Másnap reggel úgy keltem, mint akinek a testét agyonverték, az agyát meg kifacsarták. Széttanultam magam, és későn is feküdtem le. Szinte úgy vonszoltam ki magam a konyháig és menet közben kétszer is akkorát ásítottam, hogy majdnem kiakadt az állkapcsom.

- Nem mész ma suliba! - jelent meg az apám.

- Mi az hogy nem? - és egyből éberré váltam. - Miért?

- Mert én azt mondtam!

Ó hányszor hallottam én ezt már. És őszintén szólva nagyon untam.

- Ne viccelj! Három ZH-t is meg kell írnom ma. Mégis szerinted mikor fogom pótolni, ha nem megyek be? Meg azt akarod mondani, tök feleslegesen tanultam?

- Majd valamikor, de ma biztosan nem mész. Sőt az is lehet, kiíratlak.

- Ezt nem teheted! - fakadtam ki. - Nem zárhatsz be, mint valami bűnözőt!

- Kicsim én nem...

- Nem érdekel! Mond meg miért ne mehetnék ma suliba? - követeltem választ.

Aztán a szemem a kijelzőre tévedt, amin épp híreket mondtak. A fura alakok újra támadtak az éjszaka folyamán. Na ne már, ezért nem akar elengedni?

- Apa, ezek az alakok nem először támadnak. Most komolyan ez miatt nem akarsz elengedni?

- Igen - vágta rá talán túl gyorsan is, és furcsán szorította össze a száját, amiből tudtam elhallgat valamit.

Ráadásul keresni kezdte a kapcsolót, én meg tovább néztem a híreket és eszembe se jutott tájékoztatni, hogy ott van a szalvétám alatt. Aztán felvételt mutattak és nekem elkerekedett a szemem. Feltűnt egy alak, tetőtől-talpig feketében, az arcából egyedül a szeme látszott, ami egy pillanatra a kamera felé nézett.

Még sose láttam ilyen aranyszínű szempárt, lenyűgözött. Ha ennyi nem lett volna elég, elképesztő módon mozgott. Vagy tízen támadtak rá, de egyikük sem tudott hozzá érni.

Elhajolt, átdobta a vállán az egyiket, a következőnek megfogta a kezét és a saját tőrét állította a mellkasába. Aztán sorra hulltak a többiek és szerintem két perc sem kellett, rajta kívül mindenki a földön feküdt, holtan.

El kellett volna borzasztania, de sokkal inkább lenyűgözött. Valahogy mindig ilyennek képzeltem el egy hőst, aki mellett a bűnözök és a gazfickók labdába sem rúghatnak. Aztán amilyen gyorsan megjelent, el is tűnt, de szó szerint. Az apám egységei pedig csak jóval utána érkeztek, de már csak takarítani való maradt nekik.

- Ki ez az alak? - kérdeztem még mindig elvarázsolva.

- Nem tudom - morogta és feladta a távirányító keresését, hisz már nem tudta lekapcsolni és eltitkolni előlem a dolgot.

- Megyek öltözök, különben elkésem - indultam a szobám felé, már a kávéra se tartottam igényt.

- Már mondtam, nem mész ma iskolába!

- De megyek! Különben egész nap hisztizni fogok neked! - fenyegettem meg.

Nem ez lett volna az első alkalom, szóval tudta milyen, ha én bevágom a durcit. Szerintem nem akarta újra átélni, milyen az, ha az idegeire megyek. Az arckifejezése alapján megnyertem ezt a kört.

- Megerősítem a kíséretedet és az épületet is őrizni fogják, míg benn vagy.

- Ha te ettől jobban érzed magad - vontam vállat és forgattam a szemeimet.

Persze, hogy bent is ez volt a téma, mindenki erről az alakról pletykált. Ki lehet vajon? És persze néhányan egyből nevet kezdtek keresni neki. Hallottam, A Ninja, Aranyszem, Assassin és még egy rakást, aminek semmi köze nem volt a kinézetéhez.

A csajok felé vettem az irányt, mert ha megjön Connor, akkor legalább közöttük biztonságban leszek.

Helga, róla még nem esett szó, orvostan hallgató. Nagy barna szemekkel és akkor mellekkel, amiktől szerintem nem fog a műtőasztalhoz sem hozzáférni, nemhogy a beteghez.

Szóval ő éppen azt ecsetelte, hogy csak egyszer kellene a titokzatos alakkal találkozni és tuti elcsavarná a fejét és feleségül kérné. Nem értettem. Okos lány volt, mégis miért hitte azt bármilyen pasit egy életre le tud maga mellé kötni a melleivel?

- Hidd el jobban jársz, ha nem teszed - rázta meg szőke hajkoronáját Paige. - Ez az alak veszélyes.

- Igen, veszélyes és vonzó - sóhajtott Amilla is, ennyit arról, hogy Connor az álompasi.

- Sziasztok - léptem melléjük.

- Szia Ilya - köszöntek vissza. - Na mesélj!

- Én meséljek? - néztem rájuk döbbenten.

- Biztos mondott valamit az apád - és Helga szinte rám tapadt, láttam a szemében a vágyakozást.

Aha, szóval erre gondoltak. Nekem ez miért is nem jutott eszembe magamtól? Pedig, ha tudnák, hogy nekem még annyit sem mond el a támadásokról, mint másnak.

- Semmit. Sőt először el se akart engedni suliba. Ki kellett vernem a hisztit. Komolyan tiszta ciki, hogy itt vagyok majdnem húsz éves, de ha el akarok nála valamit érni, akkor ki kell vernem a hepajt - láttam a lemondást az arcán. - De szerintem Paige tud valamit, igaz?

- Hát - és elhúzta a száját. - Az apám szerint, legalábbis a szemszínéből ezt a következtetést vonta le, ez egy hősvérű.

- Úgy érted, hogy aranyszínű a vére? - kerekedett el Amilla szeme. - Mint Stalin Sergovicnak?

Paige megvonta a vállát, majd lassan rábólintott, hogy igen lehet. Én meg csak néztem ki a fejemből, mert még sose hallottam erről, pedig aztán a mi családunkban ez a név felért egy káromkodással.

Az apám biztos tudta ezt, talán ezért sem akarta, hogy értesüljek róla. Mit gondolt rettegni fogok, ha kiderül egy olyan ember mászkál a városban, mint aki megölte az anyámat? Miért kéne félnem? Én nem vagyok híres tudós, mint az anyám, vagy képzett harcos, mint az apám. Miért lennék célpont? Csak úgy, meg miért félnék valakitől?

Okom csak egy ember miatt lehetett, de ő nem volt most itt. Tényleg hol lehet Connor? Oké, tény mindig az utolsók között szokott beérni, de azért ilyenkor már itt kéne lennie. Ez most komoly? Tényleg hiányolom, ahelyett, hogy örülnék, nincs itt és nem zaklat? Agyamra ment a tanulás.

- Csendet! Csendet! - hallottam meg egy sipákoló hangot.

Ez Mrs. Salvatore, egy másik tanárunk, aki több tárgyat is tanít nekünk. Olyan, mint valami madárijesztő. Magas, kórosan sovány, fekete haja mindig szanaszét áll. És most nézem, hogy nem érkezett egyedül. Ki ez a srác?

- Üljenek le! Új osztálytársat kapnak Alexander Summer személyében, aki jogász hallgatóként csatlakozott egyetemünkhöz. Kérem abban a blokkban foglaljon helyet.

Elmosolyodott és komolyan mondom, ha nem ülök le, akkor megremegnek a lábaim, és úgy érzem a csontjaim elkocsonyásodnak. Hogy lehet valaki ennyire helyes?

Szőkés-barna, divatosra vágott haj, barna szemek arany pettyekkel, kedves tekintet és az a mosoly... Ááááh, menten elolvadok. Komolyan totál ellentéte Connornak.

- Úgy látom Mr. O'Raiyle társaságát ma mellőznünk kell - jegyezte meg Mrs. Salvatore.

Szegény, tuti még örül is neki, hogy nincs itt, mert Connor állandóan kétértelmű megjegyzésekkel és kérdésekkel bombázza, amivel rendre sikerül zavarba hozni a tanárnőt.

Komolyan elképesztő milyen perverz alak, de biztos hosszú éjszakája volt, és nem tudott időben felkelni. Bár tény, az elmúlt fél évben nem akadt rá példa, hogy nem ért be időben, de ami késik, az nem múlik. Különben is most itt van ez az új srác, ki kell faggatni. Ha nem a szünetekben, akkor a pénteki bulin mindenképp. Tudni akarom ki ő!

Nem csak én, hanem mindenki alig várta a szünetet, hogy lerohanhassuk a kérdéseinkkel, nem törődve azzal fél óra múlva ZH-t írunk. Ő készségesen és mosolyogva válaszolt nekünk. Mint kiderült az édesanyja nagykövet, az apja pedig külföldi cég tulajdonosa.

És pontosan olyan érzetet váltott ki, mint amit láttunk tőle. Egy jól nevelt, értelmes és jól szituált férfi, aki tudja mit akar, mire képes és mégsem él vissza vele. Nem úgy, mint Connor.

Na remek, már megint itt tartok. Ó és kellett nekem rá gondolni! Befutott és elég morcosnak tűnt, aztán még inkább, mikor meglátta az új srácot.

- Ilya az én csajom! - lépett oda hozzá, se köszönés vagy bemutatkozás, ráadásul odahúzott magához fél kézzel.

A fene esne belé, mi a manóért ilyen erős, hogy képtelen vagyok kiszabadulni az öleléséből. Lehet meg kéne kérnem aput tanítson meg néhány önvédelmi fogást ilyen helyzetekre. Ráadásul láttam Alexen meglepődik, ugyanakkor feltűnik neki az én tiltakozásom is.

- Nem vagyok a csajod! - mérgelődöm. - Engedj el vagy beléd harapok!

Na ne, ezt komolyan kimondtam? Nem mintha nagyon más fegyverem lett volna ellene, mert a rövid körmök híve vagyok, de lehet váltanom kéne olyan hosszúra, mint ami Paige-nek van. Bár azzal lehet a tollat sem tudnám megfogni, nemhogy az érintőkijelzőt nyomkodni.

Nem tudom a fenyegetésem vált-e be, de elengeded, bár nem úgy ahogyan én szerettem volna, mert betolt a háta mögé és kettőnk közé állt. Mintha meg kellene védenie Alextől. Sokkal inkább vele szemben szorulok védelemre.

- Nézd, én nem akarok bajt, de úgy látom Ilya nem kedvel.

- Csak kicsit kéreti magát, szóval tartsd észben, amit mondtam és távol magad tőle! - komolyan, kirázott a hideg a hangjában bujkáló fenyegetéstől.

- Connor! - próbálkoztam kilépni mögüle, de nem jött össze, mert kitette a karját.

- Szóval te vagy Connor O'Raiyle? Én Alexan...

- Leszarom ki vagy! Ha hozzá mersz érni eltöröm a kezed!

Na itt lett elegem. Az egyik srác a mappáját szorongatta, amit kikaptam a kezéből és hátulról kupán vágtam Connort, mire meglepetten nyögött egyet és furcsán nézve hátra fordult. Remek, legalább most már figyel rám.

- Na idefigyelj! Elegem van belőled, meg a rögeszmédből! Ha nem hagysz fel vele én...

És ebben a pillanatban megszólalt a vészcsengő, mire mindenki felkapta a fejét. Tűz lenne? Vagy csak riasztó próbát tartanak? Akárhogy is a többség ijedten nekiállt kifelé tolongani, és engem is elsodortak. Na bezzeg pont ilyenkor nem tudok Connor takarásában lenni, mert őt alapból mindenki kikerüli.

Kénytelen voltam haladni a többiekkel, ha nem akartam a padlóra kerülni. Ráadásul a két fiút totál szem elől tévesztettem. Még csak az kell, hogy Connor kihasználja ezt és büntetlenül nekimenjen Alexnek. Simán kinézem belőle, hogy fittyet hány a vészjelzőre.

Befordultunk egy folyóson és már szinte vártam, hogy felbukkannak apám őrei, akik kiragadnak a tömegből és biztonságban kirángatnak. Aztán elől megtorpant a menet és valaki felsikított.

Mégis mi a fene történt? És miért nem tudtam legalább csak öt centivel magasabbra nőni, akkor legalább már lábujjhegyen állva kilátok a fejek felett.

Megfordult a futási irány, már nem az ajtó felé. Ne már! Mi a fene történik? És miért menekülnek be egyesek a mosdóra, meg az útba eső termekbe, egymás sarkát taposva? Valaki felkiáltott és nem tudtam megállni, hátranéztem. Már tudtam az okot és több se kellett, úgy spuriztam, mint még soha egyetlen tesiórán sem.

Befordultam egy sarkon, a többség viszont inkább egyenesen rohant, pedig az egy terembe torkollik, onnan már nincs tovább. Hátrapillantottam és a szemem sarkából láttam legalább négy csuklyás alak rohan utánam. Előre néztem és fékeznem kellett, mert egy újabb szemből állta el az utam, egy kis íjpuskával a kezében. Az agyamon egy gondolat cikázott át. Most meg fogok halni.

Aztán valaki elkapta a derekam és beforgatott a falhoz, én pedig szorosan a mellkasának simultam. Az idő, mintha megállt volna.  A szívem hevesen kalapált, mégis átjárt a nyugalom. Biztonságban éreztem magam.

Felnéztem és a tévében látott aranyszín szempár nézett le rám. Láttam valami megfejthetetlent a tekintetében, amitől bizsergés futott végig a gerincem mentén, egészen az agyamig, amire úgy hatott, mint valami boldogság szérum. Elbűvölt.

Aztán a végtelennek tűnő pillanat elszállt és felgyorsultak az események. Hátat fordított nekem, felemelte az alkarját, amiről egy újabb kis nyíl pattant le, majd repült egy tőr, vagy mit tudom én, mit használnak a nindzsák, és a támadó a gyomárhoz kapott.

A másik oldalról is érkeztek, de védte a rúgást. Megfogta a lábat és hallottam reccsenni a csontot. Az ordítástól kirázott a hideg, de őt nem hatotta meg, mert már a következő támadóval foglalkozott.

Ráfogott az ütő karra, magához húzta, majd másik kezével a vállhoz nyúlt és az illető, ha nem akart válltörést szenvedni kénytelen volt a nyomás irányába fordulni. A karja így hátraszorult aztán, de pajzsként szolgált az aranyszeműnek, aki mellette kirúgott, pont gyomron a másik érkezőt.

Ellökte, akit fogott, így ketten is felbuktak. Hátranézett rám, majd intett, hogy fussak, én pedig nem kételkedtem benne. Még hallottam a harc hangjait, amik viszont hamar elhaltak. Nem bizonyultak tartós ellenfélnek. Tudtam már mind halott, mégsem zavart a tudat. Az az érzés inkább, amit kiváltott az aranyszemű közelsége az előbb.

Bizsergett tőle a bőröm, dübörgött a vérem, az agyam ordított, hogy félnem kell tőle, mégis sokkal inkább nyugalmat éreztem. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni a saját érzéseimen.

Ott volt Connor, aki minden porcikámat taszította, mégis beférkőzött a gondolataimba. Aztán az új srác, akinek a mosolyától el tudtam olvadni egy pillanat alatt és simán el tudtam képzelni kettőnket, mint egy párt, de tény hiányzott valami belőle. És itt volt ez a hős, egy aranyvérű, aki totálisan összezavart. Vakon rábíztam az életem, kétségek nélkül és bárhova elmentem volna vele, ha arra kér.

Gondolataimból az zökkentett ki, hogy elképesztő sebességgel elhúzott mellettem. Az elágazással szemben fellépett a falra, majd ellökte magát. Nyögést és tompa puffanást hallottam, aztán csend. Mire odaértem addigra már csak a két támadó holttestét láttam, ő eltűnt.

Aztán kiabálásra lettem figyelmes. Mintha a nevemet ordította volna valaki kétségbeesetten. Tudtam ki az. Az apám. Hamarosan pedig felbukkant, golyóálló mellényben, fegyverrel a kezében és vagy fél tucat katona követte. A tekintette éber maradt miközben a karjába zárt. Tudtam azt hiszi riadt vagyok és nyugtatásra szorulok, pedig egyáltalán nem voltam az.

Sokkal inkább zavarodott. Nem tudtam kiigazodni a saját érzéseimen és ehhez még az is hozzájött, hogy nem tudtam miért üldöztek ezek az alakok. Nem tudok semmit olyat. Talán az apám ellen akartak felhasználni? Ezért védelmez engem ennyire? Nem csak az vezérli, hogy ne veszítsen el, mint anyát?

Hagytam, hogy kivezessen, beültessen az autóba és erős kísérettel hazavigyen. Lehet tényleg otthon kellett volna maradnom? Akkor nem sérült volna meg egy osztálytársam sem. Igaz Alexet se ismerem meg, akire Connor most rohadtul pikkel. Vajon mi van velük? Ugye nem sérültek meg? Írnom kell nekik. Igen, még lehet Connornak is fogok, bár azt még meggondolom.