Nem felejtem. Sosem. Nem érdekel, mit gondolnak. Nem érdekel már semmi sem. Jól emlékszem még arra a napra amikor elvesztettem Őt. Őt, aki értelmét adott az életemnek. A névnapján történt, pont 10 évvel ezelőtt.

A nap ragyogóan sütött át a lombokon. A nép az ünnepségre készült, amit a tiszteletére rendeztem. A kastély virágba borult. Ő azonban az még az ünnepély előtt ki akart menni az erdőbe sétálni egy kicsit a gyerekekkel. Legolas még csak ötven éves volt, Estel pedig húsz, épp csak a derekamig ért. A fiunk fehér ruhát viselt, magas volt és olyan fiatal. A szőke haját tőlem örökölte, a mélykék szemeit pedig az édesanyjától. A lányunk pedig még csak kisgyermek volt, a haja pedig éppen olyan fekete volt, pont mint Neki. A szemei azonban zöldek voltak. A Kedves visszautasította a kíséretet, azt mondta tudunk vigyázni magunkra, egymásra. Legolas megkérte, hogy hadd legyenek ők Estellel ketten az őreink. Leg fedezett minket hátulról, Stel előttünk ment. Aztán pár másodperc alatt megjelentek az orkok. Őt eltalálta az egyik nyílvessző, a sebe halálos volt. Letérdeltem mellé, és a kezére húztam a gyűrűt. Ezüstös fény vette körbe őt, de a teste már túl gyenge volt, nem bírta befogadni azt a hatalmat, amit a gyűrű kínált.

- Ők jól vannak? - kérdezte.

Én megszólalni sem tudtam, csak bólintottam, mire ő elmosolyodott.

Úgy halt meg, ahogy élt.

Vidáman.

Gyönyörűen.

Ekkor, talán a zaj miatt, amit az orkok csaptak, talán Legolas hívása miatt, vagy csak egy megérzés miatt megjelent a királyi testőrség pár tagja. Egy sátorban vitték a testét. Az ünnepséget lefújták betegség miatt. Legalábbis én ezt mondtam nekik. Nem akartam, hogy megtudják. Nem akartam, hogy azt higgyék csak így halt meg. Azt mondhatták volna, hogy Ő a saját hibájába halt bele. Hiszen Ő utasította vissza a testőrséget.

A testét kinnt hagyták abban a sátorban, ahol a vadászfelszerelésemet tartottam. Minden nap lementem hozzá. Minden éjjel vele maradtam. De Ő nem jött vissza.

Pár héttel később a seregem megküzdött az orkok seregével. Odavittem a holttestét és azt mondtam, hogy ott halt meg.

Dicsőségben.

A gyerekek próbálta vigasztalni, de ők sem értették még még azt, hogy Ő már nem jön vissza. Legolas aztán elfogadta, hogy meghalt. Megesküdött, hogy megbosszulja Őt.
Estel azonban nem értette. Egyáltalán nem. Azt mondtam neki, hogy elment. Stel pedig elkezdte keresni, várni Őt. Ahányszor lovas érkezett, mindig kiment megnézni, hátha az édesanyja érkezett meg.

Ahogy őt néztem az ablakból, rájöttem, hogy ő tehet erről, csak ő. Hiszen ő ment elöl. Valójában azonban csak nem bírtam elviselni azt, hogy ő olyan vidám, hogy ő annyira hasonlít Rá. Elküldtem az udvarból Völgyzugolyba, hogy felkészülhessen. És mivel más választásom nem volt, neki adtam a gyűrűt is. A gyűrű gazdájának ugyanis Estelnek kellett lennie, mert én a Kedvesem kezére húztam, és mikor ő meghalt, nem nevezett még mást utódjául, így az Ő leány örökösére szállt.

A három tündegyűrű tulajdonosa az ősidőkben Círdan, Galadriel és Gil Galad volt. Az utóbbi Elrondnak adta át. Círdan pedig Mithrandilnak, a mágusnak. Tőle kaptam a gyűrűt én, mert azt mondta, a családomat ez a kis apróságot megilleti. A ahányszor a Nap úgy kel és úgy nyugszik, hogy a három gyűrűt a három tündekirályságban uralkodó tünde visseli, örök béke, és örök szövetség köttettik. Az én gyűrűm, ami már Estelt illeti, Narya, a Tűz. Elrond úré Vilya, a Lég. Galadriel úrnőé pedig Nenya, a Víz.

A gyűrűk tulajdonosaira a tündék úgy tekintenek, mintha az istenek leszármazottai lennének.

Az istenek közül minden királyságban másokat tisztelnek, imádnak. Bakacsin-erdőben a főbb istenek az Íjjász, a Harcos, a Leány, a Gyermek, a Földönfutó. Völgyzugolyban még hozzájuk jön a Tudós, a Mester. Az Atya és az Anya tisztelete minden királyságban egységes.

Én otthon maradtam. Nem volt mellettem senki se, aki enyhítette volna a fájdalmam.