttára Kevin a háta mögé került és oldalról a nyakára harapott, pedig sérültebbnek tűnt az ellenfelénél. 

Az idegen hátranyúlt, hogy leszedje magáról valahogyan. Ráfogott a fejére, a karmok a húsba vájtak, felszántották azt és a szeme felé tartottak. Én meg csak bámulni tudtam. Lerántotta magáról Kevint, csakhogy ő nem engedett a harapáson és vele együtt hatalmas darab szakadt ki az ellenfeléből.

Spriccelt a vér és hiába kapott oda a másik nem tudta megállítani. Láttam rajta a kétségbeesést. Tudta azt, amit én is. Meg fog halni. Hamarosan pedig elzuhant és nem mozdult. Nyelnem kellett, mert háborgott a gyomrom, de egyelőre a döbbenetem miatt nem tudtam még hányni sem.

Rámeredtem Kevinre, aki egyelőre még ott állt. A fél feje vérben fürdött és szinte biztosra vettem, hogy megvakult arra az oldalra. A karja megcsonkítva lógott mellette és számtalan seb borította. Kizárt, hogy ezt túlélje segítség és ellátás nélkül.

Térdre zuhant és közben nekiállt emberré változni. Aztán tehetetlen súlyként dőlt oldalra. Oda kellett volna futnom, de még ahhoz sem éreztem magamban erőt, hogy kiáltsak. Csak bámultam és az agyam pedig kikapcsolt. Túl sok volt neki ez, és képtelennek bizonyult megbirkózni a látottakkal.

- Carol! - hallottam meg anya hangját. - Carol!

Arra fordítottam a fejem. Valóságosnak tűnt és aggódást láttam az arcán. Odaért hozzám és átölelt, magához szorított. Apa is jött, de ő Kevinhez rohant. Döbbentnek és hitetlenkedőnek tűnt. Pedig ők nem látták azt, amit én. A farkas szerű Kevint és az idegen srácot, aki szintén újra emberi alakot öltött.

Az események felgyorsítva pörögtek le előttem, amiket látott a szemem, de az agyam nem tudott időben feldolgozni. Most viszont egyszerre zuhant az egész rám. Elkapott a hányinger. Ellöktem anyát és elfordultam, majd kiadtam a gyomrom tartalmát. Még akkor is öklendeztem, amikor már semmi nem akart kijönni.

- Kicsim - éreztem meg a hátamon a tenyerét, a hangja pedig sajnálatról árulkodott.

Őket talán nem rázta meg a látvány, orvosként számtalan hasonló esettel találkozhattak. De nekem, aki távol tartotta magát minden ilyentől nagyon is sokkolóan hatott. Akaratlanul a könyv jutott eszembe, amit abbahagytam. Ott is nagyon úgy tűnt a srác meghal, de nem akartam és nem olvastam tovább.

Féltem szembesülni azzal, ami történni fog. És most belecsöppentem egy hasonló helyzetbe. Remegtem. Nem csak kívülről, de belülről is. Mi lesz, ha Kevin is meghal? Mit fogok érezni? Mi lesz utána?

Egy biztos, az életem már sosem lesz olyan, mint régen. Még akkor sem, ha életben marad. És ha felteszem neki a kérdéseket lehet olyan válaszokat kapok tőle, amik teljesen kifordítják azt a világot, amiben eddig éltem. Nem akartam. Nagyon nem.

Nem tudom honnan került erő a testembe, de felpattantam és futásnak eredtem. Nem számított, hogy az aljnövényzet bökte a talpam. Az sem, ha felsérti. El akartam futni a valóság elől.

Egyedül akartam lenni. Összehúzni magam, átölelni a lábam és ringatni magam, miközben azt mondogatom, ez nem a valóság. Nem lehet a valóság!

Hallottam anya szólít, és biztos voltam utánam fut, mégse akartam megállni. Sosem voltam egy kitartó fajta. Tesin is utáltam, ha futni kell. Most mégis hajtott valami. Nem tudom mennyi idő után fulladtam ki és rogytam össze.

Ott térdeltem a földön. Valami éles, és nagyobb dolog nyomta a lábam, de nem érdekelt. A talpam tuti vérzett, de ezzel sem foglalkoztam. Aztán hátulról átölelt két kar.

- Semmi baj Carol. Semmi baj - hallottam meg anya hangját.

Szerettem volna neki hinni, de nem tudtam. Elkapott a sírhatnék. Megrándult a mellkasom, ahogy fel akart törni belőlem a félelem. Próbáltam ellenállni, de nem tudtam. Elbőgtem magam és automatikusan összehúztam a testem.

Nem tudom mi történt, mert beborított a sötétség.