- Keresd meg azt a varázslatot! - utasított, majd elindult az ágy felé.

Csak nem itt lakott, amióta engem figyelt? Ennyire rossz viszonyba került az apjával? Mégis miből élt? Honnan szerzett pénzt? Mikor telefonálgatott, akkor üzletelt valakivel?

Én nem tudnék így megállni a lábamon, ha egyedül maradnék. Nagyon még csak fogalmam sincs a világról, mert apa mindig a védőszárnyai alatt tartott.

- El kell látni a sebed! - jutott eszembe.

- Azt én megcsinálom! - rázott le.

Persze, hisz az a természetes, hogy gondoskodik magáról, és nincs más segítségére rászorulva. Nekem viszont eszembe se jutott hagyni magam eltántorítani. Bekötözöm a vállát, ha tetszik neki, ha nem!

Elindultam felé. Ekkor már a kötést, vagy mit szedett le a kezéről rutinosan. Mire odaértem már mind a kettő szabadon volt. És bár tuti fájt a válla, mégis egy mozdulattal áthúzta a fején a felsőt, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

Pont, mint azokba az újságokba, azok a kigyúrt modellfiúk. Ha a két karom összerakom sincs nekem akkora, mint neki egy. A hátán is látszott minden izom, a hasáról nem is beszélve. A tetoválása meg, hűha.

A sárkány farka elölről, az ágyéka fölül indult, fel a jobb oldalán, keresztül a hátán, a feje pedig a bal vállán pihent. Fekete testén arannyal szegélyezték a pikkelyeket, vörös szeme veszélyt sugárzott. Még mielőtt észbe kaphattam volna végighúztam a hátán a kezem a sárkány vonalán.

Megmerevedett az érintésem nyomán és én is, mert rájöttem mit is tettem. Na ezt most jól megcsináltam! Mi van ha letámad? Ha megcsókol? Élvezném? Ellenkeznék? Akarom én tudni a választ?

- Mit csinálsz? - nézett rám hátra gyanakodva.

- Én-én... Csak lenyűgözött és meg... Bocsánat - hajtottam le a fejem szégyenkezve, de legalább nem hazudtam.

- Aha - és még mindig összehúzott szemmel nézett rám. - Menj foglalkozz a varázslattal!

- De én szeretnék segíteni neked! Egyedül nem tudod bekötni a vállad, én pedig tanultam elsősegélynyújtást. Apa kötelezett rá - a végét már csak motyogtam.

- Jól van! De csak mert másképp nem hagynál békén - egyezett bele én pedig felmosolyogtam rá.

Ettől mintha valami átsuhant volna az arcán és a szemében megcsillant a fény. El is fordult. A táskából nekiállt kipakolni mindent, ami egy seb ellátásához kell. Megkerültem, hogy hozzáférjek, hisz a sérülést is szemből szerezte.

Miután némi fertőtlenítőt tettem egy kis darab vattára szembe fordultam vele és igyekeztem nem a hasát, meg a mellkasát bámulni, hanem a vállára koncentrálni. Mélyre ment a lövedék, de nem döfte át és eret sem talált, mert alvadt vért láttam, bár most épp szivárgott. Amikor levette a pólót a mozdulat és az anyag elválása felszakíthatta.

- Van vized, hogy lemoshassam a megszáradt vért? - néztem rá, mire odanyúlt a táskához és előhúzott egy palackkal.

Nagyobb darab vattát vizeztem be és nekiálltam óvatosan lemosni. Éreztem magamon a pillantását, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Vajon a nyakam bámulja? Vagy a mellem? Esetleg az arcom?

Miután sikerült a nagyját lemosnom, újra a fertőtlenítőst vettem kézbe. Óvatosan a seb szélét kezdtem körbetörölgetni vele. Számítottam valami szisszenésre, hisz a férfiak nem igazán bírják a fájdalmat, vagy legalábbis szeretik magukat sajnáltatni, de ő még csak össze sem rezzent.

Az asztal felé fordultam, néhány darab gézlapot összegurguláztam, és közben előkészítettem néhány másikat is, majd felé fordulva a szemébe néztem.

- Ez nem lesz kellemes - figyelmeztettem.

- Gondolod eddig az volt? - nézett rám kérdőn.

Aha, szóval eddig is fájt neki, de inkább némán tűrte, semmint kimutassa, mintha gyengeség lenne. Pedig csupán annyit árult volna el róla, hogy ő is ugyan olyan ember, mint bárki más. Különleges erő ide vagy oda.

Betömtem a sebet, ráraktam a másik gézlapot, majd nekiálltam vakon a kötöző után matatni. Enyhén előre dőlt, amitől szinte a mellkasa az orromhoz ért, én pedig még levegőt sem mertem venni, nemhogy megmozdulni. Aztán a kezembe nyomta.

- Köszi - szinte nyávogtam, mint egy macska.

A mellkasához tettem a végét. Atya ég, hogy milyen kemények az izmai! Áh, erre most nem gondolhatok! Megfogta a másik kezével, a sérült felőlit, pedig enyhén felemelte. Ha nem akartam keringeni körülötte, akkor közel kellett hajolnom,hogy a háta mögött át tudjam venni egyik kézből a másikba a gurigát.

Milyen jó illata van! Vajon mit használ, hogy még mindig érezni? Pedig azóta harcolt is! Komolyan össze kell szednem magam! Nem mehet ez így tovább, mert még pár perc és a végén felajánlkozom neki. Koncentrálj Ilya, koncentrálj! Vajon az én közelségem van rá olyan hatással, mint az övé rám? Koncentrálj Ilya, koncentrálj!

Pár perc alatt szakszerűen bekötöztem, és leragasztottam a végét. Kicsit megmozgatta a karját és vállát, amiért majdnem leszúrtam, hogy felszakítja megint a sebet. Aztán rájöttem azt nézi, nem-e fogja őt zavarni, ha megint harcolnia kell, így inkább csendben maradtam.

- Tényleg jobb, mintha én csináltam volna - ismerte el, de azért egy köszt nem dobott volna oda nekem.

Mindegy, már ennek is örültem, a megenyhülés jelének vettem. Vajon be lehet jutni a falai mögé, amit az évek alatt emelt maga köré, hogy védje magát érzelmileg másokkal szemben? Nagyon reméltem, mert igényt tartottam rá, ha ennek vége.

Ideje volt újra a naplóval és a varázslattal foglalkoznom. Lapozgattam és próbáltam kibogarászni melyik mire lehet jó. Minél többet néztem, annál inkább értettem, mintha valami ősi tudás előjött volna az agyam egy eldugott részéből.

- Megvan! - kiáltottam fel örömömbe.

- Nagyszerű, akkor állj neki! - felpillantottam rá, mostanra egy másik fekete felsőt viselt és a keze köré is feltekerte azt a vackot.

- Jó-jó! Rosszabb vagy, mint egy rabszolgahajcsár, aki csak ugyanazt tudja ismételgetni - morcogtam, majd leültem az ágyra, mert kényelmesebbnek tűnt a széknél.

Tanulmányoztam a szavakat, kerestem a megfelelő hanglejtést. Megtaláltam meddig juthatott el az a bizonyos ősöm, és rájöttem valami fontosra. Felpillantottam Alexre, aki épp egy méretes hamburgert tömött magába, de lehet már a második volt, mert egy papírt már szorongatott a kezében.

Eldöntöttem magamban a dolgot és nekiálltam az első frázist megtanulni és próbálgatni a hangsúlyt. Nem tudom mennyi idő telt el, de éreztem kezd átjárni az erő, ami azt jelentette, hogy jó úton járok.

Talán Alex is megérezhette, mert folyamatosan engem nézett. Aztán hangosan is elmondtam az első részt. a testemen pedig bizsergés futott végig amikor életre kelt a varázs.

- Kész? - kérdezte gyanakodva Alex. - Csak mert nem érzek változást.

- Ez még csak a varázslat egyik fele volt - és nem is hazudtam.

Sajnos ezt sem sikerült befejeznie az ősömnek. De még nem akartam elmondani Alexnek, hogy valójában nem az átok miatt őrült meg az apja.

Ez sokkal inkább jellemfüggő. Ott annál az ősénél billent át először a mérleg. Mondhatni megrészegítette a hatalom, ami az aranyvérrel együtt járt. És utána mintha csak bemagyarázták volna maguknak a leszármazottak, folytatták a sort. Magukra hozták a bajt.

Az ősöm valójában meg akarta ezt törni, de nem tudta, mert meghalt még előtte. De én most sikeresen elmondtam. Éreztem, tudtam a lelkem legmélyén. És, ha sikerül a tervem, ennyi is elég, hogy megtörjem az átkot, amit valójában magukra hoztak.

- Aha - hagyta rám Alex.

Folytattam volna a biztonság kedvéért, de hatalmas döndülés rázta meg a falakat. Ijedten álltam fel és néztem Alexre, aki viszont egy pontot nézett. Tudtam miért. Itt az apja, és azon van, hogy bejusson a replikáival együtt. Vajon milyen vastagok a falak?

Aztán más hang is megütötte a fülem, amit nagyon jól ismertem. Fegyvereké. Mintha összecsapás alakult volna ki. Tudtam, az apám is itt van! Összeszorult a mellkasom. Nem akartam, hogy baja essen.

- Alex? - néztem rá és közelebb mentem hozzá.

- Folytasd, mondogasd hangosan, hátha bejön valamelyik változat! - állt be elém védelmezőn.

- Biztos, hogy ezt akarod? - nyeltem egy nagyot.

Hisz mi van, ha tévedek és az első rész csak Alexre fog hatni, az apján már nem változtat semmit?

- Persze! Csináld! - morogta és dühösnek tűnt.

Behunytam a szemem és meghoztam a döntésem. Összecsuktam a könyvet úgy, hogy az ujjam ott maradt jelzésként. Aztán megkerültem Alexet, aki meglepetten pillantott rám. Lábujjhegyre álltam és a szabad kezemmel megfogtam a fejét és teljes erőmből lehúztam magamhoz.

Bizonyára a meglepetés erejének köszönhetően sikerült. A számat a szájára tapasztottam és behunytam a szemem. Még sose csókolóztam, de nagyjából tudtam mit kell csinálni. Merte volna bárki megpróbálni, apa tuti herén lövi, így ezért nem történt meg eddig.

Kezdtem azt hinni, hogy Alex nem fog reagálni, de aztán a keze a derekamra simult lágyan, és szétnyitotta a száját. Követtem a példáját és elképesztő élményként éltem meg, amikor először találkozott a nyelvünk. Nem volt durva, vagy követelőző. Adott nekem időt, hogy én is kíváncsiskodhassak mielőtt birtokba vesz.

Aztán éreztette is velem, hogy kettőn közül ő a férfi. Mintha megállt volna az idő, nem hallottam semmit. Nem sokkal később a pillanat elszállt és elváltak az ajkaink. Mély levegőt kellett vennem, na nem a légszomj miatt, hanem mert letaglózó élmény volt.

Gyengéden nézett le rám és tudtam, kedvel. talán szeret is, de nem adta meg magának az engedélyt érzelmekre, hisz neki jobban fájt volna, ha összejövünk és utólag tudom meg miért is akart engem. Magamat ismerve tuti megsértődöm és nem segítek neki, mint ahogy most tettem. Megsimította az arcomat.

- Csináld! - aztán elszántan a falra vetette a pillantását.

Hátranéztem, a fal megrepedt, aztán hirtelen berobbant. Összehúztam magam, Alex pedig megkerült, hogy takarásban legyek. Most, hogy nem választott el minket semmi a harcolóktól sokkal hangosabban hallottam a fegyverek hangját.

- Teeee! - hallottam meg egy dühöngő hangot. - Mit csináltál?

Nem igazán tudtam, hogy nekem vagy Alexnek szánta a szavakat. Csak az járt a fejemben, hogy vagy a csók nem jött be, mert az érzelmek nem igaziak közöttünk, vagy pedig nem hat másra, csak, aki kapja.

- Áhh!

Nem tudtam mi történt, ezért kikukucskáltam, hogy lássam Stalint. Apával egyidős lehetett, aranyszínű haja rendezetlenül meredezett és a válláig ért. Tényleg egy őrült képét keltette.

Messze nem tűnt olyan izmosnak, mint Alex és nem is harchoz öltözött. Sokkal inkább, mint aki tárgyalásra készült, de harcba keveredett.

A fehér inge kigombolódott, vérfoltok tarkították és talán még el is szakadt itt-ott. A fejét fogta, mintha fájna. Az jutott eszembe, hogy talán emlékképek kínozzák. Mégis hatott volna rá is, csak sokkal lassabban?

Felnéztem Alexre, aki nem mozdult és az apját figyelte. Éreztem rajta minden izma feszül, harcra kész. Szeretheti az apját minden dolog ellenére, azért nem támadott? Vagy csak ismeri és cselt vél emögött?

- Neeem! - ordított fel az apja.

Lecsapott egy közeli nagyobb köre, ami több apróra esett szét ennek nyomán. Belerúgott egy kisebbe, de nem felénk repült. Megindult botladozva és rám nézett. Az az aranyszín szempár gyűlölt engem, amitől kicsire zsugorodott a gyomrom. Az a tudat nyugtatott, hogy Alex megvéd tőle, kerüljön bármibe.

- Stalin! - hallottam meg apám dühös hangját.

Aztán már meg is jelent, katonai ruhában, védő felszerelésben, fegyverrel a kezében. Rajta is láttam vért, talán még a sajátja is keveredett hozzá, de olyan elszántnak tűnt, mint egy vadállat, ami a kölykét védelmezi.

Nem akarhat vele harcolni, ugye? Mégis mennyi esélye van valaki ellen, aki hasonló erővel bír, mint Alex? Szerettem volna kiáltani neki, hogy menjen el még mielőtt baja nem esik. Láttam felemelni a fegyvert, hallottam eldördülni a lövéseket.

Mintha minden lelassult volna. Stalin megkettőzte magát, a másolata apa felé rohant, felfogva a golyókat, de nem érte el, az igazi pedig ott rohant a takarásában ütésre készen. Biztos voltam benne, hogy apa meg fog halni mielőtt megölhetné.

Hirtelen felgyorsultak az események. Alex termett az apám mellett és arrébb lökte, így ő kapta be az ütést. Hiába blokkolta, így is messzire repült. Ha ez olyan volt, amivel ő szétrobbantotta a replika Alexet, akkor kisebb csoda, hogy él.

- Alex! - nyögtem, és bár a hátán landolt láttam megmozdulni a kezét. Élt.

- Ostoba kölyök! - újra a fejéhez nyúlt, aztán megrázta. - Nem tudom mit csináltál ringyó, de meghalsz.

Megindult felém, én pedig kétségbeesve törtem a fejem. Alex még csak próbált feltápászkodni, apu is megsínylette, hogy ellökték, mert a falnak esett és láttam vérzik a feje. Nem tudtam a varázslat másik felét és azon kívül csupán egy igét tudtam. Egy életem, egy halálom, de megpróbálom. Más lehetőségem amúgy sincs.

Felemeltem a kezem és elszavaltam azt a néhány szót, meg hozzá a mozdulatokat. Az erő átjárt, bizsergett mindenem, a kék láng életre kelt a tenyeremen és hozzávágtam Stalinhoz. Megleptem vele, de sokat nem értem el. Talán kicsit megperzseltem a ruháját. Kinevetett, majd magabiztosan közeledett tovább.

Na most voltam bajba, mert tök egyedül kellett szembe néznem, egy még mindig őrült, bár most már valószínű a fájdalomtól és a tettének valós súlyától dühöngő szuper gonosszal. Mégha ki is nyitom a könyvet se fogom tudni felolvasni a sorokat, főleg nem elsőre helyesen. Ahhoz túl kicsi kettőnk közt a táv. Lehet mégis Alexre kellett volna hallgatnom és a csók helyett próbálkozni a második felével? Késő volt megbánni.

Aztán megjelent az apám, aki szó szerint nekirohant Stalinnak és feldöntötte, majd bemosott neki egyet.

- Ezt Olgaért! - a következő pillanatban már ő volt alul, a torkát szorították.

Alex felé pillantottam, aki már felült, de egyáltalán nem nézett ki jól. Vért láttam a szája sarkán lefolyni és az járt a fejemben, hogy talán olyan sérülései vannak, amibe ellátás nélkül hamarosan bele fog halni. Ráadásul apu is életveszélybe került, már kékült az arca.

- Engem akarsz megölni, nem őt! Itt vagyok! - nem tudom honnan szedtem a bátorságot, hogy rákiáltsak.

Stalin felém nézett, majd vérmes vigyorra húzta a száját. Ijesztő volt, de nagyon. Alex hozzá képest szelíd farkasnak tűnt. Elengedte apám nyakát és felállt, alig két-három méter lehetett közöttünk, ez nagyjából ennyi lépés.

Tudtam, hogy meghalok, de nem érdekelt, ha apa így életben maradhat és talán Alex is. Vajon bosszút fog állni értem? Még egyszer apa szemébe akartam nézni, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem avattam be. Pedig lehet legyőzhettük volna Stalint, ha képes összefogni Alex-szel. De ő másfele nézett, valahova a hátam mögé.

- Nézz rám boszorkány! - utasított gyűlölködő hangon.

Úgy döntöttem megadom neki ezt az örömöt, de nem félelmet fog benne látni, hanem elszántságot. Dacosan néztem a szemébe, még mindig őrült módjára vigyorgott. Ütésre emelte a kezét és biztos voltam benne elég egy, hogy olyan sérülést okozzon, amibe belehalok, hisz Alex alig élte túl.

Lecsapott én pedig halálos nyugalommal vártam a fájdalmat. Aztán apa a semmiből előttem termett és őt találta el az ütés. Közben eldördült egy, két, három, négy lövés, ami miatt Stalin szeme elkerekedett, az enyém is. Mégis mi a fene történt?

Nem maradt időm gondolkodni, mert az ütés ereje hátrataszította apát és vele együtt engem is. Fájdalmasan értem talajt, éreztem a könyökömről és a felkarom egy részéről lejött a bőr és az egyik körmöm is letört.

De nem kesereghettem magam miatt, mert a pillantásom apára esett, aki ott feküdt tőlem nem messze. Vért láttam a száján kifolyni, ennek ellenére még mindig erőteljesen markolta a fegyvert, hátha szüksége lesz rá.

 A könny marta a szemem, a torkom összeszorult. Felnyomtam magam és odamásztam hozzá, a fejét óvatosan a karjaim közé vettem és megemeltem.

Már sejtettem mi történt. Alex valahogy apát közém és Stalin közé teleportálta, így ő kapta az ütést, ami olyan hatalmas volt, hogy áthatolt a védőfelszerelésén és valószínű összeroncsolta a tüdejét, mert láttam rajta, nem kap levegőt.

Az a rohadék se járt jobban, mert a lövések gyomron és tüdőn találták, arany vére gyors ütemben folyt kifelé. Döbbenten meredt rám, aztán a szeme üvegessé vált és elzuhant. Megérdemelte! Nem tudtam sajnálni.

- Apa! Ne hagyj itt! Ki fog rám vigyázni akkor?

- Alex - nyögte, mire értetlen arcot vágtam. - Szeretlek kicsim.

Már csak tátogni tudta a szavakat, aztán behunyta a szemét és elernyedt a teste. Belőlem pedig feltört a zokogás. Nem! Nem lehet! Ez az egész az én hibám! Ha elmondom a varázslat második felét akkor még élne. De én hülye, naiv voltam! azt hittem elég, ha a csókkal megtöröm az átkot és minden rendben lesz. Alex nem őrül meg, az apja is magához tér, de utóbbi nem jött be, olyan mélyre süllyedt már.

- Ilya! - hallottam meg Alex hangját.

Összeszedte magát annyira, hogy felálljon és eljöjjön ideáig. Leguggolt mellém, éreztem a kezét a vállamon, ahogy átkarolt és magához akart húzni, de én csak fogtam apa fejét, ringattam magam és sírtam.

Katonák jöttek be, szinte biztosra vettem, hogy le fogják lőni Alexet, vagy legalábbis padlóra nyomják és megbilincselik, de nem történt semmi ilyen. Egyikük ellenőrizte, hogy Stalin valóban hallott-e, aztán apámét is megerősítette. Valamit rádióztak, de nem tudtam felfogni.

Alex megfogott a másik kezével is, én pedig megadtam neki magam, hozzábújtam miközben elvitték a testeket. Csak sírtam, nem tudom meddig. Ráadásul nem tudtam mi történhetett, hogy apa azt mondta Alex fog rám vigyázni, és a katonák sem csináltak semmit.

- Alex! - néztem fel rá, mikor úgy éreztem képes vagyok kicsit úrrá lenni a sírásomon.

- Üzenetben megegyeztem az apáddal. Hogy tényleg hitt, vagy csak hinni akart nekem, nem tudom. De megígérte, ha tényleg megvédelek, akkor nekem se esik bajom. Megadtam neki a második helyzetünk, hogy időben ideérjen.

- És most?

- Hazaviszlek, megvédelek, ahogyan megígértem. Aztán, ha kellően erősnek érzed magad, befejezed az igét - elszántnak tűnt, de én megráztam a fejem.

- Nincs rá szükség! Amit először elmondtam, annak az volt a lényege, hogy ha megtalálja a családod bármely tagja az igaz szerelmet az átok megtörik. Én... Szeretlek. És abból ahogy megcsókoltál, te is engem - nem tettem hozzá, hogy remélem. - Ez volt a varászlat lényege, amit nem tudott az ősöm elmondani. Már nem kell tartanod az őrülettől.

- Akkor milyen második részről beszéltél, ha ez volt a lényege? - ráncolta a homlokát.

- Az csak egy biztosíték arra az esetre, ha mégis ezek után is az adott illető gonosszá válna és ártana valakinek. De te nem vagy gonosz! Nem ártottál senkinek. Nincs rá szükség! Vége van!

Elmosolyodott, pedig tudtam, hogy fájdalmai vannak. Hálát láttam a szemében, magához húzott és lágy csókot nyomott az ajkamra, aztán ölbe vett én pedig hozzábújtam. A szüleink meghaltak, de mi itt voltunk egymásnak. Esélyt kaptunk, hogy szeressük egymást és lezárjunk egy háborút, ami generációk óta tartott a két vérvonal között.

Epilógus

Három évvel később

- Alex! - kiabáltam jó hangosan, hogy visszhangzott a ház. - Alex! Szükségem van rád.

- Itt vagyok a szomszéd szobába, ne kiabálj! Csak meg kellett szabadulnom attól a kurva macskától, mert rám telepedett.

- Ne beszélj csúnyán a gyerekek előtt! - korholtam meg.

- Még csak egy hónaposak! - akadt ki.

- Akkor se! Tessék fogd! - nyomtam az egyiket neki oda, amit a karjára fektetett, a másikat én raktam a másik karjára. - Fogod?

- Persze. Most én fogom őket, te meg a cuclikat? - nézett rám.

- Nem! - zavart arcot vágott.

- Emeld kicsit feljebb őket és hajtsd le a fejed! - utasítottam.

- Minek? - ellenkezett.

- Csak hajtsd le! - én már tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, de nekem dolgom volt, szóval egyedül kell megoldania.

- Most ez miért jó? - kérdezte.

- Még - nyomtam kicsit lejjebb, amitől enyhén púposítania kellett.

Én meg fogtam a két cuclit, a csöppségek szájába nyomtam, mert már nagyon nyöszörögtek és nem akartam megvárni, hogy sírás legyen a vége. Aztán az üvegek alját megtámasztottam Alex fején két oldalról.

- Most, ugye...

- Ne beszélj, mert elcsúsznak! Sietek vissza!

- Ilya - motyogta halkan, hogy ne mozogjanak az izmai.

Nem foglalkozhattam vele, a konyhában főtt a kaja, és odaég, ha nekem kell az egyiket etetni. Láttam a macskát besomfordálni, tudtam, hogy Alex lesz a célpontja. Bár ő utálta, én viszont nem tudtam eldönteni, hogy Morci cica viszonozza ezt az érzést, és bosszantásból sündörög mindig a környékén, vagy pedig szerelmes belé és azért.

Nem tudtam megállni, visszamentem és belestem. A drága bársonytalpunk pont abban a pillanatban ugrott fel Alex vállára és a nyaka köré telepedve lefeküdt.

- Kurva macska! - szűrte a fogai között a szavakat Alex, de nem mozdulhatott, én pedig csak jót kuncogtam, majd visszatértem az ebédfőzéshez.

Az elmúlt három évben túléltünk néhány hullámvölgyet, de talán most már révbe érünk. Remélem most már senki nem akar minket szétválasztani, ha mégis, jobb ha tudja, harcba szállunk vele!