Néhány héttel később láttam Kallee-n kezdi feladni, és belenyugodni abba itt kell maradnia. Megtörten ült a fal tövében és szomorú szemmel nézte a hegyeket. Láttam, hogy többször a meredek fal felé pillant, és nem akartam, hogy bármi butaságot csináljon. Megkerestem Az'Aelt és elmondtam mit láttam, mit gondolok. Onnantól kezdve az egyikük mindig szemmel tartotta, nehogy leugorjon és öngyilkos legyen.

Aztán egy nap újabb megbízást kaptak. Távolabbra szólt, ami azt jelentette két-három, de akár négy napig is távol lesznek. Mielőtt elmentek még feltöltötték az élelmiszerkészleteket. Közel egy hónapra elegendő élelmünk volt hármunk számára. Soha nem gondoltam előtte arra mi lesz, ha egyszer nem jönnek vissza, de most rossz érzésem lett.

Kértem Az'Ailt, hogy nagyon vigyázzanak magukra és egymásra, ő pedig bólintott. Mielőtt még felszálltak volna Mary mindegyikük arcára nyomott egy szerencse puszit és jó darabig integetett utánuk, annak ellenére, hogy már akkor sötét volt mikor felszálltak és nem láthatta őket.

Végül betereltem nehogy megfázzon itt nekem. Kallee is kint volt és nézte a jelenetet, de nem indult utánunk befelé. Visszanéztem az ajtóból és láttam egy másik irányba néz valamit karba font kézzel. Aztán megrázta a fejét és ő is bejött. Megnyugodtam, és reméltem, ez a fejrázás azt jelentette letett abbéli szándékáról, hogy leugorjon. Én ugyanis nem tudtam volna megakadályozni, vagy megmenteni, ha megteszi.

Eltelt az első, majd a második nap és Kallee szinte az egész napját kint töltötte, sőt még az esték nagy részét is. Valamit nézett, de én nem láttam semmit. Aztán a harmadik nap épp a reggeli edényeket mosogattam el, mikor berontott hozzám a konyhába megfogta a karom és nekiállt kirángatni.

− Engedj el! – ellenkeztem vele, és megpróbáltam ellentartani, de jóval erősebb volt nálam.

− Gyere velem, mutatok valamit! – és a hangjában kicsengett valami, ami arra késztetett, hogy vele menjek.

Kivitt, és egy irányba mutatott. Először nem tudtam mit kell nézni, meresztettem a szemem, aztán megláttam a mozgást egy másik alacsonyabban fekvő ormon. Szürke alakok mozogtak, akik szinte beleolvadtak a ruhájuknak köszönhetően a környezetükbe. Mintha valamit húztak volna fel, és hamarosan láthatóvá is vált egy szerkezet.

− Mi az? – kérdeztem Kallee-től mert nem igazán tudtam kivenni.

− Nem tudom. Olyan mintha valami íjpuska lenne, de jóval nagyobb – éreztem a válaszán, hogy ő is bizonytalan.

− Kizárt, hogy bárki olyan erős íjat, vagy íjpuskát csináljon, ami ellőne idáig. Lehetetlen! – hitetlenkedtem.

Abszurdnak tűnt, hogy a Fészket bárki képes legyen megtámadni. Nem véletlenül építették ide, egy olyan helyre, ahova csak repülve lehet eljutni, mert minden más mód életveszélyes.

− Legyen igazad, különben bajban leszünk – Kallee le sem vette a szemét az oromról.

Egy darabig ott álltam mellette, majd félelemmel a szívemben mentem aztán be. Mary a rongybabáival játszott semmit sem sejtve. Befejeztem a mosogatást, de nem hagyott nyugodni az, amit láttam.

Bizonytalanul elindultam lefelé, abba a helyiségbe, ahol még évekkel ezelőtt a kötelet és a csákányt találtam. Most is ott voltak. A csákány rozsdásabbnak nézett ki, viszont a kötélnek úgy tűnt nincs semmi baja.

Végül nem vittem fel, nem hallgattam az ösztöneimre, és ezt később meg is bántam. Eltelt néhány óra, mikor fütyülő hangra lettem figyelmes. Kallee viharzott be az ajtón és vágta be maga mögött, majd rá a keresztfát. Értetlenül néztem rá.

− Lőnek! – közölte és a kijeletnésétől kiszáll az erő a lábamból.

− Nem lehet! – leheltem.

− Elvétették most a célt, de előbb-utóbb el fogják találni a várat, mert eljönnek idáig a dárdáik – tájékoztatott tovább és nem foglalkozott a döbbenetemmel.

− Vastagok a falak – ellenkeztem vele.

− De nem tűzálló ez a kőhalmaz. Az ajtó is fából van, és belül is igen sok minden. Szurokba mártott lángoló dárdákkal lőnek minket.

− De miért? Nincsenek is itt a testvérek! – az egésznek nem volt semmi értelme számomra.

− Vagy nem tudják, hogy nincsenek itt, és azt hiszik, ha rájuk gyújtják a várat, akkor úgy se tudnak menekülni, mert nappal van, vagy...

− Vagy? – kérdeztem annak ellenére valahol tudtam a választ.

− Vagy csupán úgy akarják megsebezni őket, hogy elpusztítják a várat és minket, hisz nem tudunk menekülni.

Ekkor egy dárda nekicsapódott a falnak, lemorzsolt egy részt belőle, majd eltörve, lángolva a tövébe zuhant. Mary ijedten futott ki hozzám, és a szoknyámba kapaszkodott, én pedig átöleltem.

− El fogják találni az ajtót és akkor bent égünk vagy a füst öl meg minket. Le kell jutnunk innen valahogyan! – Kallee hangja olyan volt mintha hideg vizet öntöttek volna rám. Összerezzentem, majd összeszedtem magam.

− Van kellően hosszú kötél, és csákány lent – mondtam.

− És ezt miért nem mondtad nekem eddig? – kiabált rám dühösen.

− Megmondtam nem segítek semmiben, amivel árthatnál nekik. Ha pedig segítek lejutni innen, azzal nekik ártottam volna, mert elárulhattad volna őket. Azt, hogyan néznek ki emberként – emeltem meg én is a hangomat, amitől némileg visszahőkölt.

Ekkor beszakította egy lövedék az ajtót és az előtér közepéig csúszott parázsló nyomott hagyva maga után. Még szerencse hogy beljebb álltunk és nem lett bajunk.

− Hol van? – kérdezte követelően és semmi kifogásom sem volt az ellen, hogy válaszoljak, de még mindig nem tudtam miként akar lejutni.

− Lent, a spájzból nyílik egy újabb járat, ami a kúthoz lyukad ki.

− Remek! Felhozom! – közölte, aztán elgondolkodó arcot vágott. – Már csak azt kell kitalálnom melyik oldalon másszunk le, hogy ne találjanak el minket.

A pattogó, izzó hőtől meggyulladtak az ajtó darabjai, és a tűz kezdett teret nyerni magának, mi pedig kezdtünk kifutni az időből. Nem sok választásunk volt lejutni. Egyedül a vár előtt akadt egy kisebb tér, ahol elérhető volt a szikla pereme, mert a többi oldalon pontosan a szélére építették a falakat.

Viszont, ha arra megyünk minket is lelőhetnek, de legalábbis elérhetik azt, hogy lezuhanjunk. Mary sírt, és úgy kapaszkodott belém, hogy belefehéredtek az ujjai. Eszembe jutott a megoldás merre mehetünk, de addigra Kallee nem volt sehol.

A füst egyre terjedt és tudtam mennünk kell. Felkaptam a lányom és a konyha felé vettem az irányt. Újabb dárda csapódott be és remegtette meg a falakat a felsőbb szinten, de nagyobb kárt nem tudott okozni.

A konyhába érve bevizeztem egy rongyot és Mary arca elé kötöttem, közben igyekeztem megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Ő persze apát akarta, és egyetértettem vele. Én is nagyon szerettem volna, ha Az'Ail itt van, vagy akármelyik testvére, mert az azt jelentené túléljük ezt az egészet.

Kallee bukkant fel a kezében a kötéllel és a rozsdás csákánnyal, és káromkodott, hogy nem lesz jó, nem fog minket megtartani. Felkötöttem én is egy vizes rongyot az arcom elé, majd átnyújtottam neki is egyet.

− Ha meglenne a kardom használhatnánk azt a csákány helyett – mormogott, mire odaléptem a sámliért, és ráállva a kredenc tetejéről levettem a fegyverét és átnyújtottam neki. – Te? Komolyan oda raktad fel?

− Eszedbe sem jutott ott keresni, igaz? – mosolyogtam a helyzet ellenére a kendőm mögött.

− Hát nem – vallotta be.

Az előtérben egyre több fából készült tárgy kapott lángra, ha pedig a nappali ajtaját is eléri, nem jutunk ki. Ezt tudtuk mind a ketten, és már indultunk is. Felkaptam újra Maryt, ő pedig belém kapaszkodott és futottunk.

Kallee az ajtó felé akart kitörni, de utána kiabáltam, hogy fel az emeletre. Örültem, hogy nem vitatkozik, hanem szó nélkül követ. Bíznia kellett bennem, hisz régebb óta éltem itt, több mindenről tudhattam, amiről ő nem.

Felmentünk a második emeletre, onnan nyílt az az ajtó, amit télen használtak a fiúk, ha ki akartak jutni, és elől a hó miatt ez nem volt lehetséges. Elhúztam a fali kárpitot, ami takarta, ő pedig hitetlenkedve meredt rá, de aztán gyorsan kinyitotta, odalépett és lenézett, majd vissza a folyosóra.

Már az egész alsó szint égett, a fojtogató, fekete füst kezdett feljutni hozzánk is. Kallee letépte a kárpitot és felém nyújtotta, értetlenül néztem rá.

- Mary nem tud lemászni, neked kell hozni. Kötözd magadhoz minél erősebben! – adott magyarázatot és némi kétségbeesés lett úrrá rajtam.

Eddig nem is gondoltam arra, hogy Mary nem képes rá, és nem voltam biztos benne én kellően erős leszek ahhoz, hogy mindkettőnket lejuttassam a meredek fal aljáig. Rádöbbentem muszáj lesz. Nem akartam meghalni, azt pedig végképp nem akartam, hogy Mary az én gyengeségem miatt haljon meg.

Megnéztem a kárpit hosszát, és féltem, hogy lehet rövid lesz, de meg kellett próbálnom. Míg kicsi volt a hátamra kötöttem egy hosszú vászondarab segítségével és így vittem magammal miközben a napi teendőimet csináltam. Most már nagyobb, de ugyanígy magamhoz köthettem biztonságosan és levihettem innen.

Mivel magasabb és nehezebb volt már Mary, így kellett a segítsége ahhoz, hogy mindezt meg tudjam csinálni, de végül sikerült. Én a padlón térdelve vártam, hogy Kallee végezzen. Nagy nehezen sikerült úgy a fal tövébe szúrnia a kardját, hogy stabilan álljon, és a kötél végét hozzákötözte használva a markolatvasat.

Ledobta aztán, és mind a ketten csak remélhettük, hogy kellően hosszú, hogy legalább az egyenes, függőleges szakaszon túljussunk vele. Újabb és újabb lövedékek csapódtak be, és már az első emelet is lángolt, a füst itt a másodikon is kezdett fojtogató lenni, és lassan nem láttunk tőle.

Két választásunk volt, mászunk és imádkozunk közbe azért, hogy ne zuhanjunk le, vagy pedig megfulladunk a füsttől. A második szinten a folyosóról két nagyobb szoba nyílt. Egyikben sem volt semmi. Unalmas téli napokon itt gyakoroltak, birkóztak egymással a testvérek, hogy formában maradjanak. Nem mintha bármi szükségük lett volna rá, mert egyikükön sem volt felesleg.

− Előre megyek és megnézem valóban kitart-e a kard. Csak azután indulj el te is, ha meggyőződtél arról, hogy stabilan tart. Ha kicsúszna... – itt elhallgatott − Ne próbálj meg megmenteni. Inkább menj fel a tetőre, ha tudsz és próbáljátok meg ott túlélni.

Ezzel bebizonyította számomra, hogy nem olyan, mint amilyennek mutatta magát eddig. Volt szíve és vállalta a szerepet, hogy elsőnek megy, pedig előre küldheted volna engem is azzal az indokkal jobb, ha én menekülök először Maryvel.

Bólintottam, mire kézbe fogta a kötelet és nekiállt lemászni. Térdelve, félig négykézláb néztem az ereszkedését. A kard enyhén megmozdult, de aztán tartott. Elgondolkodtam, vajon akkor is tartani fog, amikor már a mi súlyunk is rajta lesz?

Lehet jobb lenne, ha hagynám, hogy Kallee lemásszon, én pedig a tetőre mennék Maryvel? Tényleg lenne esélyünk ott túlélni? Kitartana amíg a lángok kialszanak? Egyik fal sem fog összedőlni a folyamatos támadás alatt? Miért lőnek még egyáltalán, hisz már ég minden?

Ekkor Kallee a nevemet kiabálta, hogy induljak el, ne nagyon maradjak le. Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd megfogtam a kötelet és nekiálltam mászni. Égette a tenyerem, és a többletsúly miatt fájt a karom, de összeszorítottam a fogam, és erőt adott nekem az a tudat, hogy meg kellett mentenem Maryt.

Nem néztem le, haladtam lefelé ahogy csak tudtam. Megmozdult a kötél, mire mind a ketten felnéztünk. Hatalmas oszlopban fekete füst tört az ég felé a Fészekből, és ekkor tudatosult csak bennem igazán, hogy az otthonomnak vége.

Még, ha állva is maradnak a falak, akkor is lakhatatlan lesz. Dühöt éreztem azok az emberek iránt, akik megtámadtak minket. Reméltem, hogy egy nap a testvérek megtalálják őket és porig rombolják az ő otthonaikat, csakhogy megtudják milyen érzés is mindez.

A kötél újból lejjebb csúszott pár centit, és ez félelmet ébresztett bennem, olyan messze volt még szabdalt rész, ahol meg lehetett kapaszkodni. Sietni kezdtem, mire Kallee felkiabált, hogy hagyjam abba, mert ezzel csak jobban rángatom és előbb kicsúszik. Nyugodjak meg!

Mintha az annyira könnyen ment volna. Ő nem volt anya, neki nem volt kit félteni, csak saját magát. Szabályosan vérzett a kezem, és már nem sok bőr volt a tenyeremen és az ujjaimon, de a fájdalmat már rég nem éreztem. Talán a felénél járhatunk a sima szakasznak mikor megremegett a szírt, ahogy a tűznek és a támadásoknak megadta magát az egyik fal és összedőlt.