Valahogy Connor, azaz Alex tanulmányozása jobban érdekelt, mint a naplóé. Mindig is komornak tűnt, ezen az se változtatott, hogy világosabbra cserélte a hajszínét. Pedig az ember azt gondolná, hogy ez lágyít a vonásokon.

Igazából még sose néztem meg magamnak, mert nem érdekelt annyira. Egészen addig, míg azt nem hittem róla meghalt. Még bűntudatot is éreztem, amiért nem vettem a fáradtságot arra, megismerjem jobban. Ez vezetett el Connor anyukájához, majd Alexhez.

Alexander Sergovic. Ha apa megtudja kivel vagyok kettesben, tuti megőszül, sőt lehet kihullik az összes haja. Már ami még maradt neki. Igazából fel se tűnne, mert mindig annyira rövidre van neki nyírva.

- Öhmmm, Alex! - még csak meg sem mozdult. - Alex?

- Tessék? - nézett rám. Komolyan ez az aranyszín szempár zavarba ejtő.

- Hogy gondoltad ezt a vér dolgot? Megvágsz és iszol belőlem? Most megint miért vágsz ilyen fejet? - háborodtam fel.

- Nem vámpír vagyok, hogy igyak belőled. Komolyan Ilya, hogy jutott ez eszedbe?

Talán ez volt az első alkalom, amikor a nevemen szólított szívi helyett. Komolyan beleborzongtam abba, ahogyan kiejtette. Vajon milyen lenne, ha úgy suttogná a fülembe? Na tessék! Kell nekem ilyenre gondolni. Megint elpirultam, mert érzem, hogy ég az arcom.

- Nem tudom, csak úgy! - vágtam rá. Remélem a hülye kérdés miatti zavarnak tudja be a vörösödésem.

- Aha - hát ahogy kiejtette az az érzésem támadt tudja mi járt a fejembe. Vajon gondolatolvasó?

- Nem. Veszek tőled vért, magamnak meg beadom. De, ha már felhoztad, akkor essünk is túl rajta.

- Nem leszel rá immunis, ha már most nekiállsz és nem csak akkor, amikor már jönnek az első jelek? - mindig is paráztam a vérvételekkor.

- Nem tudom mik az első jelek, és mint említetted bunkó vagyok. Talán ez már az miatt van. És reménykedjünk benne nem leszek rá az, mert akkor még kevesebb időnk van, mint számoltam.

- Ez azt jelenti, hogy nem boldogulsz a képletekkel? - néztem rá és figyeltem, ahogyan elővesz valami pisztolyszerűséget. Mégis mit akar azzal?

- Teljesen mások a képletek, mint amit én kísérleteztem ki, hogy elnyomja az erőmet. Biztos, hogy ez volt az utolsó, amin az édesanyád dolgozott? - közben egy vattapamacsra valami büdös vackot nyomott.

Aztán megindult felém és a karomhoz tartotta azt a pisztolyszerűséget, amiben volt egy tartály is. Lehet azzal akar vért venni, nem tűvel meg fecskendővel? Hamarosan úgy is megtudom.

A felkaromnak nyomta a rövid ujjú felsőm ujja alatt. Olyan érzés volt, mintha szívtak volna. Aztán a tartály megtelt a véremmel, elvette majd a vattát odanyomta. Bekönnyeztem annyira csípett.

- Igen - nyögtem, mert egyáltalán nem esett jól. - Nem lehet, hogy nem is azon dolgozott, hogy megfossza az apádat az erődtől, hanem, hogy megakadályozza az őrületet?

Olyan furán nézett rám. Nem úgy, mint az előbb, hanem elgondolkodva, aztán a tartályra. Egy másik asztalhoz ment kutatott rajta valami után, majd egy üveg lapocskára cseppentett a véremből. Aztán egyszerűen felhúzta a hosszú ujjú felsője alját és beadta magának.

Ó anyám, micsoda kockái vannak! És az ott csak nem egy tetoválás? Én is annyira szerettem volna, de apu soha nem egyezne bele, így inkább meg sem említettem neki. Úgy gondoltam, majd ha betöltöm a huszonegyet, akkor már nem szólhat bele.

- Milyen tetkód van? - bukott ki belőlem a kérdés még mielőtt észbe kaphattam volna.

Komolyan megkérdeztem? Mit fogok csinálni, ha netán úgy dönt leveszi azt a felsőt és megmutatja? Amúgy is miért szeret talpig feketében lenni?

Jó-jó tudom a nindzsák azt hordanak, de muszáj teljesen eltakarniuk magukat? Mármint nem arra gondolok, hogy haspólóban kéne járnia, hogy a kockáit mindenki megcsodálhassa, de na...

- Sárkány - közölte röviden, én pedig az ajkamba haraptam, mert éreztem ki akarom mondani azt az egy szót; muti.

Szerencsémre nem ajánlotta fel, hogy megmutatja, mert nem tudtam volna nemet mondani. Nem is nagyon foglalkozott velem aztán, hanem mikroszkóp alá tette a véremet, majd be egy gépbe. Mindenféle dolgok megjelentek rajta, molekula szerűségek, meg a DNS spirál. Azt legalább tutira felismertem.

Aztán visszament a papírokhoz, nekiállt újra nézegetni, majd a géphez, ahová beütött valamit, amitől változtak a képek. Tök jó, hogy én ebből semmit nem értek. Kifejezetten hülyének éreztem magam.

Én csupán jól rajzoltam, de zseninek nem nevezhettem magam. Tuti ez is közrejátszik abban, hogy nem akart tőlem semmi komolyat. De miért fáj nekem ez ennyire? Ugye nem? Az nem lehet? Ez annyira ciki!

- A te véred más, mint az övé - szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem.

- Más?

- Van benne valami hasonló, mint a miénkben. Rájöttél már, hogy lehet kinyitni?

- Még nem! - elszégyelltem magam, és hirtelen szorosabban ráfogtam a naplóra. - Au!

Valami megszúrt így elengedtem, amitől a földre esett, én meg az ujjamat a számba tettem. Éreztem a vér ízét. Mi a manó szúrhatott meg?

Aztán feltűnt, hogy a napló ahogy leesett kinyílt. Leguggoltam érte, de közben Alex is odaért, hogy felvegye, így klasszul összefejeltünk. Ráadásul én seggre is ültem, talán a hátamra gurulok, ha nem fogja meg a karom és vele a lendületem.

- Hogy érted te meg ezt a kort? - nézett rám és persze megint bunkózott.

- Inkább kérj bocsánatot, amiért ilyen kemény a fejed! - vágtam be a durcit.

Fájt, ahol összefejeltünk. Ráadásul tuti lesz egy gyönyörű lila foltom, ami átmegy zöldbe, majd sárgába. Éljen a fehér, vékony bőr!

- Lehetnél hálásabb, amiért udvarias akartam lenni és felvenni helyetted a könyvet - vágott vissza.

- Cöh! Csak érdekel téged mi van benne, különben a kisujjad se mozdítottad volna!

Elégedettnek kellett volna lennem amiért beszóltam, de mégsem éreztem magam annak. Főleg, hogy valami villant a tekintetében. Megbántottam volna? Nem az nem lehet! Ha egyszerűen csak kihasználni akarna, akkor nincsenek érzései felém.

Nem nézett rám, hanem a könyvet lapozgatta és ráncolta a homlokát. Én pedig még mindig az előbbi érzelmi átsuhanáson gondolkodtam. Rájöttem nem kellett volna bunkónak lennem nekem is.

A jó ég tudja milyen gyerekkora volt az apja mellett. Talán az anyja soha nem is foglalkozott vele, mert érdekkapcsolatból született és egyáltalán nem normálisnak. Vajon vannak barátai? Vagy mindig is csak magára számíthatott és ez még pluszba megkeményítette?

Én is gyakran éreztem magam magányosnak, de mindig akadt valaki a magánsulikban, akivel le tudtam ülni beszélgetni. Még ha elmenni szórakozni már csak itt egyetemen lett lehetőségem. Ráadásul Paige-ben tényleg igazi barátnőre találtam, akivel bármit meg tudtam beszélni.

- Sajnálom - motyogtam.

- Hmm? - nézett fel rám, mint, aki nem érti a dolgot.

- Az előbbit. Nem kellett volna bunkónak lennem - magyaráztam.

- Megpróbálom kideríteni milyen jelek ezek, aztán nekiállhatsz fordítani - állt fel és otthagyott, mintha semmi nem történt volna.

Nekem még mindig lelkiismeret furdalásom volt. Tudtam, azért nem reagál, mert furcsa neki, hogy bárki kedves vele. Eddig én se mutattam semmi ilyet irányába, hisz akárhányszor próbálkozott, mindig elutasítottam. Mellé álltam és belenéztem a könyvbe.

- Ezek kelta rúnák - jegyeztem meg, mire kérdőn nézett rám, honnan veszem ezt. - Szeretem őket a rajzokon használni, mert különlegesek, és mintha életet adnának a képeimnek.

Oké, ezt most komolyan kimondtam? Ezek után biztos totál idiótának hisz, hogy ilyen marhaságot belelátok néhány krikszkrakszba. De helyette elgondolkodva kezdett tanulmányozni, majd a monitorra nézett, amin kinn voltak azok a vacakok.

- Be tudod fejezni az átkot - szólalt meg hirtelen. - Megvan benned az erő. Állj neki megtanulni használni, hogy el tud mondani a megfelelő igét.

- Én nem hiszem...

- Én viszont tudom! Állj neki, nincs sok időnk! Nem csak az apád keres minket, hanem az enyém is. Bármelyikünk bármikor ránk találhat.

- Tudod a te hibád. Ha nem bőgeted a motort, akkor nem is keresnének minket! - torkoltam le.

Komolyan! Itt sürget, miközben tök csendben meg tudtunk volna lépni és nem hinnék azt, hogy elrabolt.

- Pont ezzel nyertem magunknak időt. Az apám replikáinak így meg kell küzdenie a katonákkal és nem kereshetnek minket nyugodt körülmények között.

- Óóó! - nem tudtam mit mondani. - Mentem tanulmányozni a naplót.

Azzal visszavonultam a székhez és most tényleg azzal foglalkoztam, amivel kellett. Alex hisz bennem, nem okozhatok neki csalódást. És ki tudja, talán ha normális emberré válik, akkor még lehet is kettőn között valami. Kivéve, ha az apám lecsukatja.

Hiába ismertem a kelta rúnákat, a kiejtésüket, alkalmazni még nem volt lehetőségem ezért elég darabosan sikerült csak kiolvasnom a szavakat. Ráadásul tuti órák teltek már el és lassan közeledett az este, mert kezdtem álmos lenni. Ugye a gonosztevők is szoktak aludni?

Össze kell szednem magam! Egy zacsi landolt mellettem lévő asztallapon és egyből megcsapott egy ismerős illat. Mekis kaja! Éltem-haltam érte, de lehet csak azért, mert nagyon ritkán jutottam hozzá. De Alex mégis mikor ment el? Ennyire nem merülhettem bele, hogy észre sem vettem, vagy igen?

Ráadásul kaptam kávét is, pont úgy, ahogy szeretem. Elképesztő! Vagy ijesztő? Van olyan dolog, amit nem tud rólam? Lehet még a melltartó méretemet is tudja?

A fene vigye el, hogy megint ilyen jut eszembe és ez miatt vörösödöm. Pedig azt hittem vele kapcsolatban ezt sikerült leráznom magamról. Legalábbis, amíg Connor volt, addig működött.

A kaja és a kávé után sokkal jobban éreztem magam. Ráadásul mintha kezdtem volna elérni valamit. Ahogy magam elé motyogtam pár szót, attól bizseregni kezdett a testem, és lúdbőrős lettem. Izgalomba hozott ez az egész.

Szórakozottan forogtam a kerekes széken, a lábánál meglöktem maga,majd a másiknál megakasztottam, majd visszafelé. Más tuti beleszédül ebben, de én mindig élveztem.

Fél hangosan ismételgettem pár sort. Kicsit olyan volt, mint valami dallamos mondóka így még vezényeltem is az egyik kezemmel.

- Wááááá! - ugrottam fel ijedten, mikor hirtelen kék lángok jelentek meg a kezem körül.

Alex egy pillanat alatt harci módba kapcsolt. a nyakában lévő kendőt felhúzta az arca elé, bár most nem fedte csuklya a fejét. Egy olyan izé a kezében termett és felmérte az egész csarnokot.

- Mi történt? - kérdezte, hisz háttal állt nekem az előbb. Nem látott semmit, mégis éber maradt.

Őszintén szólva még mindig be voltam szarva, de tudtam egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, amit Alex szeretett volna tőlem. Meg kell neki mutatnom. Vajon sikerülni fog még egyszer?

- Figy! - és állva maradtam.

Nekiálltam újra a szöveget kántálni. az egész testem bizsergett, és mire a végére értem újra felcsaptak a kék lángok, de most nem tűntek el. Koncentráltam, hogy ott maradjanak. Érdekes élménynek bizonyult, mert nem égetett. Mintha engedelmeskedne nekem és arra várna kezdjek vele valamit.

Alex közelebb jött, a kezét felé nyújtotta, de aztán meg is állította tisztes távban. Ő lehet érezte a forróságát? Engem vajon azért nem bántott, mert én hoztam létre?

- Nem is rossz néhány óra leforgása alatt - jegyezte meg.

- Köszi - és ki tudtam volna bújni örömömben a bőrömből az elismerése miatt.

- Harcra édes kevés, de most nem is ez a lényeg. Keresd meg azt az igét és kezd el megtanulni!

Na jó, ezzel sikerült is lelomboznia a jókedvem. Miért ilyen? Vagy csak nem akarja, hogy tévhitbe ringassam magam? Pedig lehet segíthetnék neki a harcban, ha netán össze kell csapnia az apjával.

Hátat fordított nekem, majd visszament a képleteihez. Oké, hogy az is fontos, ha ez nem jönne be, de akkor is lelkesíthetett volna kicsit. Úgy tűnik nem tudja ezt a pokróc viselkedést levedleni. Talán csak az kell, hogy valaki, mondjuk én, ennek ellenére is kedves legyen vele, és akkor talán meglágyul. Tuti neki is van jó oldala.

Megfordultam, hogy megkeresem a széket, amit hátralöktem, de egyet nem tudtam lépni, mert Alex hirtelen előttem termett és a plafon felé nézett. Aztán kihúzott a vállából valamit, amin ott csillogott aranyszínű vére és a padlóra dobta.

Követtem a pillantását és megfagyott az ereimben a vér. A másik Alexet láttam a plafonon, mint valami pók, úgy tapadt oda és őrült módjára vigyorgott.

- Jól elbújtál, de nem eléggé - szólalt meg és leugrott. egyenesen talpra, mintha rúgóból lettek volna a lábai.

- Nem tudom miként jutottál be, de nem is számít, mert meghalsz.

- Oh, örököltem egy kicsit a képességedből, bár az én hatótávom korlátozott, de elég ahhoz, hogy én végezzek veled, aztán Ilyaval - perverz módon mért végig, amiből tudtam előtte mást is tervez velem.

- Csak egy gyenge utánzat vagy, semmi más! - Alex kifejezetten dühösnek tűnt.

- Ez a gyenge utánzat meglepett és megsebzett téged.

- Csak a vesztesek szerencséje van veled, de hamar véget fog érni - morogta neki oda.

- Tudod miért alkotott meg engem? Mert te folyamatosan csalódást okoztál neki.

Uh, ez biztos fájt Alexnek. Lehet jobb lenne egyelőre Connornak hívnom, hogy ne keveredjek bele?

- Simán szétrúgja a segged! - jelentettem ki harciasan.

A replika Alex csak felnevetett, az igazi meg enyhén hátrasandított rám, így küldtem egy biztató pillantást neki. Ő hitt bennem és jogosan, hisz előbb már értem el eredményt, szóval úgy éreztem ezt viszonoznom kell.

Aztán hirtelen felgyorsultak az események. az ál-Alex támadásba lendült, Connor-Alex szintén. Csak pislogtam pár pillanatig, mert nem igazán tudtam követni a mozdulatokat. Micsoda mázli, hogy másképp néztek ki, mert a ruha alapján nem tudnám őket megkülönböztetni.

Az én Alexem a fal felé repítette az imposztort, pedig megsérült a válla. De a másik képes volt úgy fordulni, hogy talppal érkezzen és aztán, mint valami rúgó visszacsapjon.

Connor fordult, hogy kitérjen előle, de így is megsebesült, mert az arcán egy csíkban megjelent aranyszínű vére. Nem mintha nagyon zavartatta volna magát miatta.

Én viszont jobbnak láttam futni, mert vészesen közel kerültem az ál-Alexhez. Bölcs döntés volt részemről, mert felém vette az irányt. Persze az igazi nem hagyta, mert közénk teleportált és újabb közelharc alakult ki közöttük.

Úgy éreztem muszáj segítenem, de nem tudtam hogyan. Ha elbénázom, akkor még a végén az az Alex sérül meg, akinek nem kéne. Ráadásul úgy tűnt nekem, hogy kezd alulmaradni, mert kapott pár tiszta ütést. Lehet az imposztor tényleg jobb, mint ő?

Aztán feltűnt valami. Minden alkalommal, amikor kapott egy ütést, a keze egy-egy jelet formázott. Ál-Alex támadott, ő pedig egyszerűen csak előre nyújtotta mind a két kezét, hozzátéve a mellkasához. Szó szerint láttam az erőt, ami keresztül száguldott a replikán, mielőtt hátrarepítette egészen a falig, amin keményen csattant.

Eltorzult az arca a fájdalomtól, de nekiállt felállni. Nekem meg az járt a fejemben, hogy talán meg sem lehet őt ölni? Egy ilyen csapás után minimum eszméletlennek kéne lennie.

- Micsoda mázli, hogy nem sima ember vagyok, mert ebbe belehaltam volna - jegyezte meg.

Letörölte a vért a szája sarkából, ami valószínű a tüdejéből bukott fel, vagy a gyomrából. Nem vagyok én orvos, hogy tudjam ezt, de ha vannak szervei tuti megsínylették.

- Legalább már látod kettőnk között mi a különbség. Talán túlélted, de perceid vannak vissza.

Ha az igazi Alex gonosz lenne, most megereszt egy vérmes vigyort, de ő komor maradt. Nem élvezte, ezt biztosra vettem. Vagy ha igen, nagyon jól titkolta. De inkább az előbbi mellett tettem le a szavazatom.

- Ennyi bőven elég, hogy megöljem - azzal eltűnt.

Én pedig tudtam, hogy valahol a közelembe fog megjelenni, és lecsap majd rám. Aztán már ott is állt előttem, az ökle pedig egyenesen a fejem felé tartott. Még ahhoz is túl ijedtnek éreztem magam, hogy becsukjam a szemem.

Aztán nem ért el az ütése, mert Alex is hirtelen ott termett és ráfogott a csuklójára, megállítva a mozdulatot. A karja körül aranyszín füst kígyózott és olyan hidegség és erő áradt belőle, amit szinte szó szerint éreztem és beleborzongtam.

- Csak egy gyenge utánzat vagy - közölte.

Nem tudtam követni a mozdulatot. Hátracsavarta az imposztor karját, közben valahogy megforgatta, majd hátba rúgta, amitől repült. Megjelent előtte és azzal a kezével húzott be neki, ami körül az erő keringett. Az ál-Alex cafatokra robbant én meg felsikítottam.

Ez az egész kezdett túl sok lenni nekem. Minden porcikám remegett. Ő bezzeg holt nyugodt maradt, mint akinek természetes ez az egész. Lehet az is volt?

- Elmegyünk innen! Fogd a naplót! - határozott hangja magához térített. - Az apám percek alatt itt lesz, de van még egy hely, ahová mehetünk. Talán nyerünk vele pár órát.

Felkapott egy hátizsákot, odajött hozzám és azzal a jól ismert mozdulattal átkarolta a derekam és magához húzott. Valahogy most egyáltalán nem akartam ellenkezni vele miatta, hisz csak úgy árasztotta magából az erőt, ami megnyugtatott most.

Lenézett rám azzal a gyönyörű aranyszín szemével, aztán megfordult körülöttünk a világ. Egy teljesen másik föld alatti teremben kötöttünk ki, ami jóval kisebbnek tűnt, de ahogy néztem, ide is berendezkedett. Csak épp más célra.