Uh basszus, bealudtam. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy elnyomott az álom. Fél 11 van, és még ma semmit nem csináltam szinte, pedig tanulnom kellett volna, valamint még dolgozni akartam a legújabb dalomon. Fura, hogy anyáék se keltettek fel. Mindegy, lehet, csak nem akartak felkelteni. Az igazat megvallva, fáradt is vagyok. Na sebaj, csinálni kell a dolgom. Le megyek, megkeresem anyáékat.
A lépcsőn lefelé tartva hangos veszekedést sikerült elkapnom. Igen, anyáék megint veszekednek. Sajnos mostanában ez mindennapos, csak azt nem értem, hogy sosem avatnak be. Jó, tudom, nem akarják rám ruházni a terhet, de szeretnék segíteni amennyit tudok..de úgy nagyon nehéz, ha nem akarják, hogy segítsek. Gyors lerohantam anyához, aki az asztalnál ülve sírt. Persze mikor meglátott engem, könnyeit letörölte, és egy gyors erőltetett mosoly ült ki az arcán. Annyira tipikus.
- Anya, mi történt? - Huppantam le gyors mellé, és kérdő tekintettel néztem rá.
- Semmi kicsim, semmi, minden rendben.
- Miért nem mondod el sosem, ha bánt valami? Tudod, hogy csak segíteni akarok!
- Tudom Kicsim, de nincs semmi. Csak a szokásos..
- Szokásos mi?!
- Nem rád tartozik, majd mi megoldjuk, jó?
- Jó..szeretlek. - Öleltem meg anyát, aki azonnal visszaölelt. Nagyon szeretem a szüleimet, mindketten csodálatos szülők. Mindig kiálltak értem mikor kellett, és sosem adták fel velem kapcsolatban. Sajnos a sokszoros dühkitörésemet nehéz volt kordában tartani, de akkor sem fordultak el tőlem, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Csak sajnálom, hogy annyit kellett miattam szenvedniük. Anyukám felőli nagyszüleim például valamilyen oknál fogva mikor megszülettem kitagadtak minket az egész családból, apám felőli család szintén. Fogalmam sincs mi bajuk van velünk, mi csak egy átlagos család vagyunk.
Gondoltam, hogy nem tudok anyán segíteni, ezért visszamentem a szobámba, és elterültem az ágyon. Szokásosan senki sem keres, miért is keresne engem bárki is..Legrosszabb érzés, mikor naphosszat tudnád mondani a hülyeségeket, de nincs kinek. Csak egy gitárod van, meg pár saját dalod.
Apropó, saját dalok. Nagyon szeretek saját szerzeményeket létrehozni, így még jobban kiszellőznek a gondolataim, így bele is merültem ismét a saját kis világomba, bàr valamit sajnos még ez sem tud elnyomni.

Több órán keresztül írtam, dolgoztam a saját dalaimmal, mikor az órára pillantottam. Basszus, nekem reggel hatkor kelnem kel, és fél kettő van! Amilyen gyorsan csak tudtam alvás előtt le zuhanyoztam, felkötöttem a hajam, és bebújtam az ágyba. Az igazat megvallva egyáltalán nem vagyok álmos. Akkora csend uralkodik a szobámba, hogy szinte már ordít. Milyen kár, hogy a fejembe egyáltalán nincs csend. Ott akkora a zűrzavar, hogy még én sem tudom követni néha mit miért teszek. Na mindegy, igyekeztem magam álomba nyomni, de sajnos nagyon rossz alvó vagyok, ráadásul vihar is van. Faszom, hogy mindennek pont most kell összejönnie.

Nagyon nehezen nyomott el az álom, mondhatni egy örökké valóságnak tűnt mire el tudtam aludni. Egyszer a vihar miatt, már konkrétan vártam azt, hogy mikor fogja tövestül letépni a redőnyöm, másodszor pedig a fejemben lévő gondolatok nem akartak békén hagyni. Néha olyan jó lenne egy kikapcsoló gombot rakni az érzéseimre, csak legalább pàr percre.
Az ébresztőm hangjára keltem fel riadtan, hirtelen azt se tudtam melyik évet írjuk. 20 percig csak ültem az ágyam szélén mint egy Buddha, és csak néztem ki a fejemből. A telefonom után nyúltam, remélve, hogy nincs még késő. Basszus, 20 perc múlva kezdődik az első órám, de anyáék miért nem keltettek fel?! Mindegy is, nagyon kell sietnem, ha nem akarom megint nevetés tárgya lenni, és a középpontba kerülni. Magamra húztam egy pulcsit, egy nadrágot, fel kaptam a táskám a vàllamra, hajamat egy gyors kontyba kötöttem, és már indultam is.
Konkrétan szaladtam, azt se volt időm megnézni, hogy anyáék hol vannak, majd írok nekik egy üzenetet suliba, de most futás!

Jelentem, sikeresen beértem, igaz leizzadva, kifulladva, de éppen, hogy be estem az első órámra. Laylának integettem, aki vissza intett, én pedig lehuppantam a helyemre. Szarul vagyok, de büszkén. Biztosan otthon hagytam valamit, de legalább beértem. Ezért kevésbé basznak meg, mintha elkésel. Az életem lepergett előttem, muszáj nagyon jól tanulnom, ha be akarok kerülni az egyetemre. Bár mostanában mintha kevésbé bírnám azt a hatalmas nyomást ami rajtam van, mintha a lelkem meg az agyam egy kicsit el lenne fáradva. Vissza kell rázódnom a tanulós, magolós időszakomba, hiszen előbb utóbb anyáéknak is fel fog tűnni ez az egész, és azt viszont nem hagyhatom, akármennyire kedvesnek tűnnek, meg engedékenyeknek, ennek mind ára van. Nagyon sokat kell bizonyítanom azért, hogy szinte mindent megengedjenek, vagy megkaphassak.

A merengésemet a tanár zavarta meg, aki elég szigorú tekintettel jött be a terembe. Tudtam jól, hogy ez nem jelent semmi jót, de a fél agyamat szerintem otthon az ágyba hagyhattam, mert alig tudok koncentrálni, és törekedni arra, hogy ne aludjak el nyitott szemmel.
- Jó reggelt gyerekek, remélem elkészült mindenki a beadandóval, ahogy ígértem mára kérem leadni, és akkor úgy beszéltük meg, hogy egy diák hangosan fel fogja olvasni mindenki előtt a munkáját, erre a feladatra pedig Skylar Anderson jelentkezett. - Ne. Ne. Ne. Ez biztos, hogy nem velem történik, nem, ez csak egy rossz álom, tuti, hogy az agyam otthon maradt negyede álmodja ezt, biztos, hogy ez nem a valóság. A helyzet az, hogy nagyon nem is emlékszem miféle beadandóról volt szó..miért?!!
- Skylar? Lennél szíves kijönni, és elmondani amin dolgoztál? - A tanárnővel egymás tekintetébe temetkeztünk, de én a sírás szélén voltam. Szinte éreztem magamon a sok megvető tekintetet, és azt, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Kezeim reszkettek, mint a nyárfalevél, de úgy voltam vele, innen már nincs kiút. Nagy büszkén felálltam, de éreztem, ahogy az arcomról minden szín el ment vadászni.
- A-az igazság Tanárnő az az, hogy o-otthon felejtettem, véletlen elaludtam, é-és a nagy sietségben teljesen ki ment a fejemből..
- De Skylar, 2 hete megbeszéltük ezt a dolgot, remélem ezzel nem azt akarod mondani, hogy még hozzá se kezdtél a dolognak.
- N-nem, dehogyis! - Őszintén szólva de, kibaszottul elfelejtettem.
- Jó, majd óra után maradj bent egy kicsit, egyébként is beszédem lenne veled, Skylar. Ülj most le. Na, is hol tartottunk múlt órán? - Szépen csendesen leültem, de nem mertem egyszerűen körbenézni a teremben. Szinte csontig belemartak a megvető tekintetek a testembe, amitől egyből beütött az a fojtogató, görcsös érzés. Én màr csak megint azt várom, hogy véget érjen a nap. Vagyis jobban mondva kérem vissza a régi énemet! Én nem vagyok se figyelemzavaros, se semmi, de mostanában mégis. Annyit agyalok, hogy az már ki hat a tanulmányaimra, ezt nem hagyhatom.

Az órán igyekeztem figyelni, igyekeztem bizonyítani a tanárnak, hogy igenis, nincs semmi baj, hiszen egész órán engem figyelt mit csinálok. Így hamar eltelt az idő, bàr tudtam, hogy most egy nagyon komoly beszélgetés várható az osztályfőnökömmel.
- Skylar, légyszíves! - Torpantam meg közvetlen az ajtó előtt, s azzal a lendülettel fordultam egy 360 fokos fordulatot. Közelebb léptem a Tanárnőhöz, aki csak a vállaimra tette a kezét.
- Van valami gond, Skylar?
- Nem, nincsen semmi, Tanárnő, csak mostanában kicsit ki hagy az agyam.
- Csak azért kérdem, mert elég sok tanár jelezte, hogy az órákon nem vagy olyan aktív mint régen ezután a kicsi szünet után. Az órákon csak álmodozol, nem figyelsz, illetve a feltett kérdésekre sem tudod a válaszokat. Megértem, hogy aggódnak érted, hiszen te egy nagyon jó képességű lány vagy, és nagyon tehetséges. Én is aggódom érted. Történt valami otthon? Vagy itt a suliban van valami? - Őszintén jól esik, hogy így törődnek velem a tanárok, az meg még jobban, hogy ilyen véleménnyel vannak rólam. De mégis hogyan tudnám elmagyarázni mindazt, ami a fejembe van?! Hozzá se tudok kezdeni, így inkább eltemetem magamba, szépen, mélyen, ott, ahol semmilyen negatív energia nem érheti. Nem szeretem kimutatni az érzéseim, hogy miért? Őszintén..fogalmam sincs hogy kell..igen, van stabil családi hátterem, legjobb barát, mindenem megvan szinte, de mégis, ez csak a felszín. Ez az énem olyan mint egy báb, egy műanyag baba, amit a környezetem hozott létre. A valódi érzéseim mélyen magamba zártam, a szívemhez közel, így csak akkor fogom kiengedni, ha valakit közel engedek a szívemhez. De oda az út veszélyes, s meredek. Tele van akadályokkal, amiket én saját magam generálok az útra, mert nem akarok sebezhető lenni. Nem akarom megmutatni az embereknek, hogy fàj..inkább elraktározom magamba, csak nyelek és nyelek. Nyelem le a sok gondolatot, a sok terhet, ezt a kurva nagy nyomást. Ez az egész nálam úgy működik, mint egy nagy vulkán..csak attól félek, hogy addig-addig fogom nyelni a sok mocskot, mikor egyszer csak kirobban..egy olyan emberre zúdul rá minden, aki csak segíteni akart nekem. De persze ezekről senki nem tud semmit, egyszerűen csak jobb magamba tartani az érzéseim, mintsem kimutatni, hogy vannak.
- N-nem tanárnő, semmi nem történt sem itt, sem otthon. Csak mostanában nagyon rossz alvó vagyok, nagyon nehezen nyom el az álom. - Pff, sose tudtam normálisan aludni, miről beszélek már megint?!
- Tudod jól, bármi történik, hozzám mindig fordulhatsz, előttem nem kell megjátszanod magad. - Kínomba csak mosolyogni tudtam. Dehogynem kell Tanárnő, dehogynem. Az egész világnak meg kell játszanom magam, a valódi énemet viszem magammal a sírba.
- Rendben, és köszönöm szépen. Ígérem, ez volt az utolsó alkalom, hogy ez előfordult. Következő órára hozom az elmaradt beadandót! - Megint kínosan csak mosolyogtam, mikor végre valahára elengedett. Igyekeztem a többiek után, és elfelejteni ezt az egészet. Ez az új taktikám, mindig elfelejtem az előző napot, így később nem fogok rajta kattogni.

A napom további része unalmasan telt. Igyekeztem figyelni, s úgy jelentkezni sokszor, hogy majd' kiestem a padból, remélem ezzel kellően eltereltem a figyelmet arról, hogy mondhatni omlok szét belülről. A menza kosztot úgy döntöttem, hogy most kihagyom, láttam Laylát megint azzal a barna hajú felsőbb éves lánnyal, nevettek valamin. Nem lepődnék meg, ha én lennék a téma ott is ezügyben. A szekrényemhez siettem, igaz, hogy nem volt benne semmi, de azért egy gyors ellenőrzés nem ártott. Mégegyszer utoljára visszanéztem magam mögé, ahol szemet szúrt, hogy az a hosszú barna hajú lány, akit az előbb említettem figyel, konkrétan szugerál engem. Menjünk innen szerintem, még mielőtt kínos helyzetbe hozom magamat.

Az iskola kapuit átlépve megcsapott az a kellemes tavaszi levegő, ami màr melegnek volt mondható. Nem fáztam, de nem is volt melegem, pont tökéletes volt. Ilyenkor hazafelé mindig szoktam nézni az embereket, és adott történeteket kitalálni róluk. Lehet betegnek hangzik, de próbálok tudat alatt bele kerülni az életükbe. Vajon mit éreznek..? Vajon nekik is fáj valami, csak mélyen leplezik, hogy más ne lássa őket gyengének? Vajon várja őket haza valaki..? Rengeteget szoktam ilyeneken gondolkodni, aztàn a vége mindig ugyanaz: rájövök milyen elcseszett vagyok.
A másik programom random dolgokat rugdosni a földön..ez visszahoz emlékeket kiskoromról, régen nagyon szerettem csinálni. Sose fogok valószínű felnőni.
- SKYLAR!!! VÁRJ MEG! - Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Nyilván ezer közül is megismerném, Layla rohant utánam, üvöltve a nevem torka szakadtàból. Szegény mióta ordíthatott, én ilyen süket vagyok?
- Layla? Te mit keresel itt? Igaz, hogy ma nem nagyon beszéltünk, de én az ebédlőnél láttalak, azt hittem mész kajálni.
- Igen, úgy volt, de már nincs így. huh, te mióta vagy ilyen gyors, a tüdőm ordít jelenleg! - Layla a térdeire rakta a kezét, közben nagyokat sóhajtozott. Hosszú sötétszőke haját egyszer csak hátra dobta, majd zöld szemeit az enyémbe temette. Mindig is amúgy nagyon szépnek gondoltam, Layla az egyik legszebb lány akit valaha láttam. Mindene..tökéletes.
- Még mindig nem értem miért vagy itt.
- Gyere te lökött, menjünk üljünk ki lelkizni, mint régen! - Layla fogta magàt, és átkarolt a vállamnál fogva, és húzott előre. Azért ez milyen rohadt aranyos már..tudja jól, hogy mire van szükségem jelenleg, hiába szinte szöges ellentétem. Olyan furcsa, de annyira szeretem, kibaszott hálás vagyok neki.
Hazafelé menet elkanyarodtunk egy sarki boltba, vettünk valami innivalót, és ki mentünk a régi kedvenc helyünkre, ahol mindig találkoztunk ha volt valami. Ez egy sima kis mező volt, s ezt mind egy kis erdő ölelte körbe. Nagyon szép kilátás nyílik innen a laplementére, nyáron heteket, hónapokat töltöttünk itt régebben, az egész éjszakát átbeszélve. Nem volt más, csak mi ketten, meg a lelki bajaink. Azt hiszem, tényleg csak erre van most szükségem, hogy a lelkem feltöltődjön.
- Mit beszéltetek a tanárral óra után? - Ültünk le a domboldalra, közben ittuk a kis üdítőket.
- Gondolhatod, csak megkérdezte történt-e valami, elvileg az egész tanári kar aggódik értem. 
- Legalább téged szeretnek.
- Téged is szeretnek, bolond. - Layla csak forgatja mindenre a szemét. Na igen, neki sincs egy könnyű múltja, a tanároknak nem éppen a szívük csücske ez a lány a stílusa miatt, de ha tudnák mi van a háttérben, megértenék.
- De most nem ez a téma. Sky, minden rendben van? Mostanában..mintha kicsit szét lennél csúszva. - Nagyokat kortyolt az innivalójába, közben mélyen a szemembe nézett. Ennyire látszik rajtam mégis, hogy valami nem oké. 
- Nem, nem történt semmi, mostanában nem igazán tudok aludni. Valószínű, hogy megint az alvászavarom.
- Ugye tudod, hogy tudom, hogy mikor kamuzol?! - Layla elkezdett őrült módra csikizni, pont azokon a helyeken, amíg a gyengepontjaim.
- Jaj Layla, hagyjál már, ne!!! - Ennek a vége az lett, hogy szétcsikiztük egymást, mint régen. Rég nevettem ennyit, ilyenkor van kibaszott nagy lelkiismeret furdalásom, jobban meg kéne nyílnom neki.

10-15 percig nem csináltunk mást, csak hülyéskedtünk. Nevettem a szar poénjain, ő meg az én nyomoromon. Azt imádom a barátságunkban, hogy nekünk elég annyi, hogy egymásra nézzünk, már fetrengünk a röhögéstől, most se volt ez másképp, annyit nevettünk, hogy már rendes hasizmunk lett. Miután megnyugodtak a kedélyek, Layla az ölembe dőlt, én pedig maradtam a seggemen. Ilyenkor szeretem Layla arcát piszkálni, nyilván azért, hogy idegesítsem.
- Visszatérve a kérdésedre, igen, tudom.
- Akkor remélem nem szoktál nekem hazudni, ugyanis az FBI megirigyelhetné a tehetségem nyomozásba. - Na ez egy kurva nagy igazság, hehe.
- Tudom, nem is merek ujjat húzni veled.
- Ne is! Remélem tényleg minden rendben. - Egy laza lendülettel felült, és szorosan mellém ült.
- Persze Layla, ne aggódj, ha van valami kínom, azt úgyis mondom.
- Tudom, hogy nem mindig voltam ott neked, mikor meg voltál zuhanva, és ezt sajnálom. Bármi van számíthatsz rám, az ne zavarjon téged, hogy nem járunk egy társaságba. Bárhol légy a világon, bármi történjen velünk, mindig legjobb barátok leszünk és ezt te is nagyon jól tudod! - Szorosan magához húzott, én meg beletemettem az arcom a vastag pulcsijába. Annyira szeretem baszki, ilyenkor bánom meg mindent amit valaha a fejéhez vágtam, vagy a háta mögött mondtam magamba róla.
- Annyira szeretlek, Layla!
- Én is szeretlek kis bolond! - Tényleg nagyon jó barát, és még mindig olyan szép. Nem csak mint ember, hanem mint külsőre..Ahj, nem tudom elmondani mit is érzek pontosan.
- Van valami a számon, Sky? Már egy ideje feltűnt, hogy sokszor rápillantasz. TE JÓ ÉG, A RÚZSOM ELCSÚSZOTT ÉS NEM SZÓLTÀL?! - Uh basszus, nem akartam ennyire feltűnően, nem akarom, hogy félre értse a dolgokat, azt soha nem bocsátanám meg magamnak.
- Öhm, most kenődött el picit, de gyere, letörlöm neked. - Közelebb húztam Laylát, és egy laza mozdulattal egy picit odadörzsöltem a hüvelykujjam az alsóajkàhoz. Te jó isten, milyen puha az ajka..
- Mostmár jó, gyönyörű vagy.
- Te meg cuki. - nyomott az arcomra egy puszit, majd ismét belefeküdt az ölembe. És így dumáltunk át órákat, Mint Régen...