Kezem alatt a szárazabb levelek ropogtak, finom porrá őrölhettem őket, míg a frissebbekre, zöldebbekre ráfért még némi pihentetés. Amint ez megvolt, még úgy gondoltam, a vásárra menetel előtt tisztálkodom egyet, ahhoz azonban vízért kellett mennem. Ezért újra a folyosó felé vettem az iránt, amelynek érdes falán játékosan végighúztam a tenyerem. Ilyenkor olyan, mintha egy lennék az otthonommal, és utazást tennék annak történetében, amit még nem láthattam belőle.

Behunyt szemmel közlekedtem előre, közben elképzeltem azt, hogy milyenek lehettek a múltban ezek a homokkő falak. Emiatt nem láttam, ki jön velem szemben, a következő élményem pedig már egy puffanás volt. Kezem alatt megéreztem a finom szövetet, alatta a finoman szőtt, nem túl hivalkodó izmokat.

Már csak azt láttam, zuhanok, ösztönösen a ruhájáért nyúltam, ő meg a karomért, amit sikerült is elkapni, csak kicsúsztam a kezéből. Finom puffanással landoltam a talajon, amibe beütöttem magam. A kezem valamennyire tompította az esést, azonban még így sem volt túl jó élmény. Nagyot sóhajtva terültem el a köveken, míg az ismerős férfi bőrkeményedéses tenyere még a csuklóm markolászta.

– Minden rendben van? – kérdezte, mire szembe találtam magam azzal a barna, barátságos szempárral, amiben már annyiszor vesztem el, mikor tulajdonosa nem figyelt.

– I-Igen, Arch, jól vagyok – motyogtam neki szégyenlősen.

Tekintetem tetőtől talpig bejárta őt, majd végül megállapodott a jobbján, amit felém nyújtott. Ujjaim az alkarjára fűztem, erre ő egyből felhúzott, és talpra állított. Kínosan éreztem magam, hiszen ki ne tenné, mikor a gyermekkori szerelme találja ilyen helyzetben?

Valószínűleg elpirultam, ami könnyedén sejtethette vele az érzéseim. Azonban semmi bántót nem mondott, ahogy sosem, sőt, ebben a pillanatban egy szót sem szólt. Korábban, sebtében elkapott csuklóm vizsgálgatta, amin keze nyoma rajzolódott ki. Hüvelykujjával apró köröket írt a bepirosodott területre, ez csiklandozta a bőröm, és jóleső bizsergéssel töltött el.

– Sajnálom – mondta Arch, amiért értetlenül nézett rám. Mégis mit követett volna el ellenem?

– Nem teljesen értem, mégis mit?

– Hogy nem reagáltam elég gyorsan.

Szeme valódi megbánást tükrözött, nekem pedig úgy dobogott belül a szívem, mint még sosem. Egy pillanatig azt is elfelejtettem, hová indultam, főleg, mikor meleg tenyerével végigsimított az arcomon.

Miféle érintés ez? Varázslatos, az egyszer biztos. Netán szórakozik, vagy minden szavát komolyan gondolja? Esetleg én értettem félre?

Ezen gondolatok közepette már csak azt láttam, ahogy arca az enyém felé közelít, és ajkát a számhoz érinti. Majdnem felsikkantottam, ahogy puhatolózva csókolni kezdett, karjába vont, átölelt. Kellemes forróság áraszott el, valójában semmit sem értettem az egészből. A kiváltó ok sem tűnt biztosnak, mégis ebben a pillanatban a zöld felsőjébe kapaszkodtam, melynek anyaga apró gombócot formált a kezemben.

Azonban amilyen gyorsan történt, olyan gyorsan véget is ért ez az esemény. Bizonytalan pillantást vetettem felé, de ő csak mosolygott, mint a vadalma. Ujjbegyeimmel lassan megérintettem kicsit szúrós, barna, már-már szakállá alakuló borostáját. Remélem, így már egyértelművé vált, miért szerettem ezt az embert. Mindig jót akart, és adott, amennyit csak tudott.

– Most mennem kell, Laedie, ha te ugyanazt érzed, amit én, akkor találkozzunk éjfélkor fent, az északi kapu kupolás tornyánál, rendben?

– Rendben – válaszoltam örömtől sugárzó hanggal, majd gyorsan átöleltem. – Ott leszek.

Sietve, sejthetően paradicsomvörös ábrázattal siettem tovább, lábam alatt a talaj szinte nem is létezett, olyan volt, mintha lebegnék. Már izgatottan vártam az estét, mégis csupán nem oly régen múlt dél, így addig el kellett foglalnom magam valamivel. Feladtam a fürdés iránti vágyam, majd később megteszem, addig pedig igyekeztem ki az udvarra a nagy kapun keresztül, természetesen ügyelve rá, hogy semmilyen állatra ne lépjek rá, és hamarosan ismét a vásár sorai között találtam magam.