– Tisa kelj fel! – rázta meg már nem először a lányt Nial, aki végre nekiállt kinyitni a szemét.

Úgy pillogott fel, mint aki nincs magánál és a srác elgondolkodott azon, hogy lehet nem is aludt, hanem eszméletlenül feküdt egész eddig és ezért nem tudott életet lehelni bele. De lassan a szempár ráfókuszált bár még mindig kicsit tompának tűnt.

– Hagyj aludni Nial! – Ellenkezett erőtlenül és újra lecsukta a szemét.

– Azt már nem! – rázta meg újra gyengéden a lányt. – Megígértük a srácoknak, hogy kirándulni visszük őket, emlékszel?

Nial a katonaságnál szolgált tisztként, a szabad hétvégéin pedig a problémásabb árvaházi gyerekekkel foglalkozott azért, ahogy ő fogalmazott, rendes felnőttek legyenek belőlük. Saját költségen szervezett nekik programot és a mostani háromnaposra egy kirándulást ígért, pontosabban sátrazást az erdőben.

– Te ígérted meg, nem én! – Motyogta a lány és erőtlenül megpróbálta eltolni a srácot.

Ez nagyjából annyiból állt, hogy esetlenül az arcára tette a kezét és azon volt, hogy távolabb nyomja magától, miközben igyekezett a fal felé fordulni és folytasátatni az alvást. Nagyjából annyit ért el, hogy majdnem sikerült kinyomnia Nial szemét és egy igen furcsa pózba csavarodnia a keze között.

– Te meg azt, hogy érdekes történeteket mesélsz nekik – emlékeztette és elhúzta a fejét, mert a szemeire még szüksége volt.

Tisa régészként dolgozott a Történelmi Múzeumban. Akkor találkozott vele először, amikor a srácokat elvitte oda, hátha megszeretteti velük a történelmet. Nem igazán jött össze, sőt Jack, a légproblémásabb még el is tekergett, és mikor megtalálta éppen a lánnyal beszélgetett, aki egy kard történetét mesélte úgy, hogy a fiú szájtátva bámulta. Rá is hasonló hatást gyakorolt csak teljesen más okból.

Az alig százhatvanöt centis, filigrán alkatú lányból sugárzott valami, ami megragadta. Érzékelhető volt, nem átlagos, ami későbbi, véletlen találkozgatásuk alkalmával ki is derült. Tisa úgy cserélgette a haj- és szemszínét, mint más a bugyiját. Most épp elképesztő lila színben pompázott derékig érő haja, amiben néhány tincs fekete is helyet kapott.

Talán Nial most először látta a valódi szemszínét, ami olyan világos kéken ragyogott, mint a jég, már-már áttetszőnek hatott. Látott már tőle minden félét, sötétebb kéket, zöld különböző árnyalatait, egyszer még ilyen pirosast is, amihez éjfekete hajkoronát párosított. Ez valamikor halloween környékén lehetett.

Nagyjából fél éve ismerte annak a találkozásnak köszönhetően és azóta igyekezett a lányt lenyűgözni, ami nem bizonyult könnyű feladatnak. Érzékelhetően volt valami közöttük, de Nial jóval többre vágyott, mint arra, hogy a lány vész esetére odaadja neki a lakáskulcsát, amivel most is bejutott.

Mégis milyen vész érhetné Tisat? Kedves, mosolygós, humoros. Olyan, akit mindenki szeret. És ahhoz képest, hogy micsoda tudással rendelkezett, egyáltalán nem lehetett nagyképűnek, vagy beképzeltnek nevezni. Nial kizártnak tartotta, hogy valaki ne kedvelné és netán ártani akarna neki.

Azt előbb el tudta képzelni, hogy a Múzeum hirtelen elküldi valami lelet megszerzéséért, esetleg, netán elkísérjen egy kölcsön adott darabot. Nem mintha Tisanak tartott volna háziállatot, amit etetni kellene, még nagyon növények se díszítették a lakását. Helyette könyvek tömkelege kapott helyet, némelyik még csak a földön. Többségében történelmit látott nála, de ezen nagyon nem lehetett meglepődni.

– Tisa, szedd össze magad! – és drasztikus lépésre szánta el magát.

Kitakarta a lányt, aki csupán egy bugyit és egy kinyúlt pólót viselt, így megcsodálhatta a lábait és nem is hagyta ki a lehetőséget. Bár az már bebizonyosodott korábban is Tisa nem épp szégyellős és nem könnyű zavarba hozni.

A hóna alá nyúlt és úgy döntött talpra állítja és ha kell elcipeli a fürdőig, ahol némi víz segítségével ráveszi az ébredésre. A legtöbb ember ilyenkor akaratlan ellenállásba kezd és felébredve megáll a saját lábán, de Tisa igazi rongybabának minősült. Keze, lába lógott, mint akiben nincs semmi élet és Nial kénytelen a teljes súlyát tartotta, nem mintha nagyobb gondot okozott volna.

Száznyolcvan centi magasságához, százhúsz kiló izom és csont párosult, amit nem csak annak köszönhetett, hogy katona volt, hanem mert az mellett még bizony tett is a jó erőnlétért. Minden reggelt futással kezdett és még a leghosszabb nap végén is vette a fáradtságot arra, hogy lemenjen a kondiba és üsse egy kicsit a homokzsákot. Sőt, ha akadt ellenfélnek való, akkor szívesen lépett a ringbe is. MMA-t, azaz kevert harcművészetet űzött, ami tartalmazott elemeket a boxból, a dzsúdóból és a karatéból is.

Ennek a tudásának nagy hasznát vette a munkája során. Volt néhány bevetésen ahol szükségesnek is bizonyult, főleg abban a három évben, amit kiküldetésben töltött külföldön. Szerette amit csinált, de alig várta, hogy az aláírt időszak leteljen és a pályája legdurvább időszakaként tekint vissza rá. De, ha visszamehetne az időben se változtatná meg a döntését.

Betöltötte a harmincötöt és úgy döntött talán ideje lenne megnősülnie és családot alapítania, de egyáltalán nem bizonyult könnyűnek. Aztán találkozott Tisaval és céllá vált a lány szívének megszerzése, vele akarta leélni az életét. És nem az a típus, aki fel szokta adni a terveit.

– Állítom direkt csinálod ezt velem – morogta miközben a fürdő felé vonszolta a lányt.

Beérve megtámasztotta magán és fél kézzel fogta, miközben megnyitotta a csapot, hogy némi hideg vízzel ébredésre bírja. Ennek legalább meg lett a hatása, mert Tisa végre életjelet adott és nekiállt tiltakozni, így letette, bár nem engedte el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogyha imbolyogva is, de talpon marad.

– Felébredtél? – hajolt le hozzá.

– Nem! – Motyogta és megdörgölte a szemét. – Utállak!

– Talán időben le kellett volna feküdni! – korholta meg gyengéden, tudva a lány bagoly típus.

– Ennek ahhoz semmi köze! – Tiltakozott erőtlenül és ásított egyet.

– Aha. Szedd össze magad, addig csinálok neked egy szendvicset. És siess, különben elkésünk! – tette még hozzá kifelé menet.

A lány még valamit motyogott, de nem értette, bár sejtette rá vonatkozik és arra miért verte ki ilyen korán reggel az ágyból meg talán arról esett még szó, hogy nyugodtan indulhattak volna sokkal később is. Nial nem értett egyet vele. Ő minél több időt akart a srácoknak adni, hogy élvezhessék a kirándulást.

Amikor kinyitotta a hűtőt összeráncolta a homlokát, mert nem igazán talált benne semmit. Margarin, egy joghurt, két szem tojás. De semmi sajt vagy felvágott. Kinyitogatta a szekrényeket, de még csak egy szelet száraz kenyeret sem talált, nemhogy bármi ehetőt. Ehhez képest az ő konyhájában kánaán volt étel terén.

Pár perccel később a lány, egy nagyobb hátizsákot szorongatva előkerült, amin Nial meg is lepődött, mert igen gyorsan kész lett. De a fésülködés minden bizonyára elmaradt, mert elég borzasnak tűnt. Tisa a hűtőhöz ment és kivette azt az egy szem joghurtot.

– Ha csak ennyit szánsz reggelire, akkor már nem is csodálkozom azon miért vagy ilyen vékony. Esetleg ennyire rosszul fizet a múzeum? – nézett rá kérdőn.

– Elég ez! – Jött a kitérő válasz. – És nem fizet rosszul, különben nem tudnék miből ennyi könyvet venni.

– Az ég szerelmére, könyvekkel nem lehet jóllakni! – aztán fintorgott, ugyanis fura szag csapta meg, amikor a lány kinyitotta a joghurtot. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy azt megeszed?

– Hát... kicsit fura a szaga. – Ismerte el és beletette a kanalat.

– Na azt már nem! Ez romlott, nem fogom végignézni, ahogyan megeszed! – vette ki a kezéből.

– Na! – Méltatlankodott, de nem tett semmit, amikor a srác a mosogatóba öntötte és vízzel a csatornába küldte az egészet.

– Gyere! – fogta meg a kezét és húzta maga után. – Menet közben veszek neked reggelit.

Beültek a kocsiba, ahol a lány zombi módjára bámult maga elé és egy szót sem szólt. Nial egy mekinél vett neki reggelinek valót, amiből egy dupla sajtos toastot elrágcsált Tisa és itt ki is fújt nála az étkezés. Hiába próbálta rávenni, hogy egye meg a másikat is, meg a krumplit, de a lány csak a fejét rázta és folytatta a bambulást. Így rá maradt az eltüntetése, mert később már úgy sem lesz jó.

Az árvaháznál a kapuban már toporogva várták őket a gyerekek egy felügyelő jelenlétében. Nial vidáman szállt ki és köszöntötte őket, majd kinyitotta a kisbusz hátsó ajtaját és beszállásra buzdította őket. A váltás ruhának valót hátizsákba pakolták és mindenki maga mellé, vagy a lába alá tette le. Semmi mást nem kellett hozniuk, mert Nial biztosította a katonai sátrakat, az üstöt és minden mást, ami a táborozáshoz elengedhetetlen.

– Indulhatunk? – szállt be és a tükörből a srácokra nézett.

– Igen! – Jött egységesen a lelkes válasz.

Nial Tisa felé fordult, aki viszont csak előrehajolt és a műszerfalra támasztotta a karját, majd arra hajtotta a fejét és behunyta a szemét. Aludni akart, nem pedig egy csapatnyi zsibongó gyerekkel táborozni menni.

A srác megcsóválta a fejét, ismerte, így tudta majd megbékél, és amúgy is sejtette a hangzavar hamar elül és a közel négyórás út alatt a gyerekek is elbóbiskolnak majd. Így a lány is szundikálhat egy keveset még.

Azt csak remélte, hogy ez a hétvége jó alkalom lesz és sikerül végre lenyűgöznie a lányt és kicsit közelebb kerül a célja megvalósításához. Beindította a motort és elindultak.

Órákkal később Nial letért a sztrádáról először egy földútra, ami már zötykölődősnek bizonyult, de aztán beérve az erdőbe, az ottani csapáshoz képest kéjutazásnak tűnt.

Tisa lenyelt egy-két szót néhány mélyebb gödrön való áthaladás közben, mögötte a srácok is keljfeljancsi módjára imbolyogtak. Nial viszont roppant jól szórakozott rajtuk. Aztán elfogyott az út és megálltak, a srác pedig hátra fordult.

– Megjöttünk! Innen gyalog megyünk! – jelentette be.

– Messze? – Tudakolta Rosa.

– Nem, de segítenetek kell cipekedni – kacsintott rá.

– Remek! – fonta karba a kezét morcosan Jack.

Kiszálltak, szinte mindenki nyújtózott, mert elgémberedett az út alatt. Aztán Nial kinyitotta az autó hátulját és nekiállt mindenki kezébe nyomni egy hálózsákot. Tisa sem maradt ki az osztogatásból, de ő a kondért és az állványt kapta meg.

– Nehezebb dolgot nem tudtál rám sózni? – Morcizott, pedig most már sokkal kipihentebbnek tűnt, annak köszönhetően, hogy végigaludta az út nagy részét.

– Jobb szeretnéd a két sátrat? – vette hátára a férfi a hátizsákját, majd kihúzott két nagy és hosszú hengert.

– Nem! – Nyögte kikerekedett szemekkel.

Nial kinevette, majd az egyiket a vállára dobta a másikat a hóna alá fogta miután bezárta az autót. A vezetésével nekivágtak az erdőnek és tíz perces séta után elértek egy tisztást, melynek szélén egy patak csordogált.

– Itt verjük fel a sátrakat! – jelentette ki.

– Itt? – Csodálkoztak a gyerekek.

– De hát nincs itt semmi, ami egy táborban szokott lenni! – Méltatlankodott Jack. – Hol fogunk fürödni?

– A patakban.

– Nekem pisilnem kell! – közölte kertelés nélkül Tiffany.

– Kis dolgot a lányok a bokrok mögött, fiúk a fáknál intézhetik – mosolygott elégedetten látva az elképedt arcokat.

– És a nagyot? – kérdezte Tisa óvatosan.

– Annak gödröt kell ásni – bejelentését néma csönd fogadta. – Ti akartatok sátrazni a természetben, most itt a lehetőség. Legközelebb fogalmazzatok pontosabban. Na ki segít felállítani a sátrakat?

Nem kapott lelkes választ, mindenki csak motyogott valamit, de nyíltan senki nem mert háborogni. Egy órával később már állt a két sátor, és egy harmadik is, aminek az oldalát fel lehetett csatolni. Ez alatt kapott helyet a tűzrakóhely, amit Nial szakszerűen és rutinosan állított fel, miközben magyarázta a gyerekeknek mire kell figyelni.

– Akkor most elmegyünk csapdát állítani – jelentette be, mire értetlenül meredtek rá. – Mára hoztam ebédnek és vacsorának valót, de a következő két napit nekünk kell megszerezni.

– Most csak szívatsz minket, ugye? – Nyögött fel Tisa.

– Nem. Nyúlnak és fácánnak állítunk csapdát, és egy mérföldre van egy tó. Ott tudunk halat fogni – közölte nyugodtan a terveit.

– Éhen fogunk halni! – Sápítozott Rosa.

– És ki fogja előkészíteni és megcsinálni aztán? – Kérdezett rá Tisa rosszat sejtve. – Előre közlöm, én nem tudok főzni!

Nial már nyitotta a száját, de így kénytelen volt újra értékelni az egészet. Azért arra nem számított, hogy a lány nem tud főzni, de így már érthető miért olyan üres a hűtője.

– Közösen megoldjuk – mosolyodott el aztán. – Jó móka lesz.

– Bizonyára. – Motyogta Tisa.

A csapda készítést élvezték a gyerekek, még ha valakinek elsőre nem is sikerült. Azt sem bánták, hogy a szükséges hozzávalókat nekik kellett megkeresni. A felállításukhoz mélyen bementek az erdőbe, és mire visszaértek mindenki farkas éhes volt. Szerencsére a korábban feltett marhapörkölt elkészült addigra.

Tisa és Rosa maradt ott a tüzet felügyelni, és mire visszaértek a kenyeret is felszeletelték. Még a válogatósabbak is jóízűen estek neki. Nial figyelte a lányt, aki most is csak csipegetett. Elhatározta erről leszoktatja. Így is csinosnak találta, de néhány plusz kiló nem fog neki megártani.

– Megint alig ettél néhány falatot – ült le mellé.

– Nem szoktam sokat enni. – Védekezett.

– Pedig nem ártana, mert ha lebetegszel nincs a szervezetednek tartaléka és sokkal jobban megvisel – korholta.

– Nem szoktam beteg lenni! – Tiltakozott.

– Nem szoktam, nem szoktam. Tudod hány katona társamtól hallottam már ezt? Aztán hirtelen két hétre kiütötte őket egy kis megfázás. Tudod mindig az jön, ami még nem volt.

– De én tényleg nem szoktam beteg lenni!

– Én azért örülnék neki, ha többet ennél, különben nem fogod erővel bíni ezt a három napot, és nem fog megártani pár plusz kiló.

– De...

– A kedvemért – nézett rá kérőn, mire Tisa sóhajtott.

– Rendben, megpróbálok többet enni. – Nial elégedetten mosolygott.

– Szieszta vége! – pattant fel energikusan a férfi. – Irány az erdő!

– Mi? – Jött több felől is a döbbent kérdés.

A teli gyomor sokakat elálmosított, de Nial nem akarta, hogy szundítsanak, mert akkor este sokáig virgonckodnak. Ilyen terve meg csak holnapra volt. Tábortűz, csillagképek, éjszakai állatok megfigyelése. Aztán másnap addig alhatnak, amíg akarnak még egy közös túra aztán indulás vissza.

Kicsit kedvetlenül követték, de elérve egy eldugott völgyet szájtátva andalogtak aztán és már senkinek nem maradt kifogása a túra ellen. Tisa is elbűvölten sétált mellette, mosolyogva és elégedetten nézte az arcát.

– Szép, igaz?

– Igen. – És úgy mosolygott rá, hogy legszívesebben megcsókolta volna.

A völgy végén lévő nem túl meredek kaptatón kellett felmászni. A férfi kerülő úton vitte vissza őket, és néhányan már csak vonszolták magukat az utolsó szakaszon. Tisatól is valami ilyesmire számított, de a lány jól bírta.

Segített neki felszeletelni a szalonnát és a maradék kenyeret. A tűz meggyújtását Jack vállalta, de nem ment olyan könnyen. Még arról is megfeledkezett, hogy Nial jelenlétében nem káromkodhat, így mikor a füst a szemébe csapott kicsúszott néhány keresetlen szó.

– Jack! – kiáltott oda neki Nial és arra sem nézett.

– Tessék? – most figyelt arra, hogy ne azt mondja; mi van?

– Húsz fekvőtámasz – közölte egyszerűen.

– Ne már, így is hulla vagyok! – Próbált tiltakozni.

– Szeretnél huszonötöt? – nézett most hátra.

– Nem. – Törődött bele.

– Akkor amint meggyulladt a tűz, utána kezdheted is.

– Oké. – Nyögte elkeseredetten.

– Mi ez a fekvőtámaszos dolog? – Tudakolta Tisa.

– Minden káromkodás és nem megfelelő szóhasználat öt fekvőtámaszba kerül – világosította fel.

– És te az előbb számoltad? – Nézett rá meglepetten Tisa, hisz ő oda sem figyelt.

– Tudom, hogy pasi vagyok, de katonaként megtanultam figyelni a környezetem és a feladatom is ellátni – pillantott fel rá és elmosolyodott.

– Komolyan? – Vigyorgott rá a lány. – Ha nem mondod nem jövök rá csak a széles vállad és a bazi nagy bicepszed alapján. A többiről nem is beszélve...

Nial felnevetett és jól is esett neki a megjegyzés, mert legalább így már tudta Tisa alaposabban is megnézte őt. És ezek szerint nem volt ellenére amit látott, bár úgy tapasztalta a legtöbb nőnek bejött, ha egy pasi kidolgozta az izmait. Ő pedig épp eleget tett érte.

– Végre ég! – Jött oda Jack.

A füst többször is a szemébe mehetett, mert picit bepirosodott neki, de úgy tűnt komolyabb baja nincs.

– Szép munka! Most jöhetnek a fekvőtámaszok – mosolygott rá Nial.

– Reméltem, hogy megfeledkezel róla... – motyogta, de ennek ellenére becsülettel nekiállt.

Tisa figyelte és sajnálta, mert a vége felé már eléggé remegett a karja, de Nial nem kegyelmezett neki. Bevasalta rajta mind a húszat, majd ahogy az előbb is, most is megdicsérte, hogy ügyes volt.

A srác elvonszolta magát a társaihoz, majd leülve a karjait masszírozta. Ha motyogott is valamit az orra alatt azt nagyon halkan tette.

– Tisa! – a lány felkapta a fejét a nevére.

– Menjetek le a lányokkal megmosakodni, én addig szerzek pár nyársnak valót a sütögetéshez.

– Nincs hozzá még korán? – Pislogott rá kérdőn.

– Félek, ha tele lesz a gyomruk, akkor már túl lusták lesznek hozzá és már csak aludni vágynak majd.

– Igaz. – ismert el.

Felálltak és Tisa a lányokért indult, még hallotta, hogy Nial szól a fiúknak figyeljenek a tűzre.

Visszaindultak a cicamosdásból, ami nem bizonyult kellemesnek a víz hűvössége miatt. Ennek ellenére volt egy kis fröcskölés, meg sikongatás.

Felfrissülve tértek vissza és a fiúk addigra már sütögették is a szalonnát. Bölcsen úgy ültek le, hogy a füstöt ne feléjük fújja. Csacsogással telt a vacsora, majd Nial utasítására a srácok is elvonultak fürödni.

Alig tudták őket megvárni, így a ma esti mesélés elmaradt. Külön sátorba vonultak nemek szerint. A fiúknál még ment némi pusmus, amit Nial hagyott. Ennél nagyobb zajban is képes volt elaludni, és a csend sokkal jobban zavarta volna.

Tisat sem kellett altatni, most amúgy is úgy érezte, hogy eléggé lent van az energiaszintje. Ettől függetlenül élvezte a mai napot. Kellemes érzés járta át mindig, ha Nial a közelében tartózkodott és erővel töltötte fel, mert csak úgy sugárzott a férfiból. Egyáltalán nem bánta, hogy reggel kiráncigálta az ágyból és magával hurcolta ide.