Múlt...

Irina Colavina a helyi elmegyógyintézet pszichológusa. Elveszítette a húgát és nagy erővel keresi, ahogy a "fertőzés" eredetét is. Ahogy a leírást olvasta, a fejét fogta Verosonova. Tudta, hogy nem hagyhatja ennyiben, így több levelet is írt a napokban a nőnek. Az utolsó levelét már nem kaphatta meg. Ott volt, mikor elrabolták Irinát. Mindent látott, hallott, nem érzett semmit. Nem tett semmit, mert így juthatott csak el Huszkata városába.

Ott lépkedett a poros utcán az elhagyatott házak körül. Néhány romosabb volt, néhány még ép. A kerteket mindenféle gaz nőtte be, köd lengedezett az utakon. Nem hallatszott gyereknevetés, csak a madarak vészjósló csicsergése, a bokrok és fák leveleinek suttogása. Néha az egyetlen játszótéren a hinta nyikorgása riadalommal töltötte meg a levegőt, ahogy meglökte a Zephyr.

Nem volt egyedül. Egy kisebb katonai csoport is vele jött. Mindenkinél fegyver a kézben a menetelés közben. Az apró neszekre is felfigyeltek, nem szabadott hibázniuk mégis... Az indák rájuk csavarodtak és egyesével fojtották meg őket, hangtalanul. Katyerina nem észlelt ebből semmit, míg el nem érte a barlang száját, s találkozott azzal az ember és daegelus keverékkel, aki évekkel ezelőtt őt is olyanná tette, amilyen maga is. Bevezette egy külön részre és sakkozni kezdett vele. Ekkor döbbent rá, hogy végleg magára maradt. A fehér szemekbe nézve semleges tekintetét látta visszatükröződni.

*********************

Nem történt semmi. Miért nem?
Mire vár?
Nem akarja, hogy megadjam magam?
Azt szeretné, ha küzdenék?
Hát legyen.
Harcolni fogok ellene.
Sosem bocsátom meg, amiért azt tette Irinával és Katjával.