A "Csábítsuk el Jesse-t" tervel egész jól haladok. 

Mondhatni penge élen táncolnak az idegei hála nekem és igen, büszke vagyok arra, hogy ilyen hatást képes vagyok elérni nála. 

Tisztában vagyok minden egyes érzékeny pontjával és azzal is, hogy igen könnyen izgalomba tudom hozni. Bár a makacssága mit sem változott az évek során, de még így is elképesztően dögös. 

A közös munkába, végül egész jól belerázódtunk ez alatt a pár hét alatt. Természetesen ez nekem, megint csak előnyt szerzett, hisz csak még többet tudtam a közelében lenni és húzni az agyát. Afféle macska-egér játék alakult ki köztünk. Ám még mindig ott volt az a dolog, ami nem hagyott nyugodni. Az a kellemetlen érzés, ami egyfolytában úrrá lett rajtam, ahányszor csak arra gondoltam, hogy Jesse az enyém lesz. Mintha valami azt sugallta volna, hogy egy akadállyal kell, majd szembe néznem. De egyenlőre csak egy dologgal foglalkozzunk. 

Épp az utolsó simításokat végeztük az az napi fényképekkel, amikor az őszhajú férfi belépett az ajtón. 

- Eddig mind a ketten remekül teljesítettetek. Gratulálok, Jesse!- mosolyodott el ráncos arca. 

- Köszönöm, főnök! De ez Nate érdeme is, hisz, ha ő nem lenne, nem lennének ezek a csodálatos festmények sem.- néz rám mosolyogva, mire érzem, hogy arcomra enyhe pír vetül. 

- Ez is igaz. Nos, ha mára végeztek, akkor menjenek haza.- utasítja, majd elköszön tőlünk és távozik. 

- Köszönöm.- suttogom alig hallhatóan, mégis tekintetem egyenesen az Ő tengerkék szemeire vezetem. 

- Ugyan, mégis mit?- kérdezi nevetve.- Meg dolgoztál azért, hogy idáig eljuss, nem?- vonja fel szemöldökét. 

- Ez igaz.- válaszolom kissé félszegen. Bármilyen hihetetlen is a szemei, valahogy mindig megnyugtattak, egyszerűen gyönyörűek és képes vagyok egy pillantás alatt elveszni bennük. 

- Van kedved meg inni valamit?- kérdezi, miközben összepakolja cuccait. 

- Ó, csak nem egy randira hívsz?- fonom össze számon kérően karjaim.

- Csak szeretnéd..- válaszolja morogva, majd sóhajt egy nagyot.- Jössz vagy nem?

- Megyek.- adok határozott választ és elindulunk a lift felé, ami levisz minket a földszintre. 

Beszállunk, majd megindul a lift lefelé, ám az egyik pillanatban hirtelen megáll. 

- Te állítottad meg?- néz rám hunyorítva. 

- Szerinted megállítanám, azért a liftet, hogy itt maradjak veled kettesben? Ó, várjunk. Ez nem is rossz ötlet.

- Kár volt megkérdeznem..- forgatja meg szemeit, majd a gombokkal kezd el babrálni, ám sikertelenül.- A francba, úgy néz ki beragadtunk.- mondja, nekem pedig hirtelen görcsbe rándul a gyomrom. 

Régen sok pánik rohamom volt, ám hála Jessenek idővel enyhültek, mégis egy valamit sosem sikerült még legyőznöm. Az pedig a klausztrofóbia. Mindig igyekeztem kerülni a szűk helyeket vagy épp a bezártságot, egyszerűen irtóztam tőlük. Most meg, itt vagyunk egy liftbe beragadva, ahol elég kicsi a hely és, kezd olyan érzés lenni, mintha a falak egyfolytában zsugorodnának. 

Egyre nehezebben kapok levegőt, ingem felső részét, pedig elkezdem kijjebb gombolni, hátha segítene a szorító érzésen. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Legszívesebben sírnék, de helyette csak hangosan kezdek kiabálni, hátha valaki meghallja és a segítségünkre siet. 

- Hé, Nate nyugodj me...- folytatná, azonban ahogy hátra fordul felém, felméri a helyzet és az állapotom súlyosságát.- Mi történt?- kérdezi lehajolva hozzám, tekintetéből csak úgy sugárzik az aggodalom. Bárcsak egy színjáték lenne, de ez most komoly. 

- Ne..nem bírom..- kapkodok még jobban levegő után, de szerencsére ennyiből is levágja a dolgokat, miszerint; pánikrohamom van. 

- Nem lesz semmi baj, nyugodj meg.- simít végig arcomon, szemeiből néhány könnycsepp buggyan ki, amit szintúgy letöröl meleg kezeivel. Nem szól többet, csak szorosan magához ölel, amennyire csak tud, majd a telefonjával ügyköd valamit. Csak kapaszkodom belé és úgy érzem, hogy soha többé nem engedem el. Nem akarom őt elengedni. Arcomat a nyakába temetem és igyekszem visszanyerni az eszem, valamint helyre hozni a légzésemet is. 

Nem egyszerű. Sosem volt az. Ilyenkor mindig a régi dolgok jutnak az eszembe, ami még fiatalabb koromban történt velem. A nevelőapám és az anyám..

- Emlékszel, mikor Nancyék elvittek minket kirándulni? Egy hétig nem kellett suliba mennünk, én pedig már az első nap leittam magam.- neveti el magát kissé fanyarul.- Két lépést nem tudtam megtenni a saját lábamon, aztán meg a tiédet le is lehánytam.- folytatja, miközben lágyan cirógatja hajkoronám.- De mindezek ellenére, te ott voltál velem és támogattál. Elmesélted mi történt veled a múltban és...én akkor megfogadtam valamit magamnak. Még hozzá azt, hogy soha többé nem kell semmit egyedül átvészelned.- szavai, mint egy fájdalomcsillapító úgy hatnak rám. Mintha egy adag nyugtatott adott volna, csupán az előbb elhangzott mondataival. 

- Hogy is felejthettem volna el..- suttogom alig hallgatóan, ajkaim pedig finom mosolyra húzódnak. Tekintetem lassan rávezetem arcára, s csak bámuljuk egymást. Talán igaza van. Nem én irányítok. De ő is tudja, hogy nem tehet semmit sem az érzései ellen.

Egy halk kattanást hallunk, majd a lift újból elindul, megszakítva mindent. 

- Úgy néz ki sikerült megjavítaniuk.- mondja, majd lassan feláll a földről kezét, pedig felém nyújtja.- Gyere.

Szó nélkül elfogadom a segítségét, bár még mindig elég gyengének érzem magam, amit észre is vesz, így kezét derekam köré fonja, ezzel is támaszt nyújtva nekem. A földszintre leérkezve, jó pár ember fogad minket, akik aggódva néznek ránk, ám Jesse sikeresen mindent elintéz és így távozhatunk. Óvatosan beülök az anyós ülésre, majd Jesse is így tesz és amilyen gyorsan csak lehet elindulunk. Úgy érzem, mintha a szemeimre egy nagy kőhalmot helyeztek volna. Eléggé kimerültem és a következő pillanatban, már az álmaim fogságába esek.

Nem tudom, hogy hogyan vagy mikor kerültem ágyba, de amikor laposakat kezdtem pislogni egy idegen kanapén találtam magam betakarva. Lassan kezdtem felülni, végül jobban körbe nézve megpillantottam Jesset, aki épp a konyhában tevékenykedik. Tekintetünk összetalálkozik, s azon nyomba mindent eldobva a kezéből, siet oda hozzám. 

Nem mondom, meg tudnám ezt szokni. 

- Jobban vagy?- nyújt át egy pohár vizet. 

- Fogjuk rá.- válaszolom, majd eltüntetem a pohár tartalmát.- Hol vagyok?- kérdezem, felvont szemöldökkel.

- A lakásomon. Nem szívesen hagytalak volna egyedül, azok után, ami történt.- túr bele hajába, mire csak bólintok.- Készítettem vacsorát, ha éhes vagy csak szólj. 

- Az most jól esne.- mosolyodok el, majd a konyha felé vesszük az irányt az illatok, pedig pompásak. Csendben elfogyasztjuk az ételt, nem igazán vágyok most arra, hogy beszélgessek vele. Így is túl sok mindent tett ma értem, ami miatt elég kiszolgáltatottnak érzem magam.

- Nyugodtan menj el tusolni, ha végeztél.- néz rám mosolyogva. 

Ó. Szóval azt akarja, hogy maradjak. Ezt akár elkönyvelhetem fél sikernek. 

- Rendben van, köszönöm.- válaszlom, majd összeszedem a szükséges dolgokat, veszek egy kellemes zuhanyt. Igazán rám fért már. 

Mindennel végezve, visszaindulok hozzá. Épp a kanapén ül és olvas valamit, így én is helyet foglalok mellette. Kezéből leteszi a könyvet, s egy szó nélkül csak magához ránt. Úgy ölel, mintha sosem akarna elengedni, amit természetesen viszonzok is. 

- Sajnálom, hogy ennyire leltaszítottalak magamtól.- suttogja, arcát, pedig tincseim közzé temeti.- Mielőtt bármit is mondanál tudd, hogy bármi is történjen, bármilyen messze is kerülj tőlem, én mindig itt leszek neked.- mondja, szavai pedig egyenesen a szívemig hatolnak, arcom szorosan mellkasába temetem.

- Te vagy az én hősöm. 

______________________________________

🌈Bónusz🌈