Hát ez kicsit hosszabb, mint az eddigiek, de nem akartam szétszedni. Így marad izgalom a végére :D

Úgy aludtam, mint a bunda és elképesztő nyugalommal ébredtem, amivel magamat is megleptem. A tegnapit is túléltem, a mai sem lehet sokkal rosszabb. Ráadásul ezeket a tárgyakat jobban is szerettem.

Más terembe osztottak be és más diákokkal, így Killiant megúsztam. Reggelinél se láttam, meg a folyosón se. Könnyen lehet más szintre került, amit annyira nem bántam. Még mindig néha elgondolkodtam azon, hogy miért bámult annyira és miért nem mondott aztán semmit.

Abban erősen kételkedtem, hogy megtanult volna viselkedni. Talán csak nem akart balhét a vizsgák alatt nehogy kizárják. De akkor nem lett volna egyszerűbb, ha levegőnek néz? Igazából teljesen mindegy. Jobb, ha a saját dolgommal foglalkozom.

Az első kicsit döcögősre sikerült. Néhány kérdés értelmezésével meggyűlt a bajom, hogy pontosan mit is akarnak. Végül többet írtam, mint kellett volna, így biztosan ott lesz a helyes válasz. Most szinte minden időt kihasználtam, mindenki más is.

Jó érzés volt kimenni a folyosóra. Mondjuk feltűnt, hogy néhányan nagyon megbámulnak, aminek nem tudtam az okát. A mosdóba mentem, hátha összetollaztam az arcomat, de nem találtam rajta semmit. Szarvaim sem nőttek, szóval nem tudom mit néztek.

Sétáltam még egy kicsit, aztán visszaindultam, és feltűnt néhány helyen elhalt a beszélgetés, amikor megláttak. Rossz érzés lett úrrá rajtam. Lehet Killian elterjesztett valami pletykát rólam? De miért most? Miért a vizsgák alatt?

Csalással nem vádolhatnak meg, mert azt a tanárok kiszúrták volna, és ha ők nem láttak semmi gyanúsat, akkor senki más sem mondhat semmi rosszat. De akkor mit találhatott ki rólam? Nem, azt biztos nem kockáztatja meg.

Jobb, ha nem rágódom ezen. Még két vizsga áll előttem. Holnaptól pedig az egyéb tárgyak, és bár azokat nem tartottam fontosnak, nem is szándékoztam félvállról venni. Bármikor jól jöhetnek az életben.

Igaz a mai modern emberek már nem hittek igazán a természetfeletti lényekben, mert őszintén szólva már a csapból is ez folyt. Könyvek, filmek, sorozatok, játékok. Annyira természetessé vált a tudatban, és eszükbe sem jutott, hogy talán valóság és nem csupán képzelet szülte teremtmények.

Visszaültem a helyemre, még volt pár perc, de nem akartam utolsó pillanatban érkezni. Kibontottam az egyik csokit és beleharaptam. Olyan jól esett, ahogy elolvadt a számban. És nem utolsó sorban az agynak is szüksége van rá, hogy tudjon teljesíteni. Én pedig készen álltam az újabb vizsgára.

− Mindenki jól van? − tette fel a tanár a kérdést és valamiért rajtam megállapodott a tekintete, amitől kényelmetlenül éreztem magam.

Különben is, eddig egy vizsga előtt se kérdezték ezt meg tőlünk, akkor miért pont most? Talán valaki rosszul lett az izgalmak miatt? Igen az lehet és biztos el akarták kerülni, hogy másnál is előforduljon. De miért pont rám nézett? Ez zavart.

Mindenki motyogott egy igent, én is, így nekiállt kiosztani a vizsgalapokat. Aztán megadta az engedélyt a kezdésre. Ezt sokkal könnyebbnek éreztem, mint az előzőt. Vagy egyszerűen csak jobban feküdtek a témák, meg a megoldandó példák. A számolások miatt most is teljesen kihasználtam az időt.

A csoki maradékát is elmajszoltam közben és a víz nagy része is elfogyott. Ennek ellenére olyan éhesen vártam az ebédet, mint aki ma még nem is evett. Szokásos tömeg tolongott és időbe telt bejutni, na meg sorra kerülni.

− Nem kérsz még egy kicsit? − kérdezte tőlem a vérfarkas szakácsnő és a mosolyát most nyugtalanítónak találtam.

Eddig soha nem kérdezett ilyet senkitől és általában mogorván végezte a munkáját. Akkor most mi változott? Mosolyogva visszautasítottam, hogy ennyi bőven elég lesz, de jövök még, ha nem. Elengedet én pedig nyugtalanítónak találtam a figyelmet, amit ma kaptam.

A diákok is néztek, meg suttogtak. A tanár is rám nézett miközben kérdezett, most meg a szakácsnő. Mi a fene folyik itt? Elgondolkodva kezdtem neki az ebédnek, de még a végére se jutottam semmire.

Na mindegy, még egy vizsga, aztán még három nap, igaz ebből csak kettőn van jelenésem, mert a gyakorlati rész egyesével történik és mindenkinek jut egy nap pihi. Az járt jól, aki szerda, csütörtök letudja és pénteken már lógathatja a lábát. Bezzeg engem az utolsó két napra sikerült beosztani. Mert miért ne!

Mondjuk annyi előnyöm van, hogy akik szerdán letudják, azokat meg tudom kérdezni milyen volt, mire számítsak. Ugyanakkor hiába készülök, a tanárok biztos szigorúbbak meg fáradtabbak is lesznek a vége felé, mert már van viszonyítási alapjuk. Ez az én szerencsém.

Na jó, koncentráljunk inkább a harmadik vizsgára. Ezt még túl kell élni és fáradtabbnak érzem már most magam, mint tegnap ilyenkor és a kaja se tett jót, mert az összes vér most a gyomromnál van. Még szerencse, hogy van egy jó órám emészteni, addig meg kint leszek a friss levegőn, hátha segít a fejemet kitisztítani.

Az ösvényen sétáltam, sokan itt voltak és a padokon üldögéltek. Mondjuk én ahhoz még hűvösnek éreztem az időt. Sütött a Nap, olyan kellemes tizenöt-húsz fok lehetett, de még nem hívtam igazi tavaszi melegnek.

− Léna leülsz? − állt fel varázsló osztálytársam, aki eléggé fenn hordta az orrát és eddig úgy gondoltam, hogy a nevem se tudja.

− Nem köszi, most sétálni szeretnék − válaszoltam neki mosolyogva, ami el is tűnt, amint nem láthatták az arcom.

Mi a fene van ma? Még soha senki nem ajánlotta fel, hogy átadja nekem a helyét. Ma mindenkit megszállt valami jó szellem? Vagy esetleg tőlem remélnek majd segítséget a gyakorlati vizsgán? Vagy mi a manó van?

Most is sokan néztek és suttogtak valamit, de sajnos a hallásom nem olyan jó, mint egy vérfarkasé, így semmit nem értettem belőle. Arra meg figyeltek, hogy ne tudjak szájról olvasni, ami nem is ment volna, mert enyhén rövidlátó vagyok. Azért még szerencsére szemüveg nem kell, az osztályban is pont ezért inkább az első padok egyikébe ültem.

Még húsz perc sem telt el, pedig andalogva tettem meg az iskola területén azt az egy kört. Bezzeg mikor körbe kellett futni testnevelés óra keretében, akkor mindig úgy éreztem már egy órája futok, aztán csak egy kört tettem meg akkor is.

Igen, én és az aktív testmozgás nem vagyunk barátok. Nem nekem találták ki. Meghagyom a vérfarkasoknak a szaladgálást, a tündéreknek meg a kergetőzést. A reptiliánoknak meg a fára és falra mászást.

Még egy környi sétáról letettem, mert ennyi is elég volt a kíváncsi tekintetekből, meg a sustorgásból, aminek okára még mindig nem jöttem rá. Na most jól jött volna egy barátnő, aki másból kiszedi, nekem meg elmondja. Legalább nem enne a fene belülről.

Felmentem a szobámba, alig nyitottam ki az ajtót feltűnt, hogy egy cetlit tol maga előtt. Lehajoltam érte és felvettem. Mégis ki a fene küldene nekem titkos üzenetet? Kihajtottam és borzalmas, kaparás szerű írással szembesültem. Kellett pár másodperc, míg megfejtettem az üzenetet.

"Este tizenegykor a vadászlesen." Mi a fene? Ki írhatta? Mert név természetesen nem került rá. Mondjuk amilyen hányadék írás simán el tudtam képzelni, hogy egy vérfarkashoz tartozik. Egyből Killian jutott eszembe. De mégis mit akar? Ha elmegyek megtudom.

Már ha elmegyek, mert hát nem vagyok köteles úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Simán megtehetném, hogy a szobában maradok. Igen, csakhogy akkor enne a fene, mégis mit akarhat tőlem. Szóval elmegyek, mert aztán egész éjjel ezen gondolkodom majd. Viszont ehhez aludnom kell majd egyet, különben nem fogok tudni addig ébren maradni.

Összegyűrtem a cetlit, idéztem egy apró lángnyelvet, ami elporlasztotta. Nem mintha név nélkül bárki rájött volna ki írta nekem és miért. Én meg simán mondhatnám, hogy biztos téves ajtó alá került becsúsztatásra. Elhinnék, mert eddig sem akadt senki, aki titkos találkára hívott volna.

Kicsit nehezen, de eltelt a maradék idő én pedig visszaindultam a teremhez, ami a másik épületben helyezkedett el. Mások is jöttek a szobák felöl, szóval nem egyedül én választottam időtöltésnek a csendben történő üldögélést.

A harmadik vizsga megizzasztott és kétkedve jöttem ki. Itt tuti hibáztam és annyit, hogy nem fogom megkapni a legjobb értékelést. Az vigasztalt, hogy ez pont nem kell a programozói szakhoz, szóval annyira nem lesz nagy baj belőle, ha nem jön össze a minimum kilencven százalék, csak mondjuk a nyolcvanöt.

Visszaértem a szobába és hirtelen tört rám a fáradtság. Már annyira nem is bántam, hogy holnap pihenhetek, míg akadnak olyanok, akikre még két nap vár egyhuzamban. Vajon ők hogyan fogják túlélni?

Hanyatt dőltem az ágyon, a telefonon beállítottam egy ébresztőt a vacsorához és behunytam a szemem. De valahogy nem akart összejönni az alvás. Azon járt az agyam mit akarhat Killian? Talán tudja mi van a suttogások mögött? Erre akar rákérdezni?

Lehet azt hiszi én terjesztettem el valamit? Én meg közben eddig azt gondoltam, hogy ő mondott valamit, ami nem igaz. De ezek szerint nem. Vagy pedig rá akar venni, hogy bólintsak rá, ha netán valaki sustorgás helyett rákérdez nálam? Mibe akarhat belerángatni?

Valamikor agyalás közben elaludtam és a frász jött rám az ébresztőtől. Először azt se tudtam hol vagyok, nem hogy melyik században vagy galaxisban. Utána meg még percekig kómásan ültem az ágyban, de összeszedtem magam.

Átöltöztem, mert totál összegyűrődött a ruhám attól, ahogyan elaludtam. Megmostam az arcom, hátha nem fogok úgy kinézni utána, mint egy kialvatlan zombi. Kicsit még meg is paskoltam a pofikámat, hátha segít, de nem.

Még mindig kótyagos fejjel indultam az étkező felé. Valaki megállított, hogy jól vagyok-e, mert pocsékul festek. Leintettem, hogy igen, semmi komoly, csak fáradtság. Amikor leértem a lifttel jutott el a tudatomig, hogy aggódtak értem.

Voltam én beteg, nem láttam a náthától, akkor mégse kérdezte meg senki hogyan érzem magam. Oké, egyértelműen nem jól, de ha másért nem együttérzésből szoktak érdeklődni, de senki. Ma bezzeg mindenki rám figyel. Komolyan most már vártam a titkos találkozót. Bár arról fogalmam sem volt hogyan osonjak el odáig észrevétlen.

Talán az lesz a legjobb, ha tök természetesen csak sétára indulok. Igen, pont este tizenegy körül, amikor általában már elnyúlva terpeszkedek az ágyon és eszem ágában sincs kidugni az orrom a szobából.

Nem találkoztam senkivel, de még csak nem is láttam senkit. Mindenkit ennyire lefárasztottak a vizsgák? Vagy készültek a következő napira? Elképzelhető. Na de még a vérfarkasok is? Ezek szerint.

Elértem a vadászlest, ami azért beljebb helyezkedett el az erdőben. Körbenéztem, de sehol nem láttam Killiant, pedig már idő volt. Felnéztem. Lehet fenn van, hogy senki ne szúrhassa ki? Kiabáljak fel? Annak biztos nem örülne. Nincs mese. Fel kell oda másznom.

Mélyet sóhajtottam, majd rátettem a lábam az első lépcsőfokra. Már a felénél szidtam azt, aki feltalálta a lépcsőt, meg Killiant is, hogy pont ezt a helyet választotta találkozási pontnak.

− Na végre hogy felértél! − mordult rám.

Tőlem csak egy gyilkos pillantásra futotta, mert a szívem gőzmozdony módjára zakatolt, a tüdőm meg levegőért sikítozott. Csak tudjak megszólalni. Biztos kapsz ezért.

- Tudod te? − kezdtem bele, egy nagyobb lélegzetvétel után. − Hogy mennyi lépcsőt kellett megmásznom?

− Pontosan negyvenet − válaszolt morózusan, mintha ez nem lenne egy olyan nagy dolog.

Max neki, de nekem igen. Még szerencse, hogy a lakórészhez építettek liftet, mert ha minden nap fel kellett volna gyalogolnom a negyedikre, az öt szintből, akkor nem így néznék ki, mint most. Meg már lehet megpályáztam volna egy másik szobát, mondjuk az elsőn.

− Túl sokat − közöltem vele, mire laposan nézett rám. − Miért kellett nekem ide felmászni?

− Beszélnünk kell! − váltott komorra.

− Szerencséd, mert ha csak a kilátást akartad volna megmutatni, biztos lehetsz benne, hogy agyoncsaplak valamivel − és végre ki tudtam húzni magam és az életjeleim is kezdtek visszaállni normálisra. − Na nyögd ki!

Szóltam rá, mert csak meglepetten nézett, de most újra elkomorult az arca. Ugyanakkor mintha tépelődést is láttam volna rajta. Miről lehet szó, ha ennyire nehezen akarja kibökni?

− Tényleg terhes vagy? − tette fel a kérdést az én szemem meg elkerekedett.

Ezt mégis honnan szedte? Én senkinek semmi ilyet nem mondtam, sőt még csak nem is utaltam rá semmivel. Aztán eszembe jutott, hogy ma mindenki milyen furcsán viselkedett. Ezért? De hát honnan szedték? Nem Killiantól, különben nem kérdez rá.

Lehet egy vérfarkas haladt el a szobám előtt mikor feltettem magamnak a kérdést? Mondjuk az iskolának akadt néhány kósza szelleme, akik soha senkit nem zavartak. Hallhatta az egyikük és elpletykálta valakinek? És most az egész iskola a legkisebb diáktól a konyhásnénin át az iskolaigazgatóig ezen csámcsog?

Elsápadtam. Lehet már szóltak a szüleimnek is? Vagy csak utaltak rá náluk, hogy felkészítsék a dologra őket? Mi a fenét csináljak most? Ha nekiállok tagadni, akkor mindenki azt fogja gondolni, hogy biztos hazudok, hogy titkoljam. Ha meg nem mondok semmit, akkor úgy veszik, igaz. Szóval én ebből már sehogy se jövök ki jól.

− Válaszolnál? − és Killian hangja idegesnek tűnt.

− Nem vagyok terhes! Honnan szedted ezt? − kérdeztem rá ingerülten.

− Erről beszél az egész iskola! − közölte azt, amire már én is rájöttem magamtól.

− Nem tudom kitől indult, de nem vagyok az − ragaszkodtam az állításomhoz, de azért picit elbizonytalanodtam.

− Ne hazudj! − hajolt hozzám fenyegetőn közelebb. − Egy hete késik a havid.

− Tessék? − emeltem fel a hangom egy kicsit.

Egyrészt hogyan jön ő ahhoz, hogy hazugnak nevezzen? Másodszor honnan tudja ilyen pontosan mennyit késik a havim? Oké, hogy érzik, de ne akarja nekem bemesélni, hogy pontosan nyilvántartják kinek mikor van itt az ideje!

− Ezt mégis miből veszed? − kérdeztem rá ellenségesen.

− Egy vezér fia vagyok és egy nap átveszem az apám helyét. Egy jó falkavezér pedig minden tagról tud mindent, még a legutolsó omegáról is. Az iskola pedig nagyon jó hely, hogy ezt gyakoroljam. Így pontosan tudom ki mikor menstruál, mikor volt beteg. Hány kék foltot szedett össze az önvédelmi órán és még sorolhatnám.

− Hűha − nyögtem, mert ezt nem feltételeztem róla.

Igencsak jó memóriája lehet, ha ezt mind képes észben tartani. Mondjuk akkor nem értem, hogy az órákon miért nem teljesített ilyen jól? Talán arra már nem maradt kapacitása, hogy ezek mellett még ott is mindent megjegyezzen? Vagy nem tartotta azokat fontosnak?

− Az igazat akarom Léna! − követelte és valahol jogosan.

− Nem vagyok az! − tartottam ki az állításom mellett. − Kétlem, hogy egy alkalom elég lenne. Biztos csak a vizsgák miatti stressz okozza a csúszást.

És büszke voltam magamra, hogy ez eszembe jutott és így kivágtam magam a helyzetből. Bár ő továbbra is kétkedve méregetett, egyértelműen nem akart hinni nekem. Valahol jogosan, mert biztos érezte a bizonytalanságot a szagomban. A fene essen az orrukba!

− De, ha az lennél... − kezdett feltételezésbe. − Elmondanád?

− Nem tudom − vallottam be. − Nem hiszem. Mégis miért érdekel? Egy hét és utána soha többé nem látjuk egymást. Mégha kiderül igaz is a feltételezés, az én problémám lesz nem a tiéd! Megnyugtatlak nem fogok odamenni a falkádhoz és a kezedbe nyomni a gyereket, hogy a tiéd csinálj vele, amit akarsz!

Egész felmérgeltem magam. Ugyan nem tudom miért. Talán idegesített a tény, hogy tényleg mit fogok csinálni, ha valóban terhes vagyok. Valóban nem kerestem volna meg Killiant, hogy közöljem vele. Megoldottam volna magam valahogyan a dolgot és titkolom milyen fajhoz tartozik az apa, amíg a csöppség nem mutat vérfarkasra utaló jeleket.

És hát mondhatom azt, hogy olyan jól sikerült a buli nem emlékszem kivel eshetett meg a dolog. Azt senki nem róhatja fel nekem. Legalábbis amennyire én tudom. És, ha én nem ragaszkodom az apa kiderítéséhez, ők sem tehetik meg. Remélem.

− Ha... − és itt elakadt a mondatba én meg nem tudta mi van.

A sötét ellenére is feltűnt, hogy fülel. Persze így emberi alakban nem tudta mozgatni úgy, mint vérfarkasként, de totál el tudtam képzelni, ahogyan radarozik.

− Mi az? − kérdeztem meg, és bár nem voltam hangos mégis a lapát tenyere megint beterítette a fél arcomat. Erről igazán leszokhatna.

Aztán hozzám is eljutott néhány zaj, bár nem tudtam mi okozza. Kiáltásokat hallottam, aztán mintha fa recsegett volna. Mégis mi történik?

− Megtámadták az iskolát! − közölte velem suttogva és én alig hallottam a szavakat.

Mi? Most csak ugrat ugye? Mégis ki tenne ilyet és miért? A többség már lehet alszik. Ráadásul a tanárok is elmentek valami értekezletre. A vizsgahét közepén! Röhej! Véletlen egybeesés lenne a két dolog? Én abban nem hiszek.

Elhúztam a fejem és a lépcső felé fordultam, hogy lejussak. Segítenem kell a többieknek. Ha nem csupán próbának szánják a támadást, akkor sokan meghalhatnak. Egyszer megcsúsztam az egyik fokon, de sikerült megfognom magam és folytattam le tovább az utat.

Az iskola felé vettem volna az irányt, de Killian elém állt. Ő nem vacakolt a lépcsővel, egyszerűen leugrott. Oldalra léptem, hogy kikerüljem, de ő is mozdult. Dühösen néztem fel rá. Most komolyan meg akarja akadályozni, hogy odamenjek? De miért?