Egy hónap telt el, és nem igazán tudtam már mit kezdeni magammal otthon. Most is egyszerűen a parkban sétáltam, megnyugtatott a sok fa látványa, emlékeztetett az iskolára. Szinte vártam, hogy valamelyikből kilép egy alig egy-egy méter húsz centis tündérke.

Azon gondolkodtam, hogy lassan választ kéne kapnom az egyetemről is, de semmi. Lehet mindenhol elutasítottak? De arról is kell papírt küldeniük, nem? Egy alak tűnt fel nem sokkal előttem én pedig megálltam. Kellett pár pillanat, míg felismerte.

Killian? Mégis mit keres itt? Engem nézett, szóval nem véletlenül járt erre. Mégis mit akarhat? Aztán eszembe jutott. Talán még mindig a pletyka miatt. Én már tudtam, hogy nem vagyok az, mert másnap, amikor hazaértünk megjött. De ő ezt nem tudhatta.

Határozott léptekkel indult meg felém, én meg összefontam magam előtt a karom. Nem tudom mit akar, de helyre rakom, ha csak kötekedni jött. Odaért és végigmért, szinte el tudtam képzelni, hogy végigszagolgat.

− Mond, hogy nem az miatt jöttél! − szólaltam meg nem túl kedvesen.

− Biztosra akarom tudni a választ − közölte.

− Örülhetsz, nem vagyok az. Megjött, sőt lassan megint aktuális lesz. Szóval elmehetsz! − szorítottam össze határozottan a szám.

− Nem megyek sehova! − az én szemem meg elkerekedett.

Ezt nem mondhatja komolyan? Esetleg most kilenc hónapig, azaz nyolc hónapig a nyakamon akar lenni, hogy biztos legyen benne semmi nem pottyan ki belőlem?

− Te pokollá akarod tenni az életem? − néztem rá dühösen, ő pedig még közelebb jött, ott állt tőlem fél lépésre és onnan nézett le rám.

− Igen − és olyan nyugalommal mondta, hogy elakadt a szavam.

Aztán valami megváltozott, a vonásai, a tekintete meglágyult. A pillantása végigsiklott rajtam, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Mégis mi jár a fejében? Mindegy. El kell érnem, hogy elmenjen.

− Tudod az apád nem örülne neki, ha a fülébe jutna egy boszorkány körül ólálkodsz − próbálkoztam meg egy aduásszal. A tekintete most egyenesen rám nézett.

− Baszok a törvényre, a falkámra és mások véleményére − közölte nyersen én meg nagyra nyitottam a szemem, hogy most mi van?

− He? − és nem tudtam értelmesebbet kinyögni.

− Nem szeretek csontokkal játszani − ezzel a mondattal végleg összezavart. − Azért piszkáltalak mindig, mert tetszettél és gondoltam csak akkor tudom magam távol tartani tőled, ha utálsz.

Eltátottam a szám. Tényleg azt mondta, amit hallottam? Tetszem neki? Akkor lehet nem is abban reménykedett, hogy nem vagyok az, hanem az ellenkezőjében? Nem igazán tudtam mit mondjak.

Mint minden vérfarkas ő is dögös volt, de én csak az utálatos oldalát ismertem eddig. Semmi olyat nem, ami szerethető lenne. Könnyedén mondanom kellene neki, hogy bocs de én nem tudom ezt viszonozni, helyette viszont azon kezdtem gondolkodni, hogy működne?

Titkolnunk kéne. Gyerek szóba sem jöhet, mert azzal csak neki okoznánk szenvedést, hogy sehova sem tartozik. Mégis milyen jövő elé néznénk ketten? Nem akartam valami félreeső helyen, mondjuk egy erdőben vagy tanyán leélni az életem. De a városban biztos a lebukás. Ráadásul én egyetemre szándékoztam menni.

Pislogtam egyet és mire újra kinyitottam a szemem, már ott volt az arca centikre az enyémtől. A következő pillanatban pedig a szája megérintette az enyémét és akaratlanul elnyitottam. Éreztem a nyelvét, ahogy megsimogatja az ajkam, majd játékra hív.

Behunytam a szemem és hagytam. Azon az éjjelen biztosan csókolóztunk, de abból semmire sem emlékeztem. Most mégis olyan ismerős érzés járt át. A keze a derekamra, majd a hátsómra simult és közelebb húzott magához és követelőzővé vált.

− A nagy család híve vagyok, szóval legalább három gyereket akarok − közölte suttogva, miután elvált az ajkunk.

− Tessék? − nyögtem döbbenten mire kajánul elvigyorodott.

− Minden nap rajta leszek, hogy ez megvalósuljon − még közelebb húzódott én pedig nagyon is jól éreztem a férfiasságát, amit nekem dörgölt.

− É-én még nem mondtam igent − dadogtam és éreztem, hogy vér szökik az arcomba, ugyanakkor a lábam köze vágyakozón sajogni kezdett.

− Hát jó − és végigmért, de nem engedett el. − Akkor előbb levadászlak.

Erre végképp nem tudta mit mondani. Teljesen összezavart, nem tudtam mit érzek, nem tudtam mit gondoljak. Nagyon még az se ment. Felbukkan, vallomást tesz, sőt közli, hogy egy életen át igényt tart rám, mint valami tárgyra. Meg levadászik, mint ha préda lennék. Azért ehhez nekem is lesz egy-két szavam! Ennek ellenére már most tudtam, hogy megadom neki az esélyt.

− Hát sok siker hozzá! − nyomtam el magam, mert azért ilyen könnyen nem kap meg. − Remélem kitartó vagy.

− Ugyan! − eresztett meg egy gúnyos vigyort. − Te magad mondtad, hogy nem vagy egy atléta típus.

− Hazai terepen vagyok − és megpróbáltam kiszabadulni, de olyan erővel fogott magához, hogy nem tudtam vele harcba szállni.

− Én meg gyorsan alkalmazkodom − és újra közel hajolt, nekem pedig hevesebben kezdett kalapálni a szívem. − Érzem rajtad a vágy illatát.

− Rosszul − váltam kissé idegessé, a fene essen az orrukba. − Menj vele orvoshoz!

Felnevetett, majd elengedett én pedig elléphettem. Megigazítottam a ruhámat és kihúztam magam, mint valami páváskodó dáma, de csak vigyorgott. Hogy utálom én! De rájöttem, valójában nem.

Ugyan piszkált és néha bántóak voltak a szavai, de sokakkal ellentétben figyelmet fordított rám. Azt nem mondhatom, hogy törődött is, de nem nézett levegőnek. Ráadásul azon az éjszakán minden mozdulata védelmező volt. És ismerve a vérfarkasokat, akár az élete árán is megvédett volna.

Nyelnem kellett a gondolatra. Kizárt, hogy az életben lesz még egy férfi, aki ugyanerre hajlandó lenne értem. Igen, az esélyt nem csak neki, magamnak is meg kell adni.

− Na gyere kutyuli − fordultam meg. − Beadjuk valahogy a szüleimnek, hogy tapasztalatot jöttél szerezni a városba, de mivel nem ismersz senkit ezért egy időre kellene neked szállás.

− Boszikám ki kell, hogy ábrándítsalak! A szüleid tudják, hogy itt vagyok. Ők mondták meg hol talállak meg − és éreztem a hangján a kárörömöt.

Nem tudtam mit reagálni. A szüleim nem hülyék és még ha nem is kérdeztek rá miért keres engem Killian könnyedén kitalálták. És megmondták neki hol talál. Nem tagadták le, hogy a városban vagyok, nem küldték el melegebb éghajlatra. De miért? Talán már tudják azt, amiben én még bizonytalan vagyok. Ránéztem.

− Tudod elég könnyen elkaplak, ha meg sem próbálsz futni − vigyorgott rám pofátlanul.

− Fogd be! Tudod, hogy utálok futni − morogtam oda mire kinevetett. Aztán lépett egy hosszabbat, amivel mellettem termett, átkarolta a derekam és közelebb húzott magához.

− Azért fogsz némi ellenállást tanúsítani? − kérdezte meg.

− Csak figyelj! − küldtem felé egy lapos pillantást, majd megengedtem magamnak egy gonosz mosolyt. − Vigyázz a füledre, mert ha rosszul viselkedsz...

Nem fejeztem be a mondatot, az arcára kiülő grimasz pedig minden pénzt megért. Hát igen, lehet, hogy szét fogjuk szedni néha egymást, de legalább nem fogunk unatkozni. És nem panaszkodhatom, egy vezér fia nem olyan rossz parti.