Elmúlt a tél, és beköszöntött az olvadás, lassan pedig megjött a tavasz. Vele együtt pedig a támadások száma is megszaporodott. Volt, hogy napokig ostromoltak, mielőtt vissza nem vonultak.

A tél folyamán Az'Ael tanácsára építettek néhány katapultot, amivel a falak mögül is tudtak tüzelni, így elég nagy kárt tudtak okozni és elvették a támadók kedvét. Ennek akadt egy hátránya is. Egyre nagyobb létszámú sereget küldtek a mohó nagyurak, hogy végre megtörjék az ellenállást.

A testvérek minden harcból kivették a részüket, de eléggé megviselte őket, hogy uralkodniuk kellett magukon és nem változhattak át kedvük szerint. Arról nem is beszélve, hogy nem juthattak vérhez. Leginkább Az'Arel szenvedett, aki egy este utalt rá, hogy Az'Ail könnyen van, mert neki ott vagyok én.

Pedig ő sem élt a lehetőséggel, mert nem akarta, hogyha netán meglátják rajtam a gyógyuló sebet, hogy rákérdezzenek mi az, és kíváncsiak legyenek rá hogyan szereztem. Szóval nem, hogy könnyebb, de még rosszabb helyzetben volt, hisz a lehetőség adott ugyan számára, mégsem élhetett vele.

Ünnepségre készült a falu, a helyzetre való tekintettel sokkal visszafogottabban, mint a télen mikor lehetőség volt rá. Ugyan nem számítottak támadásra, mert úgy tudták mindenhol mulatsággal várják ezt a napot, és az elmúlt évek tapasztalata is azt mutatta, hogy ilyenkor nem vetemedtek rá még a nagyurak sem.

Talán sokan pont ez miatt kicsit jobban felöntöttek a garatra, de a férfiak többsége nem maradt harcképes állapotban, kivéve az őrség tagjait, akik utasításra nem ihattak, és még néhány korosabb férfi, akikben ott munkálkodott az óvatosság.

Az ő arcukon is meglátszott, hogy ittak, de még beszámíthatónak ítéltem őket, akik nem esnének bele a saját kardjukba, ha harcra kerülne a sor. Az útjának utolsó negyedét kezdte meg a Nap, mikor Az'Arel kiszúrt egy sereget.

Ő és a testvérei is be voltak osztva, pedig ritkán fordult elő, hogy mindhárman a falon álltak egyidőben. Rider nagy sebbel sietett fel, ahogyan Kallee is, aki a tél folyamán egész megenyhült és néha láttam a szemében azt a különös fényt mikor Az'Aelre nézett, de tudtam, hogy nincs semmi köztük.

Ő kellően okos, és erős akaratú volt ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle. A lány most is ott állt mellette én pedig aggódva figyeltem lentről őket. Nem tudtam mire számítsunk. Kevés férfi volt harcképes ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljunk, és a fiúk sem nagyon haladtak az új otthonnal. A harcok az ő erejüket is kivette, főleg, hogy vérhez sem jutottak, ami elősegítette volna a regenerálódásukat.

− Ekkora sereg elsöpör minket, ostromgép is van náluk. Kizárt, hogy kellő ideig kitartsunk ilyen kis létszámban. Az asszonyok már megkezdték a férfiak kijózanítását, de idő - adott hangot a félelmének Kallee.

Ezt hallva pedig felkészültem lelkiekben arra, hogy Az'Ael úgy dönt távozunk és magukra hagyjuk őket. Épp intet a testvéreinek, hogy jöjjenek közelebb. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek muszáj volt nekem is felmennem, hogy én is hallhassam, amit mondani fog.

Rám nézett, de nem zavart el. Kallee is észrevette a csoportosulásunkat és elindult felénk, az apja pár pillanatig nem tudta eldönteni mit tegyen, de végül ő is megindult. Az'Ael a testvéreire pillantott és láttam rajta már döntött, és a fivéreinek nincs beleszólása. Az odaérő Kallee felé fordult, aki nyelt egyet és felkészítette magát arra, amit mondani fognak nekik.

− Megvédünk benneteket, de meg kell ígérned, hogy ez idő alatt Lize-nek és Mary-nek nem esik baja.

Nem erre számítottam, ahogy Kallee se és a meglepetés egyértelműen kiült az arcára, gyanítottam, hogy az enyémre is. Én viszont jobban ismertem őket és örültem Az'Ael döntésének. Az elmúlt hónapokban sokkal többet kaptak a helyiektől, mint amit a lány megmentéséért hálából adniuk kellett volna nekik. Ők pedig nem hálátlanok, és pontosan ez miatt fogják tenni, amit tenni készültek.

− Egyet értek veled, annak ellenére, hogy ennyi ellen még sosem harcoltunk, és le is vagyunk gyengülve, ráadásul helyzeti előnyünk sincs - Az'Ail kivételesen hosszú mondata meglepte Kallee-t és Ridert is, aki még ráadásnak nem is értette teljesen miről van szó.

− Őrültség, de benne vagyok. Már úgy is rohadtul éhes is vagyok - értett egyet Az'Arel, bennem pedig félelem gyúlt, lehet, hogy nem fognak visszajönni, és nem is aratnak teljes győzelmet?

− A meglepetés ereje még mindig velünk van, és hihetik azt is, hogy megadni akarjuk magunkat - és Az'Ael szavai reményt adtak nekem, hogy talán mégis győzhetnek, ha kellően közel tudnak kerülni hozzájuk anélkül, hogy sejtenék mire számítsanak tőlük.

− Megállj! - szólt bele Rider. - Ti most komolyan arról beszéltek, hogy kimentek és harcoltok? És mi az, hogy éhes vagy? - fordult Az'Arel felé. - Annyit ettél nemrég, amitől két férfi is jóllakott volna.

− Tudjuk mit csinálunk, és tudjuk hogyan védjük meg a falut. És meg is fogjuk, ha a szavát adja, hogy Mary-nek és Lize-nek nem esik baja! - nem kellett belekezdenie a mondatba, hogy ellenkező esetben, mert Rider szinte azonnal válaszolt.

− Persze, hogy megígérem! De az istenekre legalább mondjátok el, hogy mire készültök? - összenéztek, de egyikük sem szólalt meg.

− Apa, arra készülnek, hogy megtámadják a sereget - Kallee leegyszerűsítve mondta ki a dolgot, elhallgatva egy tényt. - Eddig bíztál bennük. Kérlek most is tedd meg! Értünk fogják tenni.

− Ráadásul utána el is megyünk - egészítette ki Az'Ael, persze ehhez az is kell, hogy túléljék a harcot, ami jelenleg igen kétségesnek bizonyult.

− A fene essen belétek! Rendben, menjetek! De akkor is őrültség! - Olin ezt a pillanatot választotta, hogy odaérjen.

− Gyáva férgek! És te hagyod őket elmenni? - nem hallotta a beszélgetés előzményét így arra következtetett, hogy a fivérek megadni készülnek magukat, vagy épp elmenekülni.

− Fogd be Olin! - dörrent rá Rider - Nincs jogom megállítani őket, ha így döntöttek.

A falu vezére arról nem tájékoztatta a fiatalabb férfit, hogy tévesen ítéli meg amit hallott, ami nem volt csoda, mert az utóbbi egy hónapban többször is összetűzésbe keveredtek.

− Akkor megyünk - mondta Az'Ael és elindult lefelé.

− Kiengedlek titeket - sietett utánuk Kallee és én is csatlakoztam hozzá.

Az'Ail még megcsókolt mielőtt kinyitották a kaput és távoztak volna. Összeszorult a mellkasom és gombóc nőtt a torkomban, ahogy arra gondoltam többé talán nem látom. Nem csak őt, egyiküket sem.

Mary odaszaladt hozzám és tudni akarta hova mentek. Csak annyit mondtam neki, hogy megvédeni készülnek minket, de megérezhette, ami bennem dúlt, mert hozzám bújt és én felvettem. Elindultam. Újra fel. Tudtam, ahhoz távol lesznek, hogy konkrétan lássam őket, mégis látni akartam, hátha ez az utolsó lehetőségem. Kallee se maradt le mögöttem.

− Hey, hova mentek azok hárman? - jelent meg Morven. Kicsit bizonytalanul járt, de láttam a szemében, hogy tudja mi történik körülötte.

− Megfutamodtak! - köpött ki Olin.

− He? Igaz ez Rider? - láthatóan nem adott a fiú szavára és a saját testvérétől akarta hallani.

− Őszintén szólva nem tudom mire készülnek. Azt állították, hogy megvédenek minket.

− He? Ők hárman egy ekkora sereggel szemben? - és a kételkedés jogos volt, viszont Olin hamar túltette magát a döbbenetén, és szúrósan Kallee-re és rám nézett. Én jobbnak láttam meghúzni magam, ő viszont viszonozta a pillantását, de nem szólt egy szót sem. Morven is rám nézett kérdőn. − Tán varázslók, csak eddig titkolták?

Nem tudtam, hogy mit mondja, vagy egyáltalán mondanom kell-e valamit.

− Hey! Hozz nekünk látcsövet! - kiabált oda Rider egy távolabb álló fiatalabb legénynek, aki azonnal el is iramodott és kezébe két hosszúkás tárggyal jött vissza.

Hallottam már róla, de még sosem láttam. Nehéz volt elhinni, hogy a távoli dolgokat azon keresztül közelinek lehet látni. Újra utánuk néztem. Fél távon jártak a falu és a sereg között, ami lassan közeledett, mintha egyáltalán nem lenne sietős neki a dolog, de az is lehet, hogy csak az ostromgépek miatt haladtak lassan. Apró mozgó alakoknak tűntek, de még innen is láttam, hogy milyen magabiztosan haladnak. Tovább peregtek a percek és a két veterán katona a látcsöveken keresztül figyelte az eseményeket.

− Fogadó bizottságot küldenek eléjük - morogta Morven, és valóban látható volt, hogy kiválik egy kisebb csoport, talán lovasok lehettek és egyenesen feléjük vették az irányt.

− Talán azt hiszik, hogy megadni akarjuk magunkat és őket küldtük tárgyalni - tette hozzá Rider.

- Akkor lesz meglepetés - Kallee hangja tele volt gúnnyal és el is mosolyodott. - Ha szerencsénk van, akkor maga a vezér is ott van, de legalábbis a helyettese.

A lovas csapat megállt, a fivérek viszont mentek tovább. Már nem tudtam volna megmondani melyikük melyik, de azt még én is szabad szemmel ki tudtam venni mikor kezdtek el átváltozni.

Néhány méterre lehettek a csapattól. Magasabbak lettek és jól kivehetővé váltak a szárnyak is, ha pedig ennyi nem lett volna elég, a lovak riadt kapálózása is megerősítette mindezt.

− Mi a pokol? - dörmögte Morven és elvette a látcsövet és megdörgölte a szemét. Meg tudtam érteni a hitetlenkedését. Olin kikapta a kezéből az eszközt és gyorsan a szeméhez emelte.

− Tudtam! Tudtam! Áruló nőszemély! - rántott kardot és Kallee felé pördült, aki nem maradt el mögötte és kihúzta a saját pengéjét.

− Kallee?! - Rider is megdöbbenve fordult a lánya felé.

− A szolgájuk lettél, hogy életben maradj! Mégis meddig akartál várni? Mikor akartad a kezükre játszani a falut? Ráadásul behoztál egy másik nőt is, aki fattyat szült nekik! - olyan szorosan öleltem Mary-t amennyire tudtam. Nem fogom hagyni, hogy bárki bántsa.

− Fogd be Olin! Semmit se tudsz, csak vádaskodni! - vágott vissza Kallee.

− Elárultál minket? - Rider még mindig nem tudta túltenni magát a lánya tettén.

− Nem! Sosem tennék ilyet!

− Mégis idehoztad őket! - vádaskodott tovább Olin.

− Megmentették az életem! Kétszer is. Elpusztították az otthonukat és tartoztam nekik annyival, hogy segítek nekik újat találni, és a sajátomat átmenetileg felajánlom nekik!

− Persze! És ezt el kéne hinnünk? Hány embert fertőztek meg a tél alatt?

− Senkit sem fertőztek meg! Gyilkosok, de megvan a maguk becsülete. Többet kaptak nálunk, mint egy átmeneti otthon, ezért is mentek ki most, hogy megvédjenek minket! Ezért adták fel az álcájukat! Messze nem olyanok, mint amilyeneknek gondoljátok őket. Amilyennek gondoltam én is őket. Te is tapasztalhattad!

− Persze! Elbájoltak és azért mondod mindezt! És te? Hogy voltál képes a szukájuk lenni, ezeknek, ezeknek a szörnyetegeknek?

− Nem szörnyetegek! - kezdett nálam is betelni a pohár, hogy lehet valaki ennyire vak, és nem látja a valóságot?

− Nem bájoltak el! - vette vissza a szót Kallee - Azt hiszed én először nem voltam rossz véleménnyel róluk? Nem a legrosszabbat vártam tőlük? De aztán nem azt csinálták. Ellátták a sebem, ruhát adtak, és enni. Még csak hozzám sem értek! Aztán felgyújtották a Fészküket és mi majdnem bent égtünk!

− Megpróbáltunk leereszkedni egy kötélen, de elszakadt. Megtehették volna, hogy csak Mary-t és Lize-t mentik meg, de engem sem hagytak odaveszni. Semmi okuk nem volt elkapni, hisz egészen addig nem kaptak tőlem mást, mint gyanakvást és ellenszenvet. Ekkor kezdtem rájönni arra, amit Lize előtte már próbált megértetni velem. Ők nem olyanok, mint amilyennek a hírnevük alapján hisszük őket!

− Neked tényleg elment az eszed! Észre sem vetted és ügyes színjátékkal a befolyásuk alá kerültél. Láttam, hogy nézel Nolanra, már ha az a neve valójában. Ki tudja talán már össze is feküdtél vele és újabb szörnyfatty van úton. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha most végzek veled és velük is! - felemelte a kardját, de Rider elé állt.

− Elég legyen! - majd a lányára nézett. - Összefeküdtél vele, igaz ez?

− Nem! - Kallee arca már előbb égni kezdett mikor a feltételezést a fejéhez vágták. - És nem hazudok! Ne is merj ilyennel vádolni Olin, mert a fejed veszem érte!

− Mit csináljak veletek? - vágott gondterhelt arcot Rider. - A szavam nem fogom megszegni, még akkor sem, ha ilyen alakoknak tettem is. Sem te, sem más nem bánthatja Mary-t és Lize-t, aki megteszi az én haragommal néz szembe.

− Akárhogy is - morogta Morven, aki közbe valamikor Olintól visszaszerezte a látcsövét. - Én azért örülök, hogy ők a mi oldalunk állnak, legyenek akármik is. Kicsit mindig is akartam látni, hogy milyen pusztításra képesek, és el kell ismernem, hatékonyak. De attól tartok ekkora túlerő ellen még ők is kevesek lesznek.

Olin láthatóan küzdött önmagával, látni akarta, amit az öreg, viszont még mindig meg is akart ölni minket, annak ellenére, hogy Rider mit mondott. Oda-vissza kapkodta a fejét, talán tőlünk is támadásra számított? Kallee-től persze jogosan, de nálam még csak fegyver sem volt. Lehet azt hitte én is átváltozom, mint a fivérek és nekik esem? Így inkább ismét a harcos lány felé fordult.

− Neked így is, úgy is bűnhődnöd kell az árulás miatt, amiért idehoztad őket és még csak senkinek nem is árultad el, hogy valójában mik ők. Mégis mit csináltál volna, ha ellenünk fordulnak? Végignézted volna a mészárlásukat, csakhogy te túlélj? Áruló!

− Én vagyok áruló? A férfiak alig ittak bort és a többség olyan kába, mintha egész nap vedeltek volna. Te viszont ki is hangsúlyoztad, hogy aki, őrségben van, az még csak egy kortyot se merjen inni! Pedig még nekik is pár korty engedélyezve szokott lenni! Miért akartál kivételt tenni pont most? Talán kevertél valamit a borba? Úgy gondoltad, ha csak maroknyi ember lesz harcképes, akkor az apám megadja magát csakhogy ne mészároljanak le senkit? Talán megegyeztél az egyik nagyúrral, hogy behódolsz neki, ha megkapod a város irányítását?

− Tessék?! - hátrált meg Olin a vádak hallatán.

− Ezek igen súlyos vádak Kallee, amit bizonyítanod is kellene valamivel - figyelmeztette az apja.

− Hát most, hogy mondod tényleg volt egy kis fura íze a bornak, de azt hittem csak megavasodott a télen - dörmögte Morven, és továbbra sem vette le a szemét a harcról.

Nem láttam, csak sejtettem, hogy most már teljes lehet a káosz a táborban, pont úgy, mint azon az éjszakán, amikor engem elhoztak. Az'Ailtől tudtam, hogy a vér, amit ilyenkor megisznak elősegíti a sebgyógyulást, ezért tűnik úgy, hogy sebezhetetlenek. De vajon kellően gyorsan tudnak gyógyulni most, hogy sokkal több sebet is kapnak?

− Nem mérgeztem meg a bort! - találta meg a hangját Olin - Sosem árulnám el a falut, és akarnák így vezetői pozícióhoz jutni! Elveszíteném mindenki bizalmát és nem lenne értelme az egésznek. Nem vagyok áruló!

− Ahogyan én sem! - vágta oda haragosan Kallee.

− Elég! - állt közéjük megint Rider - Ezzel ráérünk később foglalkozni, most fel kell készülnünk arra, hogy megvédjük magunkat, ha nem járnak sikerrel és nekünk is harcolni kell.

− És, ha sikerrel járnak? - tette fel a kérdést Olin, de erre a vezető nem tudott hirtelen válaszolni, én viszont tudtam a választ.

− Visszajönnek értünk és elmegyünk. Ők tartják a szavukat. És nem is maradnék itt ezek után. Akkor sem, ha nyernek, de akkor sem, ha meghalnak. Amúgy sem akartak itt maradni végleg. Találtak egy helyet, ahol felépíthetik az új Fészket, de mivel itt is meg volt a feladatuk, és az álcát fent kellett tartani, nem igazán haladtak vele.

− Új Fészket? Miről beszélsz te lány? - kérdezte Morven és ő is felém fordult.

− Egy kisebb vár, vagy erődítmény féle - magyaráztam - Ők így hívják, mert magasan fent építik egy oromra, ami ember számára nem elérhető.

− Az előzőt azt mondod mégis elpusztították! - Rider szavával nem tudtam vitába szállni.

− Egy másik megmászható oromra felhúztak egy hatalmas íjpuska szerű eszközt, az volt képes ellőni a várig és azzal gyújtották fel - adott magyarázatot Kallee - Ugyanúgy, ahogy mi sem számítottunk ma támadásra, ők sem gondolták, hogy valaha ember képes lesz megsebezni őket ott.

− Értem - morogta az apja, Morven is hümmögött valamit és Olin is csendben maradt.

Figyeltük a harcot és egyre többen lettünk a falon. Leginkább asszonyok és néhány kíváncsi gyerek jött fel. Azt már mindenki tudta, hogy a fivérek távoztak, és valószínű az előbbi beszélgetést is hallották néhányan és továbbadták, így már az sem volt titok, hogy mik ők valójában.

Teltek a percek, lehet órákká álltak össze, teljesen elvesztettem az időérzékem. Az tűnt fel, hogy lassan szürkülni kezd, mintha néhányan menekülőre fogták volna, de az is lehet, hogy lovas nélkül maradt elszabadult lovak vágtattak. Ilyen távból nem tudtam megmondani, hogy ült-e rajtuk bárki. Kezdett minden elcsendesedni.

− Elképesztő! Győztek! - engedte le Morven a látcsövet, majd rám nézett. - És életben maradtak mind a hárman.

Reményt adtak ezek a szavak, de még mindig bennem volt a félelem. Lehet, hogy éltek, de ki tudja milyen súlyos sebeket szereztek és életben is fognak-e maradni. És mi a biztosíték, hogy a falusiak nem támadják meg őket? Utóbbitól nagyon féltem. Eléjük akartam menni. Kerülgetve az embereket lefelé igyekeztem a falról, hogy kijussak a kapun, de ott két katona állta az utamat.

− Engedjétek ki! - szólalt meg mögöttem Kallee hangja, de a katonák nem mozdultak hiába nézett rájuk keményen. - Apa!?

− Sajnálom, de nem lehet Kallee. Talán ők az egyetlen biztosítékunk, hogy nem fognak minket is megtámadni. Nem kockáztathatok.

− Bah! - horkant fel Morven. - Ezek a fiúk nem olyanok, és nincsenek is olyan állapotban. Nyissátok ki a kapukat, hadd tudjanak bejönni!

A két őr zavartan állt, hisz a falu vezetője azt mondta senki se ki, se be, viszont Morven, aki nem csak az öccse volt, de a helyettese is, és a szava legalább annyit ért, mint Riderré, meg azt mondta igen.

− Te be akarod őket engedni? - nézett rá az öccsére hitetlenkedve.

− Egen, be! Értünk harcoltak, miért kéne most ellenségként fogadnunk őket? - Rider nem tudott mit válaszolni, és ekkor előkerült a kovácsmester is.

− Egyetértek Morvennel. Ritka alkalom - tette még hozzá. - Nem hiszem, hogy megjátszották volna magukat az elmúlt hónapokban, ők olyanok, aminek mutatták magukat. Meg persze mellette ezek a szörnyek is. De hát mink is azzá válunk, mikor harcolunk, és mások életét oltjuk ki, hogy védjük, ami fontos számunkra. Annyira nagyon nem is különbözünk tőlük.

− Ők pénzért gyilkoltak le ki tudja hány száz vagy ezer embert! - akadt ki Olin, mire a kovácsmester megvonta a vállát.

− Zsoldosok vannak az emberek között is. Ők pedig igen drágán dolgoznak. És ha az összes vagyonunk összehordanánk se biztos, hogy elég lenne a felbérlésükre. Most meg mondhatni, ingyé' megvédtek minket. Én inkább tudnám őket a szövetségeseink között, mint az ellenségeinknek. Gondolkozz fiú, meg te is Rider! Ha nem engeditek ki a lyányt, akkor visszajönnek, de mán nem barátként.

Láttam, hogy Rider Olinra néz, aki lehajtja a fejét, nem szállt vitába az érvekkel, és végül a veterán harcos is bólintott, a katonák pedig eltolták a keresztfát és kitárták a kaput. A testvérek már egész közel jártak, én pedig leraktam Mary-t kézen fogtam és eléjük futottunk.

Én még így is tudtam melyikük-melyikük. Az'Ael támogatta Az'Ail-t, aki csúnyán sántított az egyik lábára. Az'Arel egyik szárnya ernyedten lógott mögötte és mindegyikük több sebből vérzett, de éltek.

Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a hátam mögött az emberek, nem érdekelt az sem, hogy az én uramon lévő vér többsége nem is az övé, és összekenem magam, de muszáj volt hozzábújnom. Muszáj volt átölelnem. Szorított a torkom és éreztem, hogy folynak a könnyeim. Az'Ael elengedte, ő pedig a sérült lába ellenére letérdelt hozzánk és átölelt minket.

− Semmi baj, elmegyünk és minden rendben lesz - mondta nekünk, hogy megnyugtasson minket.

Mary is sírt, de még hogy. Lehet csak egy gyerek, de még ő is felfogta, hogy az apukája és a testvérei nagyon is meghalhattak volna az előbbi csatában és akkor soha többé nem láthatta volna őket.

− Ugyan, mégis hova mennétek? Nincs kész a Fészketek - hallottam a hátam mögül Morven hangját. Nem kellett látnom, tudtam, hogy mindannyian összehúzott szemmel nézik a veterán harcost, hogy honnan tudja ezt, de egyikük sem szólt egy szót sem, de megkapták a magyarázatot - Aztat mondta a lyány. Ráadásul sebesülten még ti is könnyű préda vagytok, ha rátok bukkan egy csapat katona. Szóval miért mennétek, ha maradhattok is?

− Miért maradnánk? - kérdezett vissza Az'Ael. - Tudjuk jól, hogy sehol nem látnak minket szívesen.

Valóban keserűség itatta át a hangját? Vagy csak én képzeltem oda a sajátomat?

− Egen. Szokni kell, hogy mik is vagytok valójában, de... Akárhonnan nézem épp most tettétek kockára az életetek, értünk.

− És nem vagyunk hálátlanok - vette át a szót Rider. - Nyugodt szívvel térhettek a falakon belül pihenőre, mert senki nem fog titeket álmotokban megtámadni. Mi nem vagyunk olyan népség. Nem is tűrjük meg az olyat.

Felnéztem Az'Ailre, de ő és Az'Arel is Az'Aelt nézte. Neki adták át a döntés jogát. Olyan jó lett volna maradni. Persze, ha megyünk is, nekem az is jó, hisz velük lehetek, de én pontosan tudtam milyen az, mikor nincs semmid, nincs hova menned és úgy kell életben maradnod.

Hátranéztem. Kallee ott állt az apja mellett, hátrébbról pedig Olin közeledett. Talán egyedül tőle kellett arra számítani, hogy megtámadna minket. Lehet néhány embert maga mellé tudott volna állítani, de a többség biztos megállítja őket. Ott állt, karba fonta a kezét és figyelt minket.

− Nem bízom bennetek - szólalt meg végül - De amíg valóban nem ártotok senkinek a faluban, addig én sem fogok nektek.

− Persze! - nézett rá hátra Kallee - Így próbálod magad kimosni, amiért a terved a bormérgezéssel megbukott.

− Nem mérgeztem meg a bort! - fakadt ki Olin.

− Akkor miért hangsúlyoztad ki, hogy senki nem ihat, aki őrségben van? Ráadásul te osztottad be mindhármukat egyszerre most őrségbe. Miért? El akartad őket veszejteni?

− Mi? Nem! Csak nem akartam, hogy részt vegyenek bármilyen módon az ünnepségen, de feltűnő lett volna, ha csak őket nem engedem inni.

− Szánalmas vagy - és Kallee egész testtartása arról árulkodott, hogy nem sokra tartja a fiatal férfit.

− Azt mondod Kallee, hogy megmérgezték a bort? - lépett közelebb Az'Ael.

− Nincs semmi bizonyítéka erre! - válaszolt a lány helyett Olin. - Csak magáról akarja terelni a figyelmet, amiért még a saját apja előtt is elhallgatta, hogy kik vagytok valójában.

− Van még abból a borból? - nézett Kallee-re Az'Ael. - Megkóstolnám.

− Azt ne mond, hogy meg tudod róla állapítani, hogy mérgezett vagy sem, mikor senkinek nem tűnt fel, hogy más íze lenne! - Olin láthatóan kételkedett.

− Élesebbek az érzékszerveink, mint az emberekké - mondta Az'Ael a tőle megszokott nyugodtsággal.

− Talán ellenedre van? - állt mellé Kallee.

− Felőlem! Nincs félni valóm - vonta meg a vállát és én is úgy ítéltem meg, hogy valóban nincs rejtegetni valója. De, ha Az'Ael valóban megerősíti Kallee gyanúját és nem Olin volt, akkor ki tehette?

Megindultak befelé és Az'Ail is felállt, de segítség nélkül nem igazán ment neki, én pedig kicsi és gyenge voltam, hogy bármit tenni tudjak érte. Az'Arel lépett a bátyja mellé, és a kovács is előkerült, hogy segítsen, de intettek neki, hogy nem szükséges.

Mary kezét fogva jöttem mellettük és aggódva figyeltem mindem mozdulatuk. Fél füllel hallottam, hogy Morven kiabál, hogy mindenki menjen be, mert bezárják a kapukat, nem akarta, hogy bárki kint rekedjen.

Ha jól láttam volt egy fiú, annak kétszer is szólni kellett mire megmozdult. Szegény minden bizonyára nagyon meg volt ijedve a testvérektől, ezen nem lehetett csodálkozni. Végül nagy nehezen ő is bejött és visszarakták a keresztfát.

Rider embereket parancsolt a falra, meggyújtották az őrtüzeket. Asszonyok kerültek elő, meleg vizet hoztak dézsába, meg rongyokat. És a sámán is előkerült. Kenőcsöket hozott a testvérek sebeire. Az'Ael eltűnt, gondolom Kallee-vel, Olinnal és Morvennel elmentek megnézni a bort.

Láttam Az'Arelen és Az'Ailen is, hogy meglepi őket az asszonyok gondoskodása, és én sem számított semmi ilyenre. Kezembe nyomtak egy rongyot és már húztam is fel a blúzom ujját, hogy a vízbe tudjam meríteni és ki tudjam mosni az én drága uram sebeit.

Hallottam Az'Arelt felszisszeni, mire az egyik asszony megjegyezte, hogy ők se másabbak, mint a többi férfi. Csak akkor kemények, amikor beszélnek, de mikor a sebeiket látják el, egyből kisfiúkká válnak.

Elmosolyodtam, majd elpirultam mikor egy másik asszony rákontrázott, hogy minden bizonyára éjszakánként is kemények. A mindig szemtelen Az'Arel is meghúzta magát, főleg mikor az idősebb nők nevetni kezdtek a megjegyzésen, viszont láttam, hogy a velem egykorúak szintén zavarba jönnek.

A sebek kimosása után, előkerültek a kenőcsök, és mikor rákerültek a sebekre, még Az'Ail is megrándult. Biztos voltam benne, hogy csíp, legalábbis amilyen büdös volt, az erre utalt. Az'Arel szárnyát is sínbe rakták, minden tiltakozása ellenére.

Nem sokkal később előkerült Az'Ael is, ő már emberi alakban volt, és mind a négyük ábrázata nagyon komolyan festett. Leginkább Olinné, és ebből tudtam, hogy Kallee gyanúja beigazolódhatott.

Morven levált tőlük és a sámánhoz ment. Az'Ael felénk vette az irányt, és határozottan utasította el, mikor egy asszony megpróbálta rávenni, hogy ellássa a sebeit.

Odalépett, de nem szólt, a tekintette viszont a közelben állókat pásztázta, mintha keresett volna valakit. Alig valamivel utána kiabálásra lettem figyelmes. Az a fiatal fiú kapálózott Olin kezeiben, aki az előbb alig akart bejönni. Alig másfél hónapja volt itt. Egy csapat menekülttel érkezett ő is.

− Engedj el! - folyamatosan ezt ismételgette.

Kallee is előkerült egy megszeppent lányt kísért, aki sem ellenkezni, sem szólni nem mert, csak a szemével mert hol jobbra, hol balra nézni. Morven-hez és a sámánhoz kísérték a két gyereket. Rider is közelebb ment, hogy megtudjam mi folyik itt. Füleltem, de elég nagy volt a zaj, ami nekiállt elülni, amint néhányan észrevették a történteket.

− Mutassátok a tenyereteket! - mondta Morven a két fiatalnak, akik értetlenül néztek rá. A lány emelte fel először, a fiú csak azután, hogy Olin megrázta enyhén a vállánál. Nem láthattam innen a tenyerüket és nem is tudtam miért kéne nekik megmutatni.

− Szégyelld magad Liam! - hallottam Morven hangját. - Befogadtunk és így hálálod meg? Miért keverted bele azt a füvet a borba? Mit ígértek neked?

− Én, én, én... − majd elsírta magát. - Azt mondták, ha nem teszem meg, megölik a családomat.

− Ostoba fiú! Azt hiszed a családod él még? Abban a pillanatban, hogy elvállaltad és elindultál megölték őket, mert nem volt rájuk tovább szükségük! - kiabálta dühösen Olin és megperdítette a gyereket.

− Én, én... − de nem tudott szólni, nem sírt, hanem zokogott már.

Egy pillanatig azt hittem Olin meg fogja ütni, de aztán csak dühödten otthagyta a fiút, aki leroskadt. Kicsit sajnáltam, annak ellenére, hogy tudtam hatalmas bűnt követett el. Valószínű a legtöbb férfit a katonák megölik, a maradékot láncra verik, a nőkből pedig szolgát és kurvát csinálnak. Viszont nem értettem, honnan tudták meg ennyiből, hogy ő volt. Kérdőn néztem Az'Aelre.

− Van egy növény, sok féle képen hívják, a többség maszlagként ismeri. Bódító hatása van, ki szokták szárítani, de hogy ne maradjon egybe, neki el kellett morzsolni, ami azzal jár, hogy enyhén sárgásan megfogja a kezét és nem egyhamar jön le.

− Oké. - szólalt meg Az'Arel. - De miből gondoltátok, hogy ők ketten lehetnek?

− Morven mondta, hogy a sámán az utóbbi időben két gyereket kiemelt a többi közül és nekiállt őket tanítgatni. Liam azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a kora ellenére sokat tudott a növényekről. Gyanítom ezt-azt megtanítottak neki mire útjára indították.

− Szegény kölyök. Jól megvezették. Szerinted se él már a családja? - nézett fel a bátyjára.

− Ezek Haram nagyúr katonái voltak. Nem a könyörületéről híres. Igaza lehet Olinnak, hogy már rég nem élnek - majd hirtelen enyhén megugrott oldalra és elnyomott egy nyögést.

Kallee támadta be hátulról és nyomott sérült oldalára egy gyógykenőcsös gyolcsot. Neki volt ehhez egyedül bátorsága, annak ellenére, hogy bármelyik nő szívesen megérintett volna egy olyan izmos férfit, amilyenek a fivérek voltak emberalakban.

De most ott volt az a tény, hogy ők azok a vérszomjas szörnyek, akikről annyi rosszat mondanak. És most ott volt a bizonytalanság is, vajon hogyan reagálna, ha az előbbi elutasítás után is, megpróbálnák legalább az oldalsebét ellátni.

Mivel Kallee nem hagyta magát és utána lépett, így a gyolcs nem esett le, és szemrebbenés nélkül állta is Az'Ael pillantását. Ahogy elnéztem őket az jutott eszembe, hogy összeillenek, mert Kallee akarata kellően erős, hogy szembeszálljon Az'Aellel, ha szükséges. Abban pedig biztos lehettem, hogy soha nem bántaná, hacsak nem törne konkrétan az életére.

Rider hangjára tértem magamhoz, utasításokat osztogatott. Liamot elvitték, bezárták és katonát állítottak az ajtó elé, hogy ne szökhessen meg, míg eldöntik mi legyen vele. Az emberek szétszéledtek és mi is visszaindultunk a házunk felé.

Az'Ail-nek be kellett húznia a vállait és a szárnyát, hogy beférjen. Amíg a törött csont össze nem forrt nem változhatott vissza se ő, se Az'Arel. Ráadásul ebben az állapotukban gyorsabban is gyógyultak. Csak reméltem, hogy egy-két nap és már nyoma se marad a sérüléseknek.

Másnap mind a ketten a házban maradtak, én viszont úgy éreztem, hogy nem húzhatom ki magam a feladataim alól, annak ellenére, hogy nem voltam benne biztos, hogy a pékségben szívesen látnak.

Morgan asszony nem volt ott, csak néhány másik és szokásosan pletykálkodtak. Elhallgattak amikor megláttak. Nem tudtam, hogy odamenjek vagy sem. Végül közülük a legfiatalabb nő, Hanna lépett oda hozzám.

− Mond meg Lize őszintén! Te tényleg gyereket szültél... neki? - mindannyian kérdőn néztek rám.

Szerettem volna azt mondani, hogy igen, mert megtettem volna, ha Az'Ail kéri, de az nem az igazság lett volna. Megráztam a fejem.

− Egyikük sem Mary apja, legalábbis vér szerint nem. Valamelyik tiszt lehet, aki... − elhallgattam, de nem is kellett kimondanom, tudták ők anélkül is. - Nem számít.

− Azt mondod egyiküknek sincs semmi köze hozzá? De Evan... Nem egyszer láttuk, hogyan néz rá. Úgy ahogy egy apa nézhet az ő kicsi lányára. Az ilyet nem lehet megjátszani. És a testvérei is...

− Önként vállalta, hogy az apja lesz, ahogy a fivérei a nagybácsi szerepet. Mary nem tudja az igazságot és nem is kell neki tudni. És tudom, hogy bármelyikük ölne, ha valaki bántaná Mary-t. Gondolkodás nélkül. Gyilkosok, de vannak érzéseik, és vigyáznak azokra, akik hozzájuk tartoznak.

Láttam, hogy összenéznek és szinte egyszerre bólintottak, majd felém fordultak és rám mosolyogtak. Aztán az egyikőjük hozzám vágott egy kötényt és kiadta, hogy munkára, mert különben kapunk Moran asszonytól mikor visszatér és azt látja, hogy tétlenül ácsorgunk. Megkönnyebbülés volt számomra és örömmel álltam az egyik dagasztó teknő fölé.

Két nappal később Az'Ail és Az'Arel is vissza tudta venni az emberi formáját, és már úgy léptek ki a utcára. Az'Ael se nagyon mozdult ki, de ő sokkal inkább az miatt, hogy kitalálja mi legyen a következő lépés.

Megengedték, hogy maradjanak, de tudták már semmi sem lesz olyan, mint eddig. Egy kicsit mindenki másképp fog hozzájuk viszonyulni, ami hosszú távon zavaró. Végül úgy döntött, hogy amint kellően jól lesznek mindannyian beszélnek Riderrel és megegyeznek vele, hogy csak addig maradnak, amíg a Fészek kész nem lesz.

Reggeli után egyből oda is indultak mind a hárman. Velük mentem, mert tudni akartam mit mondanak, hisz az én sorsomat is befolyásolta. A falu vezetőjét a kovácsnál találták meg.

− Már kíváncsi voltam mikor kerestek meg - nézett rájuk Rider.

− Harc esetén itt leszünk, ha kell - az idős férfi bólintott. - De mostantól a Fészkünk építése az első. Minél előbb el akarunk menni - közölte megmásíthatatlan tényként.

− Segítünk - közölte hirtelen a kovács. - A kis harcotok utána másnap összeszedtük, amit csak lehetett. Leginkább a fegyvereket, élelmet és a lovakat. Az elmúlt két napban más se csináltam, mint hosszú vasrudakat kovácsoltam, amit, ha beépítettek a falakba, akkor megerősíthetitek vele azokat.

Ez még Az'Aelt is meglepte, de mint mindig óvatos maradt. Láttam, hogy összehúzza enyhén a szemét mielőtt megszólalt.

− Miért adjátok nekünk? Miért nem erősítitek meg a saját falatokat vele? - a kérdésre az öreg kovács csak legyintett.

− Itt nem tombol orkán erejű szél, és lassan kinövi magát a falu, ezt nem éri meg már erősíteni. Az újról meg gondoskodjanak a fiatalok, ha biztonságban akarják magukat érezni. Az már nem a mi gondunk lesz.

− A Fészkünk építése sem a ti gondotok - jegyezte meg Az'Ail váratlanul.

− Nem, valóban nem - vakarta meg Rider a több napos borostáját. - De segítünk, ahogy egy barátnak illik.

Na ez aztán tényleg váratlanul ért, de ahogy ránéztem a fivérekre, őket is. Mert, ha még szövetségest mond, az érthető is lett volna, ahogyan azon az estén is kifejtette a kovács.

− Barátnak? - Az'Ael hangjából egyértelműen kicsengett a kétkedés.

− Egen - vakarta meg újra az állán a borostát. - Sokat beszéltünk erről esténként, és arra jutottunk, hogy egy szövetséges nem tesz ennyi mindent kockára értünk, amit ti tettetek. Nem csak felfedtétek a valódi éneteket Nolan, hanem még az életetek is kockáztattátok értünk. Ilyet csak egy barát tesz.

− És nekünk ezt barátként kell viszonoznunk. Szóval segítünk felépíteni a Fészketeket, az otthonotokat, mert kellően jó erőben vagytok ahhoz, hogy néhány legényt felvigyetek oda, akik segítenek felhúzni a falakat. És utána is mindig szívesen látottak vagytok itt, ha netán társaságra vágynátok.

Őszintének tűnt, és Az'Ael arcán láttam, hogy ő is így vélekedett. Kellemes fordulat volt számomra, hogy végre nem csak én látom azt mennyit is érnek ők valójában. És, hogy most már mások is látják, hogy nem szörnyek, annál sokkal többek, és emberségesebbek még néhány embernél is. Végül Az'Ael bólintott, elfogadta az ajánlatot. Ekkor Olin érkezett futva.

− Baj van - szólalt meg, amint kellő levegője lett hozzá. - Közeledik még egy sereg. Talán még nagyobb, mint az előző.