Tovább teltek az órák és Lazuli újra éhesnek és rettentő szomjasnak érezte magát. Muszáj volt valamennyit ennie és innia, bár félt. Félt attól, hogy az állandó sötét homály becsapja az agyát és amit ő óráknak gondol talán alig egy, vagy még annyi sem. Csupán az érzékei és teste az, ami tévútra viszi.

~ Miért nem tudott Sam legalább egy órát beszerelni?

Persze tudta a választ. A bátyja megmondta, nem akarja, hogy azt nézegesse leereszkedés vagy felhúzás közben, mert sokkal rosszabb. Most mégis úgy érezte jobb lenne, ha tudná. Mert akkor be tudná osztani a készleteit.

Korgott a gyomra, így megbontotta a csomag ropit. Már megint sós, amire csak szomjas lesz. Végül csak a felét ette meg, ivott rá pár kortyot, bár legszívesebben az egészet lehúzta volna. Fáradt volt, az álmosság kerülgette. Nem az eltelt időnek, hanem annak tudta be, hogy alig evett és ivott. Vajon lesz olyan szerencséje, hogy egyszerűen végkimerülésben, álmában hal meg? Kételkedett benne.

Mikor felébredt, a szája összeragadt, úgy érezte, mint aki vattát evett. Nyelni alig tudott. Innia kellett. Remegő kézzel csavarta le a kupakot, majd nyúlt a maradék ropiért. Nem fogja sokáig húzni így. Vajon mennyi idő telt el.

Kivánszorgott, a széttaposott hal helyett valami másik feküdt a parton. A lény itt járt és megint hozott neki enni. Igen, egyre inkább hitt abban, hogy őt akarja életben tartani. De akkor miért nem vitte ki a partra, vagy lakatlan szigetre? Még lehet ott is nagyobb eséllyel élt volna túl.

Kiült és a fekete vizet bámulta. Mostanra már annyiszor átpörgette gondolatban a történteket és a lehetőségeket, hogy már nem maradt semmi. Az agya kikapcsolt üzemmódra váltott.

~ Vízre lesz szükségem.

~ Vízre?

~ Igen. Édes vízre, különben kiszáradok és meghalok - aztán hirtelen felnevetett, ahogy rájött mit is csinál.

~ Remek, magamban, magammal beszélgetek. Azt hiszem kezdek beleőrülni abba, hogy egyedül vagyok.

~ Egyedül?

~ Vajon mi lesz a következő lépés? Hangosan fogok magamnak motyogni és még válaszolni is fogok a kérdésekre? Mennyi idő kell, hogy valaki teljesen becsavarodjon a magányában?

Nem kapott választ, így továbbra is csak ült ott. Úgy döntött, hogy nem megy vissza kabinba. Minek? Egyszerűen csak elfeküdt. Nem adta még fel, de elege volt a tétlenségből, az önsajnáltatásból. Bár most is pontosan ezt tette.

A gyengeség miatt, újra elnyomta az álom. Aztán valami felébresztette. Nem tudta, talán egy érzés. Az, ami akkor járja át az embert, amikor tudja, hogy valaki figyeli, és épp a közelébe oson.

A szíve egyre hevesebben kezdett el kalimpálni, de nem mozdult. Nem tudta megmondani, miért. Talán nem mert, vagy egyszerűen csak arra várt, hogy a másik kezdeményezzen. Az érzés továbbra is ott motoszkált, és nem bírta tovább. Hirtelen mozdulattal felült és körbenézett.

De csupán annyit látott, hogy a víz egy hang nélkül épphogy megmoccan. Mégis egyértelmű bizonyítékként ott állt egy palack ásványvíz, és egy hal, ami már tényleg arra emlékeztette, és nem egy szörnyetegre.

Mégis, hogyan csinálta a lény? Hogyan volt képes hang nélkül a közelébe jutni, majd visszacsusszanni a vízbe? Miért nem vette fel vele a kapcsolatot? Miért gondoskodik róla? Üvölteni akart tehetetlenségében, kezdett eljutni arra a szintre, hogy bármit megtesz, csak történjen végre valami. Mutassa meg magát, vagy valami.

Helyette inkább rávetette magát a vízre. Hideg volt, de jól esett. Talán még szerez neki és nem kell attól tartania, hogy szomjan hal. Ugyan minden porcikája tiltakozott ellene, de tudta, ennie kell, ha életben akar maradni.

Ódzkodva de hozzá nyúlt. Ha más nem legalább a bőrét le kéne szednie. És talán nem lesz a nyers hústól baja. Annyi nép eszi a halat nyersen, talán ő sem lesz rosszul. Körbenézett, valami éles követ keresve, amit használhat. Talált is. Fintorogva állt neki, többször is elkapta a hányinger, de csak azért is folytatta.

~ Meg tudod csinálni Lazuli! - biztatta magát.

~ Meg tudod! - ismételte a hang.

Most még jól is esett, hogy valaki megerősíti, támogatja. Még, ha az valójában saját maga is. Még mindig jobb, mintha folyamatosan őrlődne két véglet között. Nagy nehezen sikerült kizsigerelnie, levágnia a fejét. Ott hevert előtte kiterülve. Már csak a bőrről kell lefejtenie. Meg fogott egy darabot és a szája felé emelte, de meg is akadt a mozdulat és elfintorodott. Úgy érezte nem képes rá.

~ Egyél! - utasította a hang.

~ Nem megy! - nyavalygott. ~ Képtelen vagyok rá.

~ Egyél! - parancsolta újra a hang.

~ Muszáj?

~ Muszáj!

- Áááá! Totál megőrültem! - mondta ki hangosan, majd bedobta a cafatot a szájába és rágás nélkül nyelte le.

Egyből kiöltötte a nyelvét. Furcsa íz terjedt el a szájában, ami a tengeri herkentyűket jellemezte. De mit lepődik meg, a hal onnan származott, milyen íze legyen? Eper?

A gyomra nem tiltakozott, az agya továbbra is, de tovább küzdött. Újabb kis darabkát szedett le, mély levegőt vett mielőtt az előbbihez hasonló módon lejuttatta. Lassan, de biztosan a hal nagy része eltűnt. Otthagyta a maradékot és beljebb ment. Nagyobb biztonságba érezte magát.

Átölelte a térdét és csak bámult ki a fejéből. Félt, hogy tényleg megőrült. Mit fog csinálni a bátyja, ha netán megtalálják és egy bekettyózott húgot kap vissza? Diliházba záratja? Még, ha ki is jut innen, soha többé nem lesz az, aki eddig volt.

Szinte várta, hogy a hang újra megszólal, reagál az önmarcangolására, de csupán csendet kapott válasznak.

~ Remek - nevetett fel halkan és keserűen. ~ Még skizofrén énem sem akar velem mindig szóba állni. Édes Istenem mit vétettem, hogy ezen kell átmennem? Miért nem kegyelmezel meg nekem?

Tudta, hogy nem kap választ. Vajon meddig lesz képes itt életben maradni? Mennyi levegő van itt? Mikor fullad meg az oxigénhiánytól? Annyi miden okozhatja a halálát, melyik fog bekövetkezni? Vagy előbb őrül meg és végez magával? Képes lenne rá? Annyi mindent hallott megbolondult emberekről, hogy mikre nem vetemedtek és még csak fel sem fogták. Talán ő sem fogja?