Akiya szemszöge:

Mikor berántott oda teljesen az összevisszaság küszöbén álldogáltam. Megmentett...elhúzott a lövés elől és most ölel engem szorosan a kezeivel...mintha valami plüss lennék, amit soha az életben nem akar elengedni. Szorított magához, az arca nem igen árulta el, hogy mit érez, viszont a szemei igenis ezt megtették helyette. Kíváncsiság, túltengés és egyéb érzéseket láttam, de legjobban csak egy látszott és ez az aggódás volt...Aggódik...de de mi miatt? Hiszen Ő a nyugatiak elsöprő főnöke aki bármik megöl azonnal ha az útjába kerül, most mégis...olyan...olyan...kedves...

De ha Ő itt van és éppen engem ölelget, ami jól esik, de nem nem is ez a lényeg! Ki lőtt ránk...? Ő nem lehetett és gondolom az emberei sem...Valaki...valaki aki rám vadászik, hiszen engem akart eltalálni...és és...miattam most Ren szenved ott...nekem kéne...ki tudja, hogy még él-e...

Félek...nem bírom ki...nem akarok így élni...úgy, hogy inden pillanatban félnem kell és bármikor meghallhatok, vagy bárki olyan miattam akit én szeretek...de sajnos muszáj...utódként muszáj lesz így élnem és ehhez hozzászoknom...senki nem kerülhet majd hozzám közel...mert az fogják elsőnek célpontba venni ha ellenem akarnak csinálni valamit....nincs szerelem, baráti kapcsolatok egyebek...bár nem hiszem, hogy az elsőt bánom...igazából még senkibe se szerettem bele, nem tudom milyen érzés lehet mindez...Egyszer szeretném megtapasztalni...már ha lehetséges lesz. 

Meg kell tudnom...tudni akarom ki volt mindennek az okozója...ha megtalálom esküszöm széttépem...viszont most ki lőtt meg...a vállam ég...érzem ahogy a vérem kicsordul a sebből és a vállamon folyik le szépen lassan. -felnéztem a gondolkodásból egy kis idő múlva és a tekintetem két gyönyörű kék írisszel akadt össze, amikben megtükröződött az esti hold fénye...csodálatos és vonzó látvány...én én...-csak néztem és néztem, nem tudtam róla levenni a szemeimet és már csak azt éreztem, hogy a szívem egyre hangosabban és gyorsabban dobog a mellkasomba...nem érettem..lehet csak félek tőle? Nem az kizárt, hiszen nem bánt...ha azt akarná nem mentett volna meg...és simán kinyírhatott volna már.   

Nem értelek Párducka...nagyon nem...Annyira rejtélyes vagy mint még soha...Ez a nap ez az éjszaka...sok...nagyon sok volt nekem. Mintha tizenkettő tanórám lett volna egy huzamban...borzalmas...-csak figyeltem ahogy lassan végignézett rajtam és a szeme megállt a vállamnál. -ezután letépett a felsőjéből egy darabot és elkezdte vele átkötözni a kezemet, mire felszisszentem és először mocorogni kezdtem, de miután szólt...és aközben hallottam az édes hangját amitől kezdtem megnyugodni, abbahagytam és teljesen rábíztam magamat...csak rá...és szerintem csak neki engedtem le a védelmem és Ő volt az egyetlen aki így láthatott...ilyen zavartan ls törékenyen...nem szabadott volna engednem, viszont mit tehettem volna? Semmit...még jövök is neki eggyel mivel megmentette a seggemet...-miközben ilyeneken járt a fejem csak azt vettem észre, hogy az ajkai lassan a homlokomat érintették, amitől nagy szemekkel és fülig pirultan lestem a mozdulatait..kicsit bele is remegtem ezen tettébe...Nem nagyon csinált velem ilyesmit senki sem ezelőtt, de ami még furább volt hogy, mikor ezt csinálta a szívem gyorsabban vert és egy kisebb valamilyen furcsa érzés kerített hatalmába, amit egyszerűen nem tudtam felismerni és nem is értettem, hogy mi is pontosan ez...Csak hagytam...bármit is akar még tenni, hiszen hajtott a kíváncsiság és a telhetetlenség érzése hiszen amit csinált jól esett nekem és tetszett akármilyen furcsa, hogy egy vadidegen, jó nem teljesen az...de hogy megpuszil az tetszik...na vannak gondok velem az egyszer biztos. 

Egyre egyre közelebb hajolt az ajkaimhoz és már alig milliméterekre voltunk egymástól...éreztem teste melegét ahogy jobban felforrósodik mikor egyre közelebb jön hozzám...és körülbelül én is így reagáltam a közelségére. 

De a következő pillanatban elrántotta a fejét és felkapta...hallott egy hangot ahogy én is. És alig telt bele egy kis idő...de már mást hallottam...valakit aki a nevemet üvölti, ahogy egyre közelebb jött és jól hallottam rájöttem, hogy a csapatom egyik tagja az Kei. -elengedett engem és végig nézett még egyszer rajtam. -én csak felkeltem és figyeltem minden egyes mozdulatát...az érzés amit nekem adott ahogy egyre jobban távolodtam el tőle az úgy szűnt meg létezni...-felvettem a kiscicát és még egyszer rávezettem a szemeimet. 

-Köszönöm...-suttogtam neki halkan és egy halvány, hálás mosoly kúszott az arcomra, és ezeket után elváltak vele útjaim...odamentem azonnal Kei mellé aki csak mosolygott egyet és elindult én meg mentem mellette. -mikor kicsit messzebb voltam tőle a mellettem lévőre néztem és azonnal feltettem a kérdést neki amire a választ már rég tudni szerettem volna. 

R-Ren...hogy van? -néztem rá mire csak egy mosoly húzódott a szájára. 

Minden oké vele, az állapota stabil, nem ért fontos szervet a golyó. -mondta nekem mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat és kicsit megnyugodtam végre. 

-Hazavittétek? Tudjátok ki volt aki lőtt? Megsérült még valaki? -tettem fel neki sorra sorra az új kérdéseket közben a kezemben lévő kis gombóc halkan dorombolni kezdett mikor a felsőmhöz bújhatott. 

-Igen, otthon pihen. Nem tudjuk mert hiába mentünk utánuk, elfutottak és volt rajtuk maszk...így végképp nem tudtuk meg kik is ők. De nem hiszem, hogy Nyugatiak, azok sosem hordtak maszkot...És nem senki sem kivéve téged....Mi történt? És ki ez a kis gombóc a kezedben? -kuncogta el magát halkan és rám vezette a tekintetét. -akkor jól gondoltam, ezek szerint lenne egy új szervezet akik ránk vadásznak vagy csak véletlen támadás volt ez az egész? Áh nem tudom...-megsimogattam kicsit a kiscicát és egy mosoly kúszott az arcomra. 

-Csak meglőttek, de nem vészes csak kicsit éget, viszont otthon majd lekezelem. Megleszek. És ő itten Kenma, úgy találtam és eldöntöttem, hogy megtartom. -mondtam boldogan és kicsit gyorsabbra vettem a tempót, hogy minél előbb hazaérhessek. 

-Értem, nagyon aranyos. É-és kivel voltál ott? -kérdezte kicsit halkabban -Mármint...beszéltél valakivel és ránéztél...nem fogod elmondani ki volt az igaz?

-Pontosan, eltaláltad. Nem szükséges tudnotok róla, jelentéktelen és nem hiszem, hogy összefutok vele valamikor még. -mondtam neki ezeket a szavakat, de közben a fejemben teljesen az ellentétét gondoltam...Tudom, érzem...nem ez volt az utolsó találkozónk...és nem volt jelentéktelen az egész...az érzés amit nekem adott, mint egy szikra az éjszakában egy kis láng vagy sugár...amibe a hidegbe meleg ad és egy boldogabb reményteli érzést...Ezt éreztem mellette az ölelésében és a csókjában amit a homlokomra adott, viszont ezeknek az értelmét még mindig nem tudom. 

A nyugati maffia vezéréről sosem gondoltam volna, hogy valakivel bármikor is ilyet tesz...ez annyira abszurd...mindenki úgy látja, mint egy vérszomjas gyilkost...mégis belül nagyon kedves...és gondoskodó...áh annyira összezavart komolyan mondom. -csak sétáltam, előre és már csak azt vettem észre, hogy valami kemény nekem ütközik. -azonnal feleszméltem és majdnem hátraestem, mikor valaki megfogott. 

-Aki...Aki figyelsz te rám? -állított a lábamra. -Jól vagy? -kérdezte kicsit aggódóan pire csak pislogva néztem a szemeibe. -he...? 

-Figyelek, persze, hogy figyelek. -vakartam meg a tarkómat és a kezemet a homlokomra tettem. -fáj a fejem...az egyszer biztos, de ez, hogyan sikerült? Elbambultam? Áh, hogy csesződnél meg drága Párducka már a gondolataimat is te irányítod...chhh

-Aha...a fejed jól van...? Nagyot koppant? -akarta odatenni a kezét mire csak elvettem onnan azonnal. 

-Igen, nyugi ez az ütődés nem verte mi a maradék eszemet is? -kuncogtam halkan és kezdtem el sétálni tovább. 

-Mertem is remélni. -kezdett el halkan nevetni. -Amúgy, lehet kiverte, mert hazaértünk Aki! -kiabált utánam mire odanéztem. 

-O, néda tényleg! Mentségemre szóljon azt hittem rosszul látok és ez csak hasonlít a mi házunkra na...-néztem rá és bementem a nagy kapun. 

-Persze, persze. -kuncogott sunyiba és nézte, ahogy bemegyek. 

-Köszönöm a haza kísérést Kei. -mondtam neki utoljára és intettem neki egyet. -csak mosolyogva elköszönt ezután és elmentem. -én meg bementem a házunka és azonnal indultam is fel a szobámba. -mikor felértem be is mentem és azonnal a kis cicust az ágyamra és leültem mellé. 

Hosszú volt ez a mai nap...nagyon, de nagyon hosszú...(Mint ami Shou nadrágjában lapul? Hmmm...bocsánat ezt ezt muszáj volt)-dőltem el és a plafont kezdtem el bámulni. -egy kis idő után kuncogva figyeltem ahogy a kis barátom rám mászik és lefekszik a mellkasomra dorombolva nekem. -elkezdtem simogatni és boldogan néztem minden mozdulatát. 

-Ész te mit gondolsz Kenma? Szerinted is utolsó tali volt ez a mai? -kérdeztem tőle kuncogva mire csak lerakta a fejét a mellkasmora, mint aki éppen nemet szeretne mondani ezzel. -halkan nevetni kezdtem és megsimiztem a buksiját. -Igazad van csöppség...és valamiért én is remélem a szívem mélyén, hogy nem ez volt az utolsó...sőt valahol érzem is. Találkozzunk legközelebb is Párducka...már alig várom és remélem te is...

Sziasztok Gyümiteák!

Tegnap, nem hoztam részt, de ma sikerült összehoznom egyet, itt lett egy kevés párbeszéd is. Remélem tetszik nektek. Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad! Az esetleges helyesírási hibákért bocsánat! Remélem a következőben is találkozunk! Addig is:

Sziasztok!<3<3<3