Pont, hogy csak sikerült átsurrannom éjfél előtt. Tudni kell, hogy Ezüsterdő szinte lakatlan. Egy-két tündecsalád él csak itt, meg az őrség egy része, mivel ez határmenti terület. A pláne meg az, hogy ők még nem is tudtak semmit. Én pedig teljesen egyedül vágtattam oda éjnek idején. És ugyan már én voltam ott a királynő, de egy ágrólszakadt, (és ténylegesen ágak szagatták ki a ruhámat néhol, mert errefelé nem igazán vezet út) védtelen, kíséret és tanú nélküli királynő. Nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem. Teljesen egyedül voltam a kihalt földön. Igen, de amikor királynőkről beszélnek, mindig azt mondják, fényes kíséret, lovagok, fényűző kelme, ragyogó kisugárzás, erős jellem.

Hát igen, ebből most nem volt semmim se. El kellett volna ordítanom magam, hogy a királynő közeleg, majd mire kinéznek az ablakon, hátulról besétálnom a fák közül ebbe a toprongyos ruhában, felszegett fejjel??? Nem hinném, hiszen ez így nagyon abszurd lett volna. És hihetetlen.

Ehelyett visszamentem az új határhoz, és láttam, hogy már ott vannak az apám által frissen kinevezett őrök. Hát ez remek! A többi oldalról hegyek vették körbe Ezüsterdőt, hágókból viszont csak három volt. Északra füves puszta terült el, tele koboldokkal és a szabad medveemberrel Beornnal. A hegyek közti utat a lovam nem tudta volna már megtenni. És nem igazán volt kedvem a mesékből ismert, vérszomjas koboldokhoz sem. Ezért hát inkább nem mentem sehova. Leültem egy fa tövébe és megpróbáltam nem elaludni.

Ez persze nem sikerült. Reggel valami furcsa hangra keltem fel. Nem volt se tündei, se emberi... Sokkal inkább olyan volt mint valami furcsa csikorgás, majd valaki más beszélt, neki mély torokhangjai voltak. Nem értettem őket, de egy baljós érzés kerített a hatalmába. Majd kristálytisztán csengő tündebeszéd ütötte meg a fülemet:

- Itt a száz arany, a foglyokat pedig szabadon engedtük. Elvárjuk tehát, hogy ti is a megbeszéltekhez tartsátok magatokat. A király nagyon hálás nektek ezért a kis, khm... apróságért.

Gyorsan felmértem a környezetemet. Meg voltam kötözve és a szemkötőt, illetve a szájpecket sem spórolták meg tőlem. Ennek ellenére úgy érezte, hogy egy fa hintóban vagyok, körülöttem pedig sötétség uralkodik.

Ajtónyikorgás hallatszot, majd egy pillanat alatt felváltotta a sötétet a fény. Erős kezek rángattak ki a kocsiból és tépték le rólam a szemkötőt. A világosság teljesen elvakított. Amikor ismét visszatért a látásom, szemügyre vehettem az előbbi hangok gazdáit is. Az egyik egy ork volt, a másik pedig egy koboldra hasonlított. A tünde eltűnt. Átráncigáltak az erdő egy kihaltabb részére, ahol újabb orkok csatlakoztak hozzájuk. Az egyik, látszólag a vezetőjük gúnyosan odavetette nekem:

- Ennél azért szebb látványt vártam - mondta a közös nyelven - egy ilyen tünde-hercegnőcskétől...

A többiek torokhangokat hallatva kacagtak ezen az ütős poénon. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mit akarnak csinálni velem, de ebben sajnos meggátolt a szájpecek.

- A királyod, az apád, megkért minket egy amolyan aprócska kis szívességre... Természetesen busás jutalom fejében, de elfogattuk. Most pedig indulunk nyugatra!