- Sam, ugye tuti nem fog összeroppanni ez az izé?

- Nem, húgi, nem fog. És még, ha harmincszor megkérdezed, akkor is ez lesz a válaszom.

Nem mintha ez Lazulit megnyugtatta volna, továbbra is idegesen tördelte az ujjait, hol a külső kamerák képét mutató apró monitorokat bámulta, hol pedig az egyetlen apró, kerek ablakon tekingetett kifelé.

- De biztos? Különben is miért nem kellett beülni ebbe az izébe? - beszélnie kellett, mert így kevésbé érezte magát egyedül.

- Figyelj! Tudod, hogy önerőből építettem ezt a merülő kabint, amit te izének hívsz, de ugyan olyan technikával épült, mint amit a hadsereg is alkalmaz, meg az a milliárdos, akinek most nem jut eszembe a neve. Mindent alaposan megterveztem, átnéztem, leteszteltem. Ki fogja bírni a lenti nyomást, nem fog összeroppanni, nyugi. És te is tudod, hogy miért neked kellett menni, mert én nem fértem bele.

- Miért nem tervezted nagyobbra? - és némi kétségbeesés csendült a hangjában.

Teljes sötétség vette körbe már legalább két órája, és a lámpák fénye alig ért valamit. Azért imádkozott, hogy semmi mélytengeri lényt ne lásson, még ha a bátyja ebben is reménykedik. Látott róluk képeket és horrorfilmbe illettek, nem akart élve látni egyet sem, alig karnyújtásnyira magától, még ha nem is képesek hozzáérni. Különben is annyi rémhír terjengett, már ezek önmagukba is elegek voltak, hogy neki soha ne jusson eszébe lemerülni ilyen mélységbe.

A bátyjával ellentétben, akinek izgatta a fantáziáját, hogy vajon mi lapulhat itt a sötétben. Felröppentek hírek holmi óriás tengeri kígyóról, amit a hatóságok ugyan tagadtak. Neki viszont kész elmélete volt arról, mi is található itt a Challenger szakadékban. Ezért is építette ezt az izét.

Hogy honnan szedte rá a pénzt és a megfelelő anyagú alkatrészeket, Lazulinak lövése sem volt, de nem is akarta tudni. Sam pedig nem mondta, aminek örült, így nem keverhette bele illegális dolgokba.

- Mi van, ha hatóságok kiszúrják, hogy itt vagyunk? - beszélt tovább.

- Már mondtam, én magamra vállalok mindent, te pedig csak bólogatsz arra, amit mondok. Próbálj meg lazítani és kikapcsolni az agyad.

~ Ja, könnyű mondani - kezdte el a száját rágni a lány.

- Van egy jó hírem - szólalt meg a bátyja.

- Visszahúzol? - kérdezte reménykedve.

- Nem - nevetett fel, de Lazuli nem találta viccesnek. - Mindjárt eléred az alját. Gratulálok húgi, te vagy az első, aki amatőr szerkezettel elérte a Challenger szakadék alját.

- Hurrá! - de nem volt lelkesedés a hangjában. - Akkor most húzz ki!

- Adj nekem egy kis időt, hogy a kamerák pásztázhassák a környéket és a radar is felmérje a terepet.

- De ne tartson órákig, könyörgöm - és biztos volt benne, hogy napokig nem lesz képes normálisan aludni ezután az élmény után.

- Ígérem - és érezte a bátyja hangján, hogy mosolyog.

Vele kellett volna örülnie, hisz megcsinálta azt, amit előtte még senki, de képtelennek bizonyult. Talán majd akkor, ha újra a hajó fedélzetén vannak, és a szárazföld felé veszik az irányt. Kinézett az ablakon és pislognia kellett.

- Sam!

- Csak még pár percet - válaszolta a bátyja.

- Valami elúszott az ablak előtt. Fel akarok menni! - és hevesen kalapáló szíve még nagyobb ütemre kapcsolt.

- Csak az agyad játszik veled húgi. Folyamatosan nézem a kamerákat, ha bármi elúszott volna, azt látom. Hunyd be a szemed és vegyél mély lélegzeteket. A radar mindjárt körbe ér és nekiállok felhúzni.

- Oké - nyögte.

Behunyta a szemét és a légzésére koncentrált, miközben magában azt mantrázta, hogy nem lesz baj, és hamarosan fenn lesz a hajó fedélzetén. Aztán mintha megmozdult volna a merülő kabin, de nem felfelé, hanem oldalra. Kipattant a szeme és riadtan nézett a monitorokra.

- Sam! Miért mozog ez az izé?

- Úgy tűnik kisebb zagyár indult meg. Már húzlak is.

- Nem tudnád úgy mondani, hogy én is értsem? - nyögte és kezdett a légzése szabálytalanná válni.

- Víz alatti lavina. Ne félj, a huzal erős még ha el is sodor kicsit, akkor sem fog elszakadni.

- Lavina? És te azt mondod nyugodjak meg? Húzz ki! - tört ki belőle a hiszti.

Érezte, hogy felfelé mozdul, de még mindig inkább oldalra. Ráadásul megbillent és neki ki kellett támasztania magát, ami könnyen ment az apró kabinban. Kezdett fejre állni az egész.

- Sam! - kiabálta és becsukta a szemét.

- Húgi! - aztán a rádió sistergésre váltott, az iszap tönkre tette a rádiót.

Lazuli érezte, hogy körbefordul az egész, és biztos volt benne, hogy itt hal meg. Aztán újra majdnem csak normális helyzetbe került a kabin és mintha ellenállt volna a zagyár nyomásának. Az járt a fejében bizonyára megfeszült a kábel és ezért, de nem érezte, hogy nekiállna felfelé emelkedni. Lehet csupán a kabin elakadt valamiben, ami ellenáll az iszap nyomásának? De, ha egy víz alatti kiálló szikla, akkor nem fog beszakadni előbb-utóbb az oldala?

Gondolatai cikáztak és mindenféle szörnyű lehetőség pergett le előtte. Csak imádkozni tudott és megfogadta, ha túléli ezt, akkor soha többé nem fog semmi rosszat tenni vagy gondolni. Persze csak azután, hogy agyonverte a bátyját és utána órákig hisztizik és bőg neki.

Sam kénytelen volt megkapaszkodni, a huzal megfeszült és megrántotta a hajót. Tudta, hogy nem húzhatja tovább, mert akkor feldől és mind a ketten hatalmas bajban lesznek. Hagynia kell, hogy vigye az iszap a kabint, ami kellően erős, hogy a húgának ne legyen baja. Aztán, ha vége szépen lassan kihúzza.

A csörlő megállt és a monitorokra nézett. A kamerák csak sötétséget mutattak. Vagy megsérültek, vagy mindegyik az iszap alá került. Újra a felcsévelésre kapcsolt és aztán megfagyott az ereiben a vér. A motor ellenállás nélkül tekerte fel a huzalt.

- Lehetetlen! Nem szakadhatott el! - szíve kihagyott két ütemet.

Nem gondolkodott, nem hezitált, rátenyerelt a vészhívó gombra. A rendszer pedig kiküldte a nemzetközi segítségkérő jelet: mayday, mayday. Ismétlődött újra és újra és imádkozott, hogy akárki, de kapcsolatba lépjen vele. Nem veszítheti el a húgát, még ha börtönbe kerül is, vagy meg kell ölnie valakit, de akkor is kerít valakit, akivel fel tudja hozatni.

Lazuli nem tudta mennyi idő telt el, a monitoron semmit nem látott, ahogy az ablakot is beborította valami, amiről tudta, hogy iszap. Aztán megmozdult a kabin, oldalra és felfelé. Megkönnyebbülés lett úrrá rajta, hisz biztos a bátyja is rájött, hogy véget ért a lavina és ki tudja őt húzni.

Aztán megállt az egész és nem tudta mi van. Arra már rájött a sistergésből, hogy a rádiónak annyi. Felesleges próbálkoznia, így leginkább riadtan várta, mi is fog történni. Az egyik kamera képe visszajött, a lámpája villogott, nem adott folyamatosan fényt, de még így is látott valamit, amitől lefagyott. A kábel csonka darabja hullt le előtte.

Egy gondolat villant át az agyán, meg fog halni. A bátyja nem lesz képes kihúzni, még ha segítséget is hív, ki tudja mikorra sikerül olyan eszközt szerezniük, amivel a felszínre tudják vinni a merülő kabint. Már, ha van egyáltalán ilyen.

A bátyja gondoskodott, hogy legyen nála inni és ennivaló, mondván, ha netán rágcsálással akarná az idegességét levezetni. De Lazulinak már az első perctől picire zsugorodott a gyomra, még inni sem volt képes, nemhogy enni. Pedig kezdett szomjas lenni.

Az ablakra nézett, amin nem látott ki a rárakodó iszap miatt. Aztán mintha a szemcsék megmozdultak volna. A szíve így is hevesen kalapált, az idegei eddig is pattanásig feszültek, tágra nyílt szemekkel meredt továbbra is a pontra, bízva abban, hogy csak az agya játszik vele.

De nem. Újra megmozdultak a szemcsék és mintha egy csontos hártyás kézszerűséget látott volna. Egyre nehezebben kapott levegőt, kapkodva próbálta pótolni a tüdeje a hiányt, az agya szinte kikapcsolt, képtelen volt gondolkodni. Aztán meglátott egy neon kéken világító szempárt és ez már túl soknak bizonyult. Elájult.