Ugyanolyan estének indult, mint a többi. A tisztekre kellett főznöm, de azt mondták rossz volt, ezért elvernek. Tudtam, az igazság más. Egyszerűen csak rossz napjuk volt és rajtam vezették le. Nem ez volt az első eset, és úgy gondoltam nem is az utolsó.

Fájt mindenem, a vállamon, a hátamon ott virítottak még a múltkori nyomai is. A szám felrepedt és valami keménybe a fejem is bevertem, mert éreztem a homlokomról valami meleg folyik le az arcomon. Aztán persze jöttek sorba. Nem volt olyan este, hogy valamelyik ne mászott volna rám, de már ez sem érdekelt.

Amióta az eszem tudom, már kisgyerekként is sok verést kaptam. Csapódtam ide-oda. Nem voltam senkié, nem kellettem senkinek. Épphogy nekiálltam nőiesedni már nem csak verés volt a sorsom, mást is akartak tőlem a férfiak. Nem akartam, de nem tudtam tenni ellenük.

Mindig kérdezgették, hogy jó-e, de nekem sose volt jó. Mi lehetett ebben a jó? Lihegnek, meg nyáladdzanak rám, majd összemocskolnak alulról és utána otthagynak. Mikor kicsit idősebb lettem, próbáltam küzdeni ellenük, de hiába, annyit értem el az ellenkezéssel, hogy még több verést kaptam. Így elfogadtam, belenyugodtam.

Már rég besötétedett és épp az íjászok parancsnoka volt soron rajtam, mikor hirtelen lecsaptak a csapatra, ami kisebb seregnek illett be. Kiabálást hallottam, aztán otthagytak, fegyverrel a kezükben kirohantak a sátorból.

Fejetlenség alakult ki, hallottam parancsokat osztogatni őket, hogy rendet teremtsenek. Többször is hallottam egy szót; vámpír. Hallottam már róluk ezt-azt a katonáktól. Démoni külsejű, vérszomjas teremtmények, akik éjszaka csapnak le a célpontjukra.

Tehetősebb földesurak bérelték fel őket, ha egy riválisnak a seregét el akarták pusztítani, vagy meggyengíteni. Nekik nem számított kit kell legyilkolni, vagy hogy hányan vannak. Aki kellően sokat tudott felajánlani nekik, annak elvégezték a munkát. Azt rebesgették, halhatatlanok.

Nyögve, lassan magamra vettem a ruhámat, majd elindultam kifelé. Gondoltam, talán megszökhetem a felfordulásban. Lóval, ha tudok egyet szerezni, de akár gyalog is. Ostoba módon mindig reménykedtem abban máshol talán jobb lesz, de eddig mindig ugyanaz jutott.

Az egyik bokám nagyon fájt, alig tudtam ráállni. Több ló is szabadon rohangált, valahol egy tűz meggyújtott egy sátrat, és már többre is tovaterjedtek a lángok. Nagy volt a hő, és szinte nappali világosság vett körül. Örültem, hogy kijöttem, különben lehet bent égtem volna előbb-utóbb.

Valami elsuhant felettem, de mire felnéztem nem láttam semmit. Aztán egy katona holtteste zuhant le nem sokkal mellettem. Feltépték a torkát, a ruháját vér borította, és olyan fehérnek tűnt, mint a fal.

A szám elé kellett kapnom a kezem, mert rám tört a hányinger. Gyorsan tovább botorkáltam, megpróbáltam nem nézni sehova, de nem tudtam, nem meghallani a halálsikolyokat. Egyre nőtt bennem a kétségbeesés, nem akartam meghalni, ki akartam jutni.

Aztán egy ló elsodort, és a földre estem. Hallottam többnek is a dobogását, és mikor felnéztem láttam felém tartanak. Nem volt kellő erőm, hogy időben felálljak, így megpróbáltam összehúzni magam a legkisebbre, hátha nem taposnak agyon. Nem volt szerencsém, több helyen is éreztem a paták megrúgnak. Az egyik után elvesztettem az eszméletem.

Amikor kezdtem magamhoz térni, már csend volt. Néhány sátor még égett és a bűz, ami terjedt azt sejtette velem, hogy nem csak azok, hanem emberek is áldozatául estek. Hihetetlennek tűnt, mégis éltem. Annyira fájt mindenem, nem voltam képes megmozdulni.

Mozgást érzékeltem és az egyik teremtmény felém közeledett. Megpróbáltam magam halottnak tetetni, de tudtam nem értem el sikert. Lestem résnyire nyitott szememmel, és ő magabiztosan közeledett.

Egész addig nem tudtam milyen is lehet egy ördögi teremtmény. Magas volt, izmos. Szájából hatalmas szemfogak álltak ki, vértől mocskos karmokban végződtek az ujjai. Bőre szürke, vaskos, olyan amilyet biztos nehéz megsebezni, mert nem láttam rajta egy sérülést sem.

Hatalmas bőrszárnyak helyezkedtek el a hátán. Ez a valami suhant el korábban felettem, ezt biztosra vettem. Vagy pedig valamelyik társa. A szóbeszédek mindig három lényt emlegettek.

Nem tudtam mit akar tőlem. Megölni, vagy megerőszakolni? Azt is beszélték, nőket rabolnak, hogy kihordják a fattyaikat, de még senki nem élte túl a velük való egyesülést. Ugyan mennyivel lehet rosszabb, mint amiken én eddig keresztülmentem?

Menetközbe egy tisztről letépte a köpenyét. Talán túl ocsmánynak tartott jelen állapotomban, és nem akart látni miközben magáévá tesz. Éreztem, hogy fel van dagadva a fél arcom, és vér borít. Felkészültem a legrosszabbra.

De aztán nem azt történt, amit vártam. Betakart a köpennyel, és mikor kinyitottam a szemem ott térdelt mellettem. A hátam alá nyúlt és megemelt, a tépett, vörös anyaggal betekert. Aztán a másik kezével a térdem alá nyúlt és olyan könnyedén emelt fel, mintha nem lett volna súlyom. Nem mertem megmozdulni. A társaihoz vitt.

− Mit akarsz azzal a nővel? – hallottam a legmagasabbtól a megvető kérdést. Később megtudtam, a neve Az'Ael, és ő a legidősebb.

− Főzhet, moshat és takaríthatna ránk – jött a "megmentőmtől" a válasz.

− Támogatom – szólt a legkisebb lelkesen.

− Nincs egyenjogúság. Én döntök! – dörrent rá, mire amaz behúzta a nyakát, nem úgy az, aki az ölében tartott. Állta a másik pillantását, aki végül bólintott. – Rendben, de minden tette, a te felelősséged.

Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg magukkal visznek? Hova? És mégis mi vár rám ott? Továbbra se volt erőm megmozdulni. Magatehetetlenül szemléltem, ahogyan a hatalmas szárnyak suhogásba kezdenek és elemelkedünk a földtől. Sötét vett körül és ez nemcsak az éjszakának köszönhető. Lassan elvesztettem az eszméletemet.

Nem tudtam hova vittek. Egy ágyban ébredtem, a sebeimet ellátták, valami hideg kenőcsöt kentek az arcomra. Gondolom a duzzanat miatt. Tisztességes hálóruhát adtak rám, meleg takaró alatt feküdtem.

Egy új ruha várt rám egy széken, hogy felvegyem. Éhesnek és szomjasnak éreztem magam, és mind a kettő elérhető közelségben várt rám egy kisszekrényen. Gyenge voltam, de erőt adott, hogy végre ehetek.

Kemény kenyér, valami szárított hús, és víz, de mennyeinek éreztem az ízét mikor beleharaptam. Alig ment le pár falat, mikor nyílt az ajtó. Azt vártam, hogy az a szürkés bőrű lény lép be, de nem. Egy magas, izmos, sötétbarna hajú, nyugodt tekintetű férfi érkezett. Csizmát, posztónadrágot, és inget viselt.

− Felébredtél – jött tőle szűkszavúan egy megállapítás. – Az'Ail vagyok. Mi a neved?

Eddig nagyon senkit sem érdekelt a nevem, amit pedig ő mondott furcsán hangzott. Ostobán nézhettem és annak is éreztem magam, a különleges név hallatán. Egyáltalán nem megszokottan csengett. Aztán észbe kaptam. Nem akartam verést, így igyekeztem minél gyorsabban választ adni.

− Lize a nevem, uram – húztam meg magam, de a férfi nem közeledett felém.

A hangja olyan ismerős volt, de nem tudtam honnan. Kivágódott az ajtó, és újabb férfi furakodott be. Fiatalabb, vörös hajjal, és a szemében vidámságot láttam.

− Heyho! – köszönt rám és egészen az ágyamig jött. A vonásai hasonlítottak az először érkezőére, így arra jutottam testvérek lehetnek. – Már vártuk, hogy felébredj. Az'Ail már aggódott is érted, hisz napok óta aludtál már.

Ez az információ megdöbbentett. Gyanú ébredt bennem, de olyan hihetetlennek tűnt. Nem, gondoltam, az nem lehet, hogy ez a két férfi, akik nagyon is embernek tűntek, azok a szárnyas, démoni lények legyenek, akik lemészárolták a katonákat. Leült az ágyam szélére.

− Mond, hogy tudsz főzni! – a hangvétele barátságos és könnyed, az érzés pedig bennem egyre nőtt. – Ugye? Elegem van az ízetlen kajákból, és a szárított húsból is. Szívesen ennék, egy gazdag levest, vagy egy ízes ragut. Bármit meg tudunk szerezni, csak meg kell mondanod mire van szükséged az étel elkészítéséhez.

− I-igen, tudok – zavartan néztem rá, majd Az'Ailre, de ő továbbra is nyugodtan állt, és nem szólt egy szót sem.

- Oh-oh, én amúgy Az'Arel vagyok. Van még egy bátyánk, ő Az'Ael. Igen-igen, tudom, nagyon hasonló a nevünk, de szerintem te meg fogod tudni jegyezni, melyikünket, hogy hívnak. Ha jól hallottam kintről, te Lize vagy, igaz?

Csak bólintani tudtam. Ez az egész kezdett sok lenni és túl hirtelen jött. A furcsa nevek, és amiket mondtak nekem. Már biztos voltam benne, hogy ők azok. Nem tűntek szörnynek, nagyon is embernek, de volt a kisugárzásukban valami. Ráadásul mind a ketten magasak, izmosak és magabiztosak. Szédülni kezdtem.

− Hagyd békén, és menj ki! – szólt rá az öccsére Az'Ail, és ő nem ellenkezett.

Még utoljára rám mosolygott, aztán kiment, és ketten maradtunk. Vártam, hogy odajön hozzám, és ellenszolgáltatást követel, amiért megmentett, de aztán csak megfordult és kiment.

Egy darabig még ültem és próbáltam felfogni és elfogadni a dolgokat. Az ösztönöm felülkerekedett rajtam, követelte folytassam az evést, és mivel életben akartam maradni folytattam is. Megpróbáltam felkelni, de alig tartottak meg a lábaim, így kényszeredetten visszafeküdtem.

Még napokig nem volt erőm ahhoz, hogy messzire menjek. Az'Ail egy nap többször is hozott nekem enni, és gondoskodott rólam. Még az edényt is kivitte és üresen visszahozta, amibe ürítettem. Az egész furcsa volt, továbbra is hihetetlen és érhetetlen számomra. Miért csinálja mindezt? És mikor akar tőlem cserébe valamit ezért?