− Állj már el az útból! − szóltam rá, amikor másodjára is megpróbáltam ellépni mellette és nem hagyta.

− Semmit sem érsz vele, ha most odarohansz− nagy szemeket meresztettem, miről beszél ez?

− Te félsz? − szegeztem neki gyanakodva a kérdést, mire felmordult.

− Nem, csak azt hiszem tudom mi folyik itt.

− Remek, akkor odafele elmondhatod − és megint megpróbáltam megkerülni, de elém táncolt.

− Figyelj! Aki a rajtaütéskor nem halt meg, az már vagy menekül, vagy ha harcba is szállt, hamarosan kénytelen lesz visszavonulót fújni. Majd összeszedjük a többieket és szervezetten visszavágunk! − és mivel megint azon voltam, hogy megkerüljem megfogta a karomat, mire csúnyán néztem rá, persze nem hatotta meg.

− Kiknek? Ezek könnyen lehet, hogy vadászok − de csak rázta a fejét.

− Egy másik iskolának a diákjai − erre eltátottam a számat. Most biztos csak viccel.

− Na ne szórakozz velem! − adtam hangot a gondolataimnak.

− Az egyik unokatestvérem néhány éve végzett − igen rémlett, valami ilyesmi, hogy járt ide rokona. − Amikor hazajött a vizsgahét után tett egy megjegyzést, hogy ha nem készülök fel, akkor elvérzek a záróvizsgán. Akkor még nem tudtam elképzelni mire gondol, de így már világos. Csak a legjobbak maradnak életben, ez a természet rendje.

Hát köpni-nyelni nem tudtam az információ hallatán. Ez nem lehetséges! Könyörgöm a huszonegyedik században élünk, nem az ó- vagy középkorban! Értem én, hogy kell a szelektálás, de na, ne az iskolában kezdjék el. Aki hülye, az úgy sem marad életben kint.

− Nem érdekel! Akkor is segítek, szóval engedd el a karomat! − néztem rá szúrósan, legalábbis annak szántam.

− Azt kéne, de aztán meg én vagyok a rohadék, ha nem megyek veled. Márpedig nem ment el az eszem, nem fogok azért meghalni, hogy néhányan nekem köszönhetően tudjanak biztonságba jutni az erdő által. Szóval... − de nem fejezetbe be a mondat.

A következő pillanatban pedig megpenderített, aztán már a vállára is dobott és az ellenkező irányba sietett. Megnyomtam a gyomrom, a szusz is kiszorult belőlem, aztán ott zötykölődtem. Megpróbáltam támasztékot találni a hátán, a karján, hogy legalább levegőt kapjak. A kezem lecsúszott, szóval legalább legálisan letaperolhattam a seggét. Hát az is legalább olyan feszes neki, mint a karja.

− Rohadék! Tegyél le! − mérgelődtem, de meg se hallotta, aztán eszembe jutott valami. − Eszednél vagy? Itt nyomom a hasam, elmegy a baba!

Erre megtorpant, majd már a talpamon is voltam egy pillanat alatt, de olyan váratlanul, hogy még a fogaim is összekoccantak. Hát legalább bejött.

− Akkor most terhes vagy? − nézett rám és nem tudtam eldönteni mit láttam az arcán. Reményt? Kizárt!

− Nem! − vágtam rá szinte hisztisen. − Csak el kellett érnem, hogy letegyél és ne érezzem magam úgy, mint egy krumplis zsák!

− A súlyod megvan hozzá − nézett rám bosszúsan, aztán hirtelen hátrakapta a fejét, majd már vetődtünk is.

A hátsomra estem és fájt,először nem tudtam miért csinálta, amíg fel nem néztem. Valamit akkor kapott el röptében és amikor jobban megnéztem, rájöttem egy nyíl az. Ő pedig már változott is át és támadott. Egy beleállt a vállába, de mintha meg sem érezte volna kitépte, elhajította és rohant tovább.

Oké, össze kell kapnom magam. Hasra fordultam és bekúsztam egy fa takarásába és onnan leskelődtem, de nem sokat láttam. Két test hempergőzött, az egyik Killian, a másikat nem ismertem. Nem mintha fel tudnám ismerni átváltozva az iskola bármelyik vérfarkasát.

Egy biztos, nem a másik nyilazott, mert ők jobb szeretik a közelharcot, viszont akkor kell még valakinek itt lennie. Egy gondolat villant át rajtam. Pajzs. És már húztam is fel, éreztem egyből, hogy hárított valamit. Megfordultam.

Tőlem nem messze egy tündérke csapkodott a szárnyaival. A kis rohadék! Nem elég, hogy megtámadott, de ráadásul hátulról is! Hát én agyonvágom! Ő újra feszítette az ideget, én meg felmarkoltam egy marék avart és hozzávágtam.

Semmit nem ért, ami miatt ki is röhögött, mondjuk az ő támadása se, mert a pajzsot fenntartottam. Újabbat adagot vágtam hozzá, mire újra nevetésbe tört ki, amikor harmadjára emeltem a kezem meg se mozdult. Pechjére, mert egy közeli kisebb faágat kaptam fel és keményen oldalba vágtam vele.

Földre került, majd dühösen meredt rám, az íja eltört, persze könnyedén újat tud kibűvölni bármelyik fából. Most viszont varázslathoz folyamadott, de addigra talpra álltam és én is mormogtam a saját igémet. Két elem van, ami felett a tündéreknek nincs hatalma, a tűz és a fém. Utóbbi nem állt rendelkezésemre, de előbbit tudtam idézni.

Indák kezdtek rám csavarodni, a föld pedig besüppedt alattam. Nem estem kétségbe, befejeztem az igét. Aura lobbant fel körülöttem, nem is akármilyen. Élő tűz alkotta, amit én irányítottam.

Az indák pillanatok alatt semmivé lettek, levitációval pedig nekiálltam emelkedni. A kis tündérke elkerekedett szemekkel nézett rám. Hát igen, ezt az aurát csak a legjobbak tudják irányítani, én közéjük tartoztam. A többség vagy a szelet, vagy a földet hívta segítségül, néhányan a vizet, de annak utánpótlást kellett biztosítani.

Magam elé emeltem a kezem és egyenesen a tündérkére mutattam. Lángkígyó indult meg az ujjam hegyétől egyenesen felé, mire visítva menekülni kezdett. Nem hagytam futni. A nyúlványt, mint egy csóva küldtem utána. Egy pillanat alatt kilőtt és hiába igyekezett elbújni egy fában, a hátát eltaláltam. Ha meg nem is öli a sérülés, amit okoztam, a szárnyainak annyi.

Nem oszlattam el az aurát, mert még visszatérhet a kis dög, de talán nem árt segítenem Killiannak. És igen, ráfért, mert már nem egy, hanem két vérfarkassal küzdött. Pontosabban helyt állt. Fújtam egyet, majd tűzgömböt alkottam az aurából és hozzávágtam az egyikhez, amelyikről tudtam, hogy nem ő. Ezek feketék voltak, míg ő inkább ilyen szürkés-barna.

Nyüszítés hangzott fel, majd égett szőr szaga csapta meg az orrom. Aztán morgás hangja, ahogy dühösen felém fordult és már érkezett is hatalmas ugrásokkal. Ez most komoly? Itt állok egy élő lángok alkotta aurával magam körül ő meg nekem ront? Hát ennek se lehet sok esze.

Egyszerűen felhúztam egy mentális falat mielőtt odaért volna és szó szerint felkenődött rá. Mielőtt megkerülhette volna elmormoltam a lebegtető igét és felemeltem. Vicces volt, ahogy kapálózott a levegőben. Én meg gonosz mosollyal az ajkamon fejjel lefelé forgattam. Igaz ezt úgy terveztem Killiannal csinálom meg, de még arra is sor kerülhet.

Újabb nyüszítést hallottam, majd csendet. Ez most nem az én vérfarkasom volt, hanem az, amelyik Kilinnal küzdött. Mozdulatlanul feküdt. Drága iskolatársam nem festett valami jól, de folyamatosan gyógyultak a sebei. Morgott valamit, amiből egy szót sem értettem, erre visszaváltozott és dühösnek tűnt.

− Ne játszadozz vele! Többen is jönnek! − szólt rám.

− Oh! − nyögtem, aztán egy intéssel a legközelebbi fának vágtam, aminek egyszerűen lecsúszott a tövébe és nem mozdult.

Nem halt meg, ebbe biztos voltam, de legalább eszméletlen és harcképtelen. Killian már ott is állt előttem és nézett rám, én meg rá, hogy igen?

− Nem akarod eltűntetni az aurát? − bökte ki végül.

− Nem, mert akkor megint a válladra dobsz. A tündérke még amúgy is itt bujkál! Befúrta magát egy fába.

− Menjünk! − morogta oda azzal futólépésre váltott.

Már nem volt ellenemre a távozás gondolata, mert ha érkezik néhány boszorkány vagy varázsló, akkor már én is bajba lennék, nem csak ő. Szedtem a lábam és bár ő leginkább csak kocogott, vagy gyorsan gyalogolt, nekem futnom kellett.

Az aurám is kénytelen voltam eloszlatni, mert nem tudtam rendesen koncentrálni rá. Levegőből már jó ideje nem tudtam eleget magamhoz venni és a lábam is kezdett remegni. Aztán már nem bírtam.

− Állj − ziháltam. − Már − újabb hatalmas korty levegő. − Meg!

Préseltem ki magamból és a térdemre támaszkodva próbáltam pótolni a hiányt. A hátamon folyt a víz és rám tapadt a pólóm. És mivel nem hosszú távú kint létre öltöztem hamarosan kis is rázott ez miatt a hideg.

− Utolérnek! − morogta majd megfogta a csuklóm, hogy húzzon maga után.

− Úgy hallod, hogy jönnek? − ellenkeztem, ahogy bírtam.

− Nem, de még nem vagyunk elég messze, hogy biztonságban legyünk − és lépett egyet előre, kénytelene én is, ha nem akartam orra esni. − Elképesztő edzetlen vagy.

− Nem lehet mindenki atléta! − és bevetve minden súlyom megpróbáltam hátradőlni, hátha akkor meg tudom akadályozni a továbbmenést.

Annyit értem el vele, hogy kibillentem az egyensúlyomból és biztos orra vágódok, ha nem fog meg. A másik kezével a hónom alá nyúlt, az arcom meg a mellkasának préselődött. Parfümöt használ? Izzadt szagának kéne lennie, hisz az előbb harcolt, meg itt rohantunk, de neki mégis kellemes illata van.

− Te most szagolgatsz? − állított fel.

− Csak próbáltam levegőhöz jutni, te idióta! − kaptam fel a vizet, részben azért, mert lebuktam.

Éreztem, hogy elvörösödök, de reméltem be tudja annak, hogy mérges vagyok. Eléggé kétkedő arcot vágott, de szerencséjére nem tette szóvá. Én meg igazgattam a ruhámat kínomban.

− Menjünk! − szólalt meg, és újra megfogta a csuklómat.

− Hadd jussak előbb némi mmmm − motyogásba ment át a mérgelődésem vége, mert megint a számra tapasztotta a tenyerét. Hát ebből elegem van!

− Au! − kapta el a kezét. − Te megharaptál!

− Elegem van abból, hogy mindig befogod a szám. Értek én abból is, ha csak annyit mondasz ssss − mondtam meg neki a magamét. − Különben is nem tudom mit izgulsz egy harapás miatt. Csak ti terjesztetek likantrópiát. Olyan nem létezik, hogy wiccantrópia.

Valaki felnevetett mire megmerevedtem ő meg néhány pillanat alatt átváltozott. Aztán a hang tulajdonosa szó szerint előlépett az erdő egy sötétebb pontjából feltartott kézzel. Néhány denevér repkedett körülötte, de azok is hamar felöltötték emberi formájukat.

Remek, egy féldémon és legalább öt vámpír. Pont arra vágytam, hogy velük harcoljak egy mogorva vérfarkassal az oldalamon.

− Nyugalom − szólalt meg a féldémon. − Az éjszakai tagozatosok vagyunk, befutott hozzánk az iskolából egy segélykérés, de láttuk kicsit késve érkeztünk így nekiálltunk a túlélőket megkeresni.

− Ez kedves − motyogtam, de Killian csak morgott.

− Igen, teljesen jogosan kételkedsz a szavaimban − válaszolt neki a féldémon, én meg csak pislogtam ő ebből értett bármit is? − De, ha meg akartunk volna titeket ölni, akkor már halottak lennétek.

− Ebben van valami − értettem egyet és Killian is nekiállt visszaváltozni.

− Julien vagyok, ők meg a végzős osztálytársaim − mutatott a három férfi és két női vámpírra.

− Nem vagytok sokan − léptem előre, mire megvonta a vállát, hogy ez van. − Léna vagyok, ez a mogorva vérfarkas meg Killian.

− Darlon, a vezér fia? − nézett rá meglepetten.

− Igen − morogta oda a választ.

− Akkor már értem miért éreztél meg minket, csak épp a boszid megzavart − mosolyodott el Julien.

− Ismered az apám?

− Nem vagyok a boszija − szólaltam meg felháborodottan vele egy időben.

− Sokan ismerik az apádat, és még többen tisztelik. Nehéz dolgod lesz, ha fel akarsz nőni hozzá − válaszolt Killiannak Julien, az én megjegyzésemet meg figyelmen kívül hagyta. − Na menjünk! Már pár túlélőt egy helyre irányítottunk.

Azzal hátat fordított nekünk és nyomában a vámpírokkal elindult egy irányba. Én anélkül, hogy ránéztem volna Killianra a nyomukba szegődtem. Hallottam még morog valamit, aztán felzárkózott mellém, sőt enyhén elém, mintha attól tartana ránk támadnak és meg kell védenie. Abszurd! Miért akarna megvédeni, ha utál? Bár lehet ez ilyen férfi dolog és semmi extra nincs mögötte.