Azt mondják, aki kíváncsi hamar megöregszik.

Na, akkor én már minimum száz éves lennék, a mostani koromhoz képest. Természetesen nem bírtam a seggemen ülni nyugodtan, még Jesse igen feszengve felállt és elment telefonálni.

Igen, hallgatóztam. De mégis mit vártatok tőlem?

Halkan az ajtóhoz osontam, a fülemet pedig amennyire csak tudtam oda nyomtam. Először semmit sem hallottam. Bár valószínűleg azért, mert a vonal másik végéről beszéltek és Jesse csak hallgatta. Micsoda felfedezés. Bravó, Nate!

Aztán hirtelen hátra léptem egyet, ahogy Jesse a másik személlyel kiabálni kezdett a telefonba. Tisztán értettem mindent, semmi szükség nem volt tovább arra, hogy hallgatózzak. Mégsem értettem, hogy mi folyik itt. Csak azt tudtam megérteni az egészből, hogy tiltakozik valami olyasmi ellen, amit nem akar. Nos, általában az emberek csak olyan miatt tiltakoznak, nem de? Mégis, Jesse hangja egyben keserű is volt, akárcsak a tudat, hogy mennyire kizár az életéből.

Oké, leléptem ez tény, de csak is azért, hogy tanulhassak. De visszajöttem. Itt vagyok. Azt mondta, hogy nem neheztel miatta, mégis úgy viselkedik, mintha maga sem tudná, hogy mit csinál...

Az a reggeli csók is egyszerűen hihetetlen volt. Ahogy visszagondolok rá, az ajkaimat újból melegség önti el és érzem, ahogy lüktetni kezd. Heves és vad volt, de egyben lágy és gyengéd is. Olyan volt, minthogyha abba a csókba bele helyezte volna az összes érzését, amit irántam érez. De folytonos tagadásba ütközik és saját maga köré egy falat húz, amit csak nagy erővel lehet áttörni. Ez kissé fáj. Jobban belegondolva pedig, én is ilyen voltam még régen. Nem engedtem senkit sem a közelembe, még csak az érintés gondolatától is undorodtam.

Na, álljunk meg itt egy percre! Mi van akkor, ha Jesse azért ilyen távolság tartó, mert valami történt vele az elmúlt hét évben? Talán valami lelki sérelem érte, ami nagy sebet ejtett a szívén. Arról egy szót sem szólt azonban, hogy bárkivel is együtt lett volna. Érthető, hisz nem köteles mindent az orromra kötni.

Ez az Nate, meséld csak be magadnak, hogy nem érdekel és nem vagy féltékeny, még ha a múltban is történt. Komolyan el kéne azon gondolkodnom, hogy nem-e mazochista vagyok.

Még mindig hallom, ahogy Jesse ingerülten kiabál, de ezt mind a gondolataim eltompítják és szinte csak háttérzajként érnek. Az ajtó hirtelen kicsapódik, amivel szembe állok és egyenesen az arcomnak ütközik.

Én komolyan meg fogom ölni..

- Mi a francot csinálsz itt? Normális vagy?- kérdezi feszülten, ám hangjából árad az aggodalom és egyből megfogja arcom, ami már enyhén kezd is feldagadni.

- Én teljesen normális vagyok veled ellentétben. Mégis ki az a hülye, aki ilyen erővel kibassza az ajtót? Ja, tudom. Te!- mérgelődök, állkapcsa hirtelen megfeszül, ahogy összeszorítja fogait, majd végül egy mély levegőt vesz.

- Inkább gyere hiszti királynő. Adok az arcodra jeget.- válaszolja sóhajtva, s megindul a konyha felé. Magamban fortyogok tovább, de követem, hiszen nagy szükségem lenne arra a jégre. Szinte lezsibbadt az egész arcom, akkorát puffant a fából készült tárgyon.

Jó, belátom. Nem kellett volna olyan közel állnom, de akkor is.

Helyet foglalok az egyik széken, miközben Jesse a fagyasztóban kezd turkálni, mígnem a kezembe dob egy adag fagyasztott zöldséget.

- Ezt nyomd oda.- utasítja, mintha én magam nem tudnám, hogy mit kéne vele csinálni. Idegesít, hogy ilyen tudálékosnak gondolja magát.

- Kösz.- morgom, majd óvatosan hozzá nyomom az arcomhoz. Először igen kellemetlen, de aztán egyre inkább érzem, ahogy segít a kiáramló fájdalmamon.

Szemem sarkából Jesse felé pillantok, aki épp most ül le közvetlen mellém, kezét pedig combomon kezdi pihentetni.

Na nem. Most biztos nem kap semmiféle békülős ajándékot. Nem hagyom, hogy rávegyem.

- Miért hallgatóztál?- teszi fel a kérdést határozottan, mire lesütöm tekintetem. Ó, a franc.

- Nem hallgatóztam. Elég hangosan kiabáltál ahhoz, hogy halljam mit is mondasz.- rándítom meg vállam semmit mondóan.

- Na persze. Miért hazudsz nekem?- na, itt betelt a pohár.

- Én hazudok? Komolyan Jesse? Nem én titkolózok az előtt, aki még reggel lesmárolsz, aztán meg mint egy darab szaros pelenkát kidobsz és jössz a hülye indokaiddal, aminek amúgy semmi értelme nincs. Nem ártana rendet raknod a fejedben, mert ez így nem lesz jó senkinek sem.- vágom hozzá az eddig arcomon tartott dolgot, majd megindulok a nappali felé, ahová természetesen követ.

- Ezt meg mégis, hogy érted?- kérdezi karba tett kézzel.

- Úgy értem Jesse, hogy kezdem feladni. Kezdem azt hinni, hogy talán nem véletlen vált szét a közös utunk..- fordulok vele szembe, igen fájdalmas arckifejezéssel.

- Nate én sajná..

- Ne. Hagyd. Nem érdekel.- vágok közbe, majd a hálószobába sietek, ahol összeszedem a cuccaim és elindulok a bejárati ajtóhoz.

Minek maradjak? Azért, hogy újból a pofámba kapjam, mekkora szar vagyok, amiért itt hagytam? Csak mondani kellett volna, hogy ne menjek. Biztos itthon is találtam volna sulit. De nem tette, helyette inkább előadta a nagy "mindenben támogatlak" embert. Azt hiszi, hogy nekem nem hiányzott Ő? Nem a szart nem. Volt, hogy álomba sírtam magam a hiánya miatt, de tudtam, hogy minden rendben lesz és erősnek kell lennem.

- Majd beszélünk.- mondom hátra sem nézve, majd kinyitom a bejárati ajtót.

- Nate várj!- kiáltja, ám eszem ágában sincs megállni, de valami mégis arra kényszerít.

Ez a valami, pedig inkább valaki, akit már jó ideje nem láttam.

- Nancy?