Sötétség. Ez az ami most körül vesz engem. Érzem, ahogy lassan zuhanok lefelé a szakadék legmélyébe, ahonnan már senki nem tudna megmenteni. Légzésem egyre inkább nehezedik, hallok néhány emberi hangot, majd lassan szemeim elkezdenek kinyílni. Hirtelen egy vakító fény tárulkozik elém, minek hatására összeszűkül szemem. Lebegek, akárcsak a felhők, amik most alattam helyezkednek el. 

Egy gondterhelt sóhajt engedek ki ajkaim közül, miközben tovább nézem az alattam elsuhanó tájat és hallgatom a repülőgép morajlását. Elmenekültem, mégis úgy érzem ez volt az eddigi leghelyesebb cselekedetem. Nem bírtam volna tovább mellette maradni tudván, hogy sosem lesz többé az enyém. 

Jesse már a múlt. Egy halvány emlékfoszlány, ami egy bizonyos ideig boldogságot okozott nekem. 

Képtelen lettem volna végig nézni a boldogságát. Már a tudat maga is fájt, ahogy elképzeltem, hogy más mellett ébred reggel, mást becézget helyettem, s mást érint. Olyan, mintha a bordáim egy nagyon szűk fűzővel vonták volna körbe, a szívembe pedig egy hatalmas kést szúrtak volna, majd többször átforgatták benne. Fájt és égetett egyszerre. 

Nem kellett sokat győzködnöm Jesse főnökét, hogy vissza jöhessek dolgozni Párizsba. Mindezt egy pár óra leforgása alatt. Ilyen ez, ha az embernek van tekintélye és befolyása, még ha egy szösszenetnyi is. 

Az ujjaim még mindig fájnak és az egész kézfejem sajog, attól a falra mért ütéstől, amit dühömben tettem. De ez a szív fájdalmaimhoz képest semmiség volt. Ez volt a legapróbb fájdalom a testemen. 

Fülebe hasítanak a szavak, amik arra figyelmeztetnek, hogy a gép mindjárt leszáll. Egy új kezdet elé nézhetek tiszta lappal és mindenkitől függetlenül. Nem mondom, hogy megbántam azt, hogy haza mentem. Inkább tanulságként fogtam fel az egészet, miszerint; nem mindig lehet az a tiéd, amit akarsz. Felfogtam és megértettem. Elfogadnom azonban már nehezebb volt, de idővel, majd ezen is túl leszek, mint minden más dolgon. 

Egy nap talán képes leszek újból Jesse szemébe nézni, de az az időszak nem most lesz. Egyszer én is megtalálom az igaz szerelmet, aki képes lesz úgy rám nézni, mint egy kincsre. Nem mintha Ő nem úgy nézett volna rám és nem hordozott volna a tenyerén. De Ő már nincs többé. Nincs több érzelem, nincs több érintés, nincs semmi vele kapcsolatos. És ez fáj...

Csomagjaimat összeszedve indulok meg a szokásos hotel felé, ahol már szinte törzsvendég vagyok. Mégiscsak hét évet itt éltem. 

Egy taxiba szállva nézem tovább a mellettem elsuhanó tájat. Itt minden más. Az emberek, a környezet. Egyrészt idegen érzés, másrészt megnyugtató. 

A hotelbe érve nagy mosollyal fogadnak, amit próbálok is viszonozni, kisebb-nagyobb sikerrel, majd oda adják a már szokásos szoba kulcsát. Mély levegőt veszek mielőtt belépnék a szoba ajtón és kinyitnám a zárat. Kezem lassan és precízen mozdul meg a zárban, majd vágja beljebb az ajtót, ezzel utat törve magamnak. Csomagjaimat gondosan lehelyezem a padlóra, lábam pedig egyenesen a hatalmas ablakhoz vezet. Tökéletesen lehet innen látni egész Párizst, mégis valahogy más. Mikor először jártam itt újdonság volt, most meg mintha egy menekülési lehetőség lenne csak számomra. 

Kit akarok hülyíteni, hisz valóban egy számomra kényelmes opció ez a város. Nincs itt senki, akihez ragaszkodni tudnék. Ezért is mondhatom azt, hogy elmenekültem minden elől. 

Egy nagy sóhajt kiengedve számon, indulok el egy kis sétára, abban a reményben, hogy majd a fejem kitisztul egy kis levegőtől. 

Sorra járva az ismerősebbnél ismerősebb utcákat, betévedek egy boltba, ahol az első tekintetembe fúródó cigarettát kérem az eladótól, majd kifizetve folytatom tovább az utam. Lábaim kezdenek sajogni, hisz lassan már három órája sétálok céltalanul az utcákon. 

Ujjaim fürgén szedik le a kezemben tartott dobozról az átlátszott fóliát, majd óvatosan nyitom fel a tetejét. Úgy kapom ki az első szálamat, mintha egy drogos kaparintott volna a kezei közé egy kis anyagot. Finoman ajkaim közé szorítom a fehéren megjelenő szálat, majd öngyújtóm elővéve zsebemből, meggyújtom. Egy ideig csak nézem a lángot, ami életre kelti ezt a méreget, ami most lassan kezdi a tüdőmet beteríteni. Torkomból egy-két köhintés szalad ki, ahogy érezni kezdem a füst dologázását légzőszervemben. Mar és éget egyszerre, mégis magával ragad egy megkönnyebbült érzés, ahogy egyre többször szívom magamba.  

Lépteim visszavezetnek a hotelhez, s az engem körül vevő négy fal közé burkolom magam. Úgy viselkedek most, mint egy tinédzser kisfiú, akinek összetörték a szívét és megkapta élete első szerelmi csalódását. Ám én ennél már szörnyűbb dolgokat is átéltem. Ezt is túl fogom, csak idő kell hozzá. 

A szobámhoz tatozó erkélyen folytatom tovább a méreg rudak elszívását, s közben figyelem a lemenő Napot. Az ég most többszörös színpompába borul, ahogy a rózsaszín és a sárgák színek egymásba olvadnak. Csodálatos, mégis szívbemarkoló. 

A kezeim közt szorongatott cigis dobozban már alig pár szál éktelenkedik. Sosem voltam nagy dohányos, most mégis jól esik. Segít ellazulni a hüvely körül megtalálható mentol, ami enyhíti e borzadály ízét. 

Ám mégis emlékeket szakít fel bennem. Az esti levegő lassan vonul végig arcomon, s hagyom, hogy a gondolatok úgy szakadjanak fel a fejemben, mint egy összevarrt seb. Kínzó és gyötrelmes, mégis örömmel teli, ahogy visszagondolok az mentollal áztatott ajkaira és orromba szívom enyhén dohos illatát, ami összevegyült tenger illatú tusfürdőjével. 

Ajkaim lassan beharapom, s megrázom fejem. Nem eshetek vissza. Nem gondolhatok újból rá. El kell őt felejtenem minél hamarabb, ám mégis minden rá emlékeztet.  

Elmélkedésemből a bejárati ajtón hallatszó halk kopogásra leszek figyelmes, ami percenken belül megismétlődik erőteljesebben. 

Semmit sem sejtve indulok meg az ajtóhoz, hisz vendégeket nem vártam, ahogy szobaszervizt sem. Talán csak néhány törölközőt hoztak szokásosan. 

A cigis dobozt egy asztalra dobom, ujjaimmal pedig a zárral kezdek babrálni, ami perceken belül kattan és kinyitom lassan az ajtót. 

A levegő szinte belém szorul, mint aki sokkot kapott és most fog elájulni. 

Lassan végig vezetem az előttem álló személyen tekintetem, s végül a jól ismert arcnál állapodok meg. Szemei körül a bőr halvány pirosan mutatkozik meg, légzése pedig kapkodó.

A rám szegeződő kék szempár, amit most a fekete kósza tincsek eltakarnak, mégis ragyognak, ahogy engem figyel, s fürkészi arcom. 

Ajkaim beszédre mozdulnak, de hang nem szakad fel torkomból. Csak némán tátogóm el nevét. 

- Jesse...

________________________________________________________________________________

! FONTOS !

Először is, szeretném megköszönni, hogy a második évada a könyvemnek, már a 4K megtekintésnél tart. Nagy boldogsággal tölt el, hogy így szeretitek és a sok visszajelzést is köszönöm! ❤

Másodszor pedig, kérdéssel fordulok hozzátok. Szóval, körülbelül 2-3 rész és vége ennek az évadnak. DE! Lenne ötletem egy harmadik évadhoz is, ám szeretném előtte megkérdezni tőletek, hogy nektek erről mi a véleményetek és, hogy ti szeretnétek e?

Természetesen Nate és Jesse maradna, hisz imádom ezt a két hülyét.

Megköszönöm a visszajelzéseteket a következő évad kapcsán, na meg persze a mostani rész kapcsán is! 🌹

Legyen csodálatos napotok!💕