Ila jött, bár sokkal nagyobb időtávokban, mint az elején. Kra viszont nem bukkant fel. Mikor Lazuli rákérdezett, csak annyit mondott, messze jár. Nem tudta milyen sebességgel képesek úszni, vagy hogy mennyire van a part. De még csak azt sem hol lehet az eredeti merülési helyéhez képest.

Nem faggatta, próbált türelmes lenni, ami nem bizonyult könnyűnek tudva, talán hamarosan szabadulhat és visszatérhet az életéhez. Akárhányszor eszébe jutott ez, mindig fel akart nevetni keserűen. Sose lesz már semmi a régi.

Tudni, élnek rajtunk mások is, akik értelmesek, tisztában lenni vele, nem mi vagyunk az emberek első generációja, és hogy minden egy bolygó miatt változott meg, aki ki tudja merre jár jelen pillanatban a galaxisban. Őrültség, mégis igaz és ettől teljesen másképp kezdett el gondolkodni, a világra tekinteni.

~ Visszatér! - hallottam meg Ila hangját hirtelen.

Nem tűnt fel a lánynak, hogy megérkezett, annyira a saját gondolataiba merült. Zavarónak kellett volna lennie, hogy olvas a gondolataiban, ugyanakkor jónak érezte. Nem kellett kimondania olyat, amit lehet nem lett volna mersze megkérdezni egyébként.

- Kra? - kérdezett rá, de Ila megrázta a fejét.

~ Nibiru.

- Ő ki? - ráncolta a homlokát.

~ A bolygó - utalt arra, épp mi járt legutóbb Lazuli fejében.

- Oh, hát csak észreveszik majd a tudósok.

~ Tudják. Már nincs messze. Lassan látni lehet. De ne félj, nem éred meg.

Akármennyire nem hangzott ez így jól, Lazuli örült neki. Megélni egy újabb természeti katasztrófát, a földrészek újabb víz alá kerülését. Inkább, tényleg jobb kihagyni egy ilyen dolgot.

~ Nem - és a lány nem tudta mire mondta. ~ Közelebb lesz. Felperzseli a földet, a hegyeket. Elolvadnak a jegek. Elpárolog az óceán nagy része. A fekete vizek biztonságot adnak.

- Remek! - és nem tudott döbbenetében mást kinyögni a jóslat hallatán.

Először özönvíz mosta el az emberiséget, a bolygó közeli, de mégis távolabbi elhaladása, most pedig a tűz fog pusztítani. Talán az apokalipszis lovasai jóslat nem is angyalokról szól, hanem a bolygó érkezéséről?

Akarták, hogy tudjunk róla, de a mai emberek nem veszik komolyan, mert csak átvitt értelmű kinyilatkoztatásnak vélik, amiket azért tettek, hogy az akkori népet valamivel félelemben tartsák. Lazulinak egyre inkább az lett az érzése, hogy a régiek többet tudtak, mint ők a fejlett technikájukkal, meg a mindenféle tudományos ismeretükkel.

Hisz eddig azt hangoztatták mi vagyunk az első értelmes faj a bolygón, a dinók pusztulása után, a vízből mászott partra az első élőlény, majd alakultak ki a ma élő állatok és az ember. Igaz, azon már vitatkoznak, hogy Darwinnak igaza van-e és tényleg a fáról másztunk-e le. De annak fényében, amit Ila mutatott minden romba dőlni látszik.

Vagy tudnak róla a tudósok, de nem vesznek róla tudomást, mert akkor be kellene ismerniük, hogy minden, amit az eddigiekre alapoztak az hamis, és tévedtek. Nem is kicsit. Jobb inkább elrejteni az igazságot az emberek elől, hisz nekik tök mindegy mit tanulnak meg, miben hisznek. De nincs joguk tudni a valóságot? Ki dönti el, mit tudhatunk és mit nem?

~ Jön! - és Ila felől izgalmat érzett, így gyanította nem Nibiruról, hanem Kraról lesz szó.

Valóban jött és nem egyedül. Valami bűn ronda, szem nélküli, lapos fejű, kígyószerűséggel. Három oxigénpalack került a partra, egy kisebb és két nagyobb. Lazuli odament és felnyögött mikor megemelte az egyiket. Egy biztos, nem voltak üresek, de hogy fogja ő ezeket kicserélni?

~ Old meg! - hallotta meg Kra hangját.

~ Kösz - gondolta, de nem mondta ki és közben lapos pillantást küldött a férfi vagy hím felé, vagy nevezze magát aminek akarja.

Látta, hogy Kra szeme összeszűkül és mintha erőteljesebben csapott volna az úszójával. Ila felől viszont jókedvet érzékelt, és mikor a párja morcosan ránézett, csak gyengéden a kezét a karjára tette. Ennyi pedig elég is volt, hogy megenyhüljön. Lazuli most már biztosra tudhatta, szeretik egymást.

Beletelt több, mint fél napjába, hogy megoldja a palackok cseréjét, és úgy elfáradt a végére, hogy becsukta a szemét és már aludt is. Éhesen, szomjasan ébredt, de nem egyedül. Ila már várta. Lazuli körbenézett.

- Kra nem segít? Elég nehéz ez az izé - bökött a kabin felé.

~ Egyedül hoztalak ide. Egyedül ki tudlak vinni - jött a válasz és a lány eltátotta a száját.

Gyanította, hogy erősebbek egy embernél, de hogy képes volt ide behozni a kabinnal együtt, azért elképesztette. Vajon odakint várja a megalodonja, hogy ha kell, akkor segítsen neki?

~ Igen. Ide nem fér be - kapott választ.

Hirtelen izgatott lett, több okból is. Végre elmehet innen, ugyanakkor egy bazi nagy cápa lesz a közelébe, amitől rettegnie kellene, ha lenne egy csepp esze, de most mégis inkább úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit elvisznek az állatkertbe és láthat mindenféle veszélyes vadállatot. Kezdte sejteni a bátyja miért volt ennyire izgatott az egész miatt.

~ Szállj be! Mennünk kell! - sürgette meg Ila.

Lazuli nem tudta miért, de nem kérdezett. Ila jobban ismeri a vizeket, talán a fajtársai ilyenkor alszanak és nem akarja, hogy bárki meglássa őket. Még egyszer körbenézett, majd beszállt és becsukta az ajtót. Megnyitotta az egyik palackot de csak épphogy, majd teker rajta jobban, ha szükségét érzi.

Megmozdult a kabin, ahogyan Ila a huzalnál fogva behúzta a vízbe. Érezte mikor történt meg, mert hirtelen süllyedni kezdett, de aztán megállt. Mégis hogyan képes rá? A testalkata alapján nem gondolta volna. Talán több is van bennük? Olyan jó lett volna kideríteni.

Meresztette a szemét, de mivel minden lámpa megadta magát, csupán a kabin belső fényei világítottak egy-két centinél nem látott messzebb. Valaminek nekisúrlódott a kabin, aztán mintha talajt ért volna.

Érzékei, talán a sötétben töltött időnek köszönhetően, kiélesedtek, s bár nem látta, tudta, a megalodon most úszott el mellette. Aztán emelkedni kezdett és érzékelte a mozgást oldalra is. Hevesebben kezdett el kalapálni a szíve. Hazamegy. A szó ott visszhangzott a fejében.

Bámult kifelé, hátha mégis lát valamit, neonkék csík úszott el az ablak előtt, úgy gondolta Ila nézett be, hogy jól van e. De aztán még egy és ettől rossz érzése támadt. A kabin meglódult, mintha a megalodon hirtelen irányt váltott volna, aztán zuhanni kezdett.

Sikítani akart, de helyette csak kitámasztotta magát és agya legalább olyan ütemben zakatolt, mint a szíve. Mégis mi történt? Felfedezték volna őket? Rájuk támadtak? Mi van Ilaval? Ugye nincs baja?

~ Ila menekülj! Hagyj engem! - küldte a gondolatot, de nem kapott választ.

Leért a fenékre és összekoccantak a fogai, majd a kabin enyhén oldalra dőlt. Minden idege pattanásig feszült. Ugyan az az érzés járta át, mint mikor a barlangba került. Nem tudta mi történik, hol van és mi lesz vele.

Olyan hangot hallott, mint mikor valami éleset végighúznak a fémen. Sejtette mi az, tudta mit akarnak. Kiszedni őt, hogy meghaljon. Nyelni akart, de kiszáradt a szája és a torka. Mégsem jut haza! Pedig annyira beleélte már magát. Behunyta a szemét és felkészült a végre.

A hang abbamaradt, majd a kabin újra megmozdult és emelkedni kezdett. Szinte kipattantak a szemei az ablak felé hajolt, kezét odatette.

~ Ila? - küldte a gondolatot.

~ Meghalt - jött Kra válasza, ami hideg zuhanyként érte.

~ Nem, az nem lehet - nyögte.

A torka összeszorult, a szemében könnyek gyűltek. Félt tőle az elején, szörnynek gondolta és a kinézete miatt sokan el is könyvelték volna annak. De neki lehetősége nyílt megismerni, és rájönni, hogy nem az. Ugyan olyan belülről, mint egy ember, sőt talán még jobb is a legtöbbnél. Az nem lehet, hogy meghalt. Miatta ne!

~ Nem a te hibád - Lazuli viszont vitatkozni akart ezzel.

~ Mondtam neki, hogy meneküljön és hagyjon itt - és nem tudta visszatartani a könnyeit.

~ Mi nem vagyunk olyanok.

- Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna azt, hogy megmentsen ott és akkor, vagy feláldozza magát értem itt és most! - kiabált, mintha bármit megváltoztathatott volna vele.

~ Ő ilyen volt. Élne, ha időben ideérek. Az én hibám. Én voltam a párja. Nekem kellett volna rá vigyázni.

- Nem! Az ő hibájuk! Miért támadták meg? Mit ártott nekik? Mit ártottam nekik én? Nem minden ember rossz!

Könnyei folyamatosan folytak, miközben tehetetlen dühében rácsapott erőtlenül a kabin falára. Semmit nem ért vele, és Kra sem válaszolt neki. Érezte, hogy haladnak, de már nem érdekelte. Haza akart jutni, de nem ilyen áron. Mégis hogyan éljen azzal a tudattal, Ila csak azért halt meg, mert ő nem elégedett meg azzal az élettel ott a barlangban?

~ Van egy szokásunk - hallotta meg Kra hangját.

Igazából nem érdekelte, de ennyivel meg kell tisztelnie Ilat, ha már meghalt érte, hogy meghallgatja milyen szokásuk van.

~ Éspedig? - tette fel a kérdést, miközben igyekezett könnyeinek gátat szabni.

~ Ha valaki feláldozza érted az életét, te átveszed utána az ő helyét.

~ Rendben - üzente Lazuli, de beletelt pár pillanatban míg felfogta ténylegesen mit is jelent ez.

Ennyivel tartozik Ilanak, hogy a helyébe lép. Kra párja lesz, ha kell a gyerekeik anyja. Hogy fogja megoldani nem tudja, de majd kitalál valamit. Keserűséget érzett a férfi felől.

~ Lett volna - üzente Kra.

Lazuli nem tudta mire gondol, aztán eszébe jutott, hogy Ila talán túl fiatal volt még hozzá. Ráadásul szerencsésnek tartotta magát, hogy Kra őt választotta és el kellett ismernie nem tévedett.

~ Alkalmatlan lennél rá - jött az újabb gondolat.

Igen, tudta ezt ő is. Nem képes a víz alatt lenni sokáig. Mégis mit tudott volna segíteni Kranak a gyerekek nevelésében, még ha van is nekik? Ő csak egy ember. Eddig is tudta, hogy jelentéktelen, de most még inkább annak érezte magát itt lenn a víz alatt, ahol teljesen kiszolgáltatott helyzetben volt.

A beszélgetés itt abba is maradt, az út csendben telt. Lazuli nagyon nem is érzékelte az időt. Azok a percek jártak a fejében, amit Ilaval töltött. Az első találkozás. A történelmük, amit átadott neki. A gondoskodás, amit felé mutatott.

Ránézett a kabinban lévő néhány palack vízre, amit utoljára hozott neki az útra, hisz ki nem nyithatta menet közben az ajtót. Újra elkapta a sírógörcs, és most meg sem próbálta útját állni.

Valamikor elaludt. Nyugtalanul hánykolódott. Az agya megteremtett egy harcot, látta a megalodont, aki egyből Ila védelmére kelt. Az apró lányt, aki hősiesen azon volt, megvédje őt és ne juthassanak a közelébe. Látta megölni egy társát miatta, majd azt, ahogyan halálos sebet kap.

- NEEEE! - kiáltott fel és kinyújtotta előre a kezét, amit be is vert az ablakba.

Egy hártyás kéz tapadt rá, majd meglátott egy neonkék szempárt. Homályosan, de már ellátott valameddig a vízben, ami azt jelentette, már nem a mély tengerben úsznak. De még így is akár száz-százötven méterre van a feje felett a felszín.

~ Jól vagy? - hallotta meg Kra hangját a fejében.

~ Csak rosszat álmodtam - hárított.

Fájt a feje a sok sírástól, a könnyek az arcára száradtak és az orrát is ki kellett volna fújnia. Tudta még napokig fog Ila miatt sírni. És ez az álom még nagyon sokáig el fogja kísérni.

~ Hova viszel? - kérdezte meg, ugyan nem akart beszélgetni, de inkább az, mint hogy Ila járjon folyamatosan a fejében.

~ Egy szigetre az óceán közepén. Van rajta iható víz, fák, talán madarak is.

~ Járnak arra hajók? - és hirtelen reménykedni kezdett, hogy a válasz nem lesz.

~ Nem tudom.

~ Nem számít. Már semmi sem számít.

Kra nem válaszolt neki, de még egy darabig látta a kezét az ablak üvegén, mégsem tudott ránézni. Hogy tehetné meg? Ha ő nincs, akkor Ilaval boldogan élik az életüket, de miatta most minden tönkrement.

Nem tudta mennyivel később, de Kra partra vitte, amíg meg nem feneklett a kabin. Nem mintha ki akart volna szállni, mégis megtette. A sziget lenyűgöző volt és nagyobb, mint gondolta. Még egy kisebb dombnak is helyet adott. Bár úgy saccolta, néhány óra alatt azért körbe tudná sétálni. És valóban voltak madarak.

~ Vannak viharok, de általában meleg van - tájékoztatta Kra. ~ Néha rád nézek!

Azzal már el is úszott a mélyebb víz felé. Lazuli pedig megszemlélte még egyszer az új otthonát. Itt magának kell boldogulnia, hamarosan pedig kiderül képes lesz-e életben maradni.