Akiya szemszöge:

Amint megláttam az arcát, szívem nagyot dobbant, majd rögvest utána zakatolásban kört ki. Az irányítást teljesen elvesztettem a testem felett és könnyekben nyilvánultam meg hamarosan. A nő, aki szembe volt velem, engem kezdett el nagy szemekkel nézni, majd ő is könnyek közt borult ki. Elindult felém lassú léptekkel, amik olyanok voltak mint a rossz évek...nehézkesen telnek olykor, mégis alig várod őket...mert tudod, hogy valamikor végre jó lesz. Mikor odaért kezét az arcom felé nyújtotta, majd hideg tenyerével végigsimított rajta. Belerezzenve, próbáltam felülni, eztán rögvest egy ölelésbe húztam. A mellkasában kezdtem el zokogni, ő meg csak simogatott, azzal akart megnyugtatni. 

-Shhhh Akiyám, nem kell sírni, már minden rendben van. -nyugtató hangszíne, zene volt füleimnek, viszont még nagyobb ok a sírásomra. El sem tudom mondani mit érzek...ugye csak álmodom? Remélem nem...komolyan nem hiszem el...én azt hittem, hogy ő....Nem is akarom kimondani. Túl....túl, hogy ebből bármi is valóságos legyen...Talán meghaltam és ez csak egy látomás, ahol a túlvilágon beszélgetünk a földi életbeli jó barátokkal, rokonokkal...? Nem...akkor nem lennének itt orvosok, ámde akkor mégis igaz, amit látok...Hiszen Ren meg is szólította...akkor nem csak képzelem vagy szellem...Nem is tudom már miért nem akarok hinni, de szerintem ti is megértitek az aggodalmaimat. Jó sok percig csend uralkodott köztünk, én egy idő után ezt szavakkal törtem meg. 

Anya...-mondtam ki ezt a szót, amit évek óta nem tudtam használni. 

-Igen Akiya? -nézett rám kedvesen. A saját sós cseppjeit már letörölte és egy kendővel lassan az enyémeket is. 

-Mi történt veled...és hol...? -lestem fel rá, cseppet kisírt szemekkel. -közben, oldalra pillantva, észrevettem, hogy csak mi ketten vagyunk a szobában. A gerle pár felszívódott, mint a sikátorban a kokain. 

-Az egy nagyon hosszú sztori, de mindenképpen el fogom neked mesélni, rendben van? Viszont most mesélj te. -ült le mellém 's kíváncsi pillantást kaptam tőle. -Igaz, sokat kiderítettem, bár a te szemszöged jobban érdekel. -mosolyodott el halványan, amitől a szívem lassan repdesni kezdett. Olyan régen láttam már így...több, mint tíz éve...még most sem hiszem el, hogy itt van velem...

-Mmmm...engem jobban érdekel a te történeted...10 év sok idő. -szólaltam meg, cseppet lehajtva a fejemet, amitől halkan fel is kuncogott. 

-Akiya, Akiya mindig is makacs voltál...meg kell mondjam, rám hasonítasz, nagyon nagy mértékben. Még személyiségre is, nem csak külsőre. Az utóbbiban mondjuk nagyon igaza volt, anya ugyanúgy zöld szemű volt és barna hajú, alakra is ráütöttem, viszont magasságra nem, de még apára sem. Apa viszonylag magas, anya meg a korához képest, szintén megfelel az elvártaknak, és jövök én, aki rohadt pici...lehet mégiscsak a postá-, na mindegy inkább. Viszont ahhoz képest, hogy mondjuk azt, hogy fél életemben nem ő nevelt, mégis csak ráütöttem, hiába apa és az emberei foglalkoztak velem, nem tudtak megváltoztatni. Na ezután kekeckedjen valaki azzal a bizonyos genetikával. Plusz anyukám is makacs és merész, mindent számításba vesz mielőtt megteszi, jó a logikája is, mondjuk apától is örököltem egy kis stílust...ebben biztos vagyok egy ponton, de hogy a visszabeszélés kitől van, az egy jó kérdés. Tippelhettek :3. 

-Hmp, előbb te...T^T. -tekintettem fel, közben figyeltem, ahogy a kezem az enyémhez ér és megfogja. 

-Egy furcsa helyen voltam, vagyis nem is. Az biztos, hogy nagyon messze tőled. Meg kell mondjam...minden egyes nap csak rád gondoltam, alig vártam ezt a napot, bár nem teljesen így képzeltem el, talán mondhatni, sokkal jobb körülmények között. Viszont van még időnk, szóval legyen ennyi elég most: El kellett rejtőznöm, a biztonságod érdekében. Mikor az ellenségek megtudták, hogy létezel, azonnal szervezkedni kezdtek. Azt hitték, azzal ha engem célba vesznek meg téged, sarokba lehet szorítani, majd a szervezetet. Osztottunk szoroztunk és végül gondolom már te is tudod mi lett ebből. 

-Halottnak tetted magadat, hogy én maradjak az egyetlen fogás, mert ha téged meg is ölnek és apa is meghal én öröklök, viszont ha hármunk közül, te maradsz életben, akkor természetes te is átveheted. Viszont ha mindketten elhullunk, apa sarokba szorul, ő marad egyedül, elhamarkodottan dönti minden ember az ilyen helyzetekben, megcsúsznak, majd hibák miatt megsemmisül minden. -daráltam le, mire nagyra nyíltak a szemei. 

-Az én fiam! -örült meg magának 's rögvest egy buksi simi lett a jutalmam. -Úgy bizony, a logikád csodálatos, nagyon jól kitanítottak. 

-Inkább az a csodálatos, akitől örököltem. -mosolyodtam el halványan, rátekintettem, majd újra megöleltem, ezzel odabújva hozzá. 

-Awwwww, hát milyen cuki fiam van nekem. -nyomogatta meg az arcomat. Hmmm úgy hiszem hiányoztak nekem ezek a pillantok...hasonlókat éltem át Shouval, viszont azok teljesen mások voltak..az nem eféle szeretet volt...az szerelem a javából, de még mennyire, hogy az. 

Tudom, hogy aranyos vagyok! TT -vigyorodtam el. 

-És még szerény is.... -kuncogta el magát. -Ám a történetből még ez kimaradt. Mikor ránk támadtak és akkor történt a színjáték. Na akkor az félig volt csak, a támadás valódi volt, nem annyira számítottunk rá, így rögtönöznünk kellett. Apukád emberei elvittek téged, és azt nyilvánították, te is életedet vesztetted, persze ezt nem mindenki hitte el, egy darabig elültek, ámde még nyomoztak utánad, nem sok sikerrel...egy jó darabig. -nézett le rám. -Sajnálom, hogy ennyi évig távol voltam, de a háttérből mindig figyeltelek...aggódtam, nem akartam, hogy bajod essen. Haragszol rám, ezért igaz? Mert apád el sem mondta...félt, hogy ha megtudod keresni kezdesz ezzel mindent felborítva és sok veszélyt okozva...

-Talán....talán kicsit...viszont a fő, hogy itt vagy. Nem haragudhatok, értem tettétek, ezt meg kell értenem, ám picit megnyugtató, hogy az egész csak egy színjáték volt. -halvány mosoly tükröződött a számon 's a kezeimmel jobban átöleltem. Nem tudtam mit kéne éreznem, de hiszem, az előbb szerintem jól beszéltem. -Bár...azt hiszem örülök, hogy ez így történt... -kezdtem bele halkan. Ha máshogy vannak a szálak, lehet sosem találkozom vele és kötődünk össze, sok véletlen során... -dőltem le cseppet és lefektettem magamat az ágyra. Arcomon közben letörölhetetlen vigyor. -bólogatott 's úgy éreztem valami melegség is eltöltötte, ez mosolyában megvillant, majd mint akinek eszébe jutott valami, hirtelen beszélni kezdett. 

-Ohhh tényleg! Mondani akartam, mikor bejöttem, csak nem tudtam a felébredésedről akkor még. -rögvest érdeklődve felpillantottam. -Shou orvosával beszéltem, a műtét sikeres volt, ezzel ellenben elég sok vért vesztet, szóval sok pihenés jár neki most. A golyót ki tudták venni és idővel fel fog épülni, minden maradandó dolog nélkül. -nézett rám, közben a kezemet simogatta nyugtatásképp. Azon nyomban egy nagy kő zuhant le a szívemről. Egy nagyobbat sóhajtva engedtem ki minden maradék frusztrációt, ámde mikor én kezdtem volna a beszédet, nyílt az ajtó és két orvos egy ágyat tolt be, majd mellém hozták, ezután Ren és Jun léptek be a szobába. -kérdőn rájuk néztem. 

-Meglepiii :3. -kiáltott fel halkabban Jun. 

-Jajj te, mindketten a sürgősségi részlegen vagytok, viszont elintéztük, hogy egy szobába lehessetek. Jun te meg ne kiabál vagy orrba verlek. -az említettnek a vigyor is lefagyott az arcáról, mint aki tudja milyen is az az érzés. Amint megmondták mi van, ejtettem el is mindent. Azonnal az ágy felé pillantottam...közel volt ugyan hozzám, egy kis mocorgással el is értem, hogy jobban láthassam. 

Shou...Shou itt van! De nem kelhetek fel...vagy vagy...mégis....-nagy szemekkel vizslattam, mikor a kezére pillantva láttam...megmozdult...az egyik ujja....a kezét néztem, közben szemeben újra könnyek gyűltek. Renék odakapták a fejüket, cseppet ledöbbentek, de csendben várták az eredményt. Shou...-a kezét cseppet újra megmozdította, szívem ezalatt hatalmasat dobbant. Ébredezik...

Sziasztok Gyümiteák!

Sajnálom a sok kimaradást, nem tudtam, hogyan is írjam meg ezt a részt, viszont már itt van és remélem tetszik nektek! Az esetleges helyesírási hibákért bocsánat! Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszik nektek és a következőben is találkozunk! Addig is:

Sziasztok!<3<3<3