− Menjetek tovább egyenesen, arra lesznek a többiek − mutatott előre Julien. − Mi még körbenézünk hátha akadnak még páran az erdőben.

Mintha csak parancsot adott volna a vámpíroknak azok már változtak is denevérré, aztán a sötétség áradni kezdett a lényéből és elnyelte őket, majd eltűntek, engem meg a hideg veríték vert le. Killian is csak morgott és láttam rajta ugrásra kész.

− Hátborzongatóak − nyögtem néhány pillanattal később.

− Nem bízom bennük − morogta, valahol megértettem, de ha meg akartak volna ölni, már tényleg rég megtehették volna.

− Azért nézzük meg igazat mondtak-e − indultam meg, alig két lépés után bevágott elém, nekem meg az jutott megint eszembe, hogy védelmezni próbál?

Néhány percnyi séta után elértünk egy bozótokkal sűrűbben benőtt részt. Nekiálltunk megkerülni, aztán Killian megtorpant és kitette a kezét, hogy megállítson. Nem értettem miért, aztán lassan elénk lépett velünk egy idős srác. Mind a ketten megkönnyebbültünk mikor megláttuk ki az és ez kölcsönösnek bizonyult.

− Killian! − indult meg felé mintha a megmentőt látná benne.

− Pratt! Mi történt pontosan? − a kérdés miatt kapott egy zavart pillantást. − Kint voltam a vadászlesnél, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem mikor eljutottak hozzám a támadás hangjai. Aztán meg Lénát kellett megmentenem, hogy egy tündérke le ne nyilazza.

Adott magyarázatot én meg küldtem a hátának egy lapos pillantást. Oké, végül is igaz volt, amit mondott, de nem a teljes igazság. És tény, megmentett, de aztán, ha én nem segítek be neki, akkor most nem lenne itt. Szóval kvittek vagyunk, de ezt majd később az orra alá dörgölöm.

− Akkor ezért nem láttalak! Mondjuk én is gondoltam rá, hogy jó lenne egyet futni, hátha nem fog a fejem annyira zsongani − fogadta el bólintással a magyarázatot, majd mutatta az utat. − Amit most elmondok azt a többiek beszámolói alapján raktam össze. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy szervezetten egy másik iskola diákja támadtak ránk. Csak találgatjuk, hogy talán ezt kapták vizsgafeladatnak. Hallottam már ilyenről.

Killian elgondolkodva hümmögött én pedig megállapítottam magamban újfent, hogy egy rohadék, hisz ezt ő is tudta, mégis úgy csinál, mint aki semmit nem tud. Én meg egyelőre úgy döntöttem, hogy nem fogok közbeszólni.

− Rejtve jöttek és már csak akkor vettük észre őket, amikor a folyosón voltak és megtámadtak minket a szobákban. Elég nagy káosz lett. Szerintem páran meghaltak, mert ezek senkit nem kíméltek. A többség viszont harcba szállt, de ők többen voltak, így aki csak tudott az menekült. Néhányan utánunk jöttek, de a többség maradt. Mintha csak elfoglalni akarták volna az iskolát.

− Akkor visszafoglaljuk! − jelentette ki Killian és közben elértük a helyet, ahol az évfolyamtársaink várakoztak.

A többség kedvetlenül ült, néhányukon láttam sérülés jelét, de a sebeket mostanra begyógyították a jelen lévő boszorkányok és varázslók. Most felénk fordult minden fej és attól a néhány pillantástól, amit kaptam kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

− Többen vannak Killian! − ismételte meg Pratt az előbbit.

− Csakhogy mi jobban ismerjük az iskolát, mint ők. Tudjuk hogyan tudunk bejutni anélkül, hogy észrevennének minket. Aztán keményen odacsapunk!

− Hát... − és a másik vérfarkas kétkedve nézett rá és senkin nem láttam a harci szellem legapróbb jelét. − Szerintem az még a féldémonnal és az öt vámpírral se fog menni. Velük is jött utóbbiból néhány.

− Nem számít! Jobbak vagyunk náluk! − maradt harcias Killian én meg szívem szerint hangosan sóhajtok egyet.

− Ezt csak azért mondod, mert nem voltál sehol mikor ránk törtek − szólalt fel egy varázsló társam. − Mi tapasztaltuk, hogy milyen jól képzettek.

− Ezt értsem úgy, hogy annyiban akarjátok hagyni? Csak így? Ne legyetek már ennyire szánalmasak! Támadni fogunk! − itt lett elegem és közelebb léptem hozzá. − Au! A fülem! Léna!

Nem foglalkoztam a meglepett pillantásokkal gondoljanak, amit akarnak.

− Éveken át tűrtem a beképzelt, pökhendi stílusod. Lehet, hogy egy vezér fia vagy, de te attól még nem vagy az, hogy bárkit itt utasítgass! − és továbbra se eresztettem, pedig már ráfogott a csuklómra, igaz nem erősen.

Ebből tudtam, hogy nagyon is félti eme testrészét, amit helyesen tett. Legalább tudom a gyengepontját. Kicsit még húztam rajta, amitől még lejjebb kellett hajolni, majd elengedtem. Tisztes távba lépett és dörgölte a fájó pontot, közben meg úgy nézett rám, mintha valami csodabogár lennék.

− Ettől függetlenül igazad van − erre meglepetten pislogott. − Az iskola éveken át második otthonunk volt, attól függetlenül ki mennyire szerette. Nem hagyhatjuk a kezükön. Meg kell próbálnunk visszaszerezni, ha nem tesszük, akkor már meg is buktunk a vizsgán, amire egészen eddig felkészítettek minket.

Többen helyeslően morogtak, mások összenéztek, mintha csak arra várnának a másik is bólintson. Tudtam sokakról, hogy itt jobb körülmények között éltek, mint otthon és talán jobb bánásmódot is kaptak.

− Én a taktikai részhez nem értek, de tudom miben vagyok jó és miben nem. Ha képesek vagyunk úgy csapatokra összeállni, hogy kiegészítsük egymást, akkor menni fog. Nem ismerjük őket, a képességeiket és azt, hogy mennyire tudnak összedolgozni. De azt igen, hogy itt olyan közösségek alakultak ki, akik egymást segítve bármire képesek. Példának okáért tavaly télen a mi évfolyamunk építette a legjobb hó várat. Ott is voltak összezördülések, mégis összehoztuk, nem?

− De − motyogták páran. − Killian hisz bennetek, mégha ezt dörzspapír módjára is közölte. Szóval szerintem itt az ideje, hogy ti is higgyetek magatokban. Képesek vagyunk rá! A vérfarkasok erősek, a reptiliánok taktikusak, a tündérek ravaszak, mi boszorkányok és varázslók pedig...

− Mindenben jók vagytok? − kérdezte Killian gúnyosan.

− Azt azért nem − mosolyogtam rá. − De ott segítünk, ahol tudunk. Támadhatunk, védhetünk, gyógyíthatunk, amire épp szükség van. És velük ellentétben van egy féldémonunk is.

− És mit érünk vele? − kérdezte egy boszorkány.

− Úgy láttam, hogy tud sötétséget generálni. A sötétség pedig elrejt, félelmet és kétségbeesést szül.

− Vakon mi se tudunk harcolni − panaszolta egy tündérke.

− Ez nem egészen igaz − szólalt meg Killian és elgondolkodva nézett rám. − A képzésünkhöz a vak harc hozzátartozik, ráadásul a terepismeret elengedhetetlen képessége egy vérfarkasnak. Tudjuk a folyosók milyen távban helyezkednek el egymástól. Ha ismerjük a kiindulási pontot bárhova eljutunk az épületbe a memóriánkra hagyatkozva, anélkül, hogy bármit látnánk.

Több vérfarkas is helyeslően morgott, láttam rajtuk, hogy ők már látnak reményt a győzelemre. Ideje a többieket is meggyőzni.

− Ha csak a folyosó alsó részét borítja sötétség, akkor a plafonon a reptiliánok könnyedén el tudnak jutni bárhova. Akár a fegyvertárba is. De addig is a tündérek botokat és íjakat tudnak kérni a fáktól. Mi pedig összedobhatunk néhány bájitalt, az erdő szinte mindent nyújt hozzá.

− Csakhogy a féldémonnak, meg a vámpíroknak hajnalig van ideje, aztán a fény elbújásra kényszeríti őket.

− Akkor jobb, ha csipkedjük magunkat! − mordult felé Killian.

− Vagy kivárjuk a holnap estét − néztem rá.

− Addigra terepismeretet szereznek és oda az előnyünk! − ellenkezett velem és tudtam igaza van.

− A kérdés inkább az, hogy számítanak-e rá, hogy ma vágunk vissza vagy csak holnap − szólalt meg Julien hangja én pedig meglepetten összerezzentem. − Ha betudunk jutni az épületbe, ott már nem okoz nekünk gondot a hajnal.

Felé fordultunk, két boszorkánnyal és néhány tündérrel érkezett, akik elég megszeppentnek tűntek. Aztán megláttak pár ismerős arcot és megkönnyebbülve siettek oda. Végignéztem a társaságon most alaposabban és csupán néhányan hiányoztak, mégis fájt, hogy őket soha többé nem fogom látni.

− A bejutás nem gond, a benn maradás és az ő kiűzésük már inkább − közölte vele Killian és éreztem rajta továbbra sem bízik benne. − Ráadásul gyorsan és hatékonyan kell felállítani a csapatokat, anélkül, hogy bárki nyafogna neki miért azt kell csinálnia.

− Szerintem ezt félre tudjuk tenni, amíg nem olyat akarsz ránk kényszeríteni, amiben nem vagyunk elég jók − néztem rá, majd a többiekre és kaptam néhány bólintást.

− Akkor álljunk fel csoportok szerint, hogy ki miben jó, aki több dologban azt később eldöntjük hova kerül − azzal Killian nekiállt először a vérfarkasokat rendezni, erő, lopakodás és gyorsaság szerint.

Alig néhány pillanattal később a reptiliánok is szinte szó nélkül kezdtek rendeződni az szerint ki miben jó. A tündérek kicsit összekaptak, de elég volt egy mordulás, hogy befejezzék és két csapatra oszolva álljanak.

Mi, boszorkányok és varázslók is nekiálltunk rendeződni a három kategória szerint én kicsit vacakoltam, hogy hova állja, védelem vagy támadás. Végül az utóbbi mellett tettem le a voksom. Kaptam pár meglepett pillantást, de senki nem szólt. Tudtam miért néznek, hisz azt hiszik terhes vagyok mégis front vonalra akarok menni.