Az asztalra néma csend borult, ami olyan volt, mintha a bennem növekvő ürességet türközné. Dühös voltam, mégis féltem. Ha nem teszek valamit, mindent elveszítek, ami fontos számomra.

- Bocsássanak meg egy pillanatra!- álltam fel az asztaltól határozottan, mire kérdő tekintetekkel találtam magam szembe, de nem érdekelt.

Sietős léptekkel mentem fel az emeletre, követve Natet. Ám a mosdóban nem volt, ahogy az egész folyóson sem. Lépteim alatt a padló halk zajt méltatott magából, majd az egyik jól ismert szoba ajtó előtt megálltam és megláttam őt. Alakja tökéletesen kirajzolódott a tompa fényben, ami a szobát beterítette. Arcán egy halvány mosoly pihent, miközben szemeivel végigfutotta a szoba minden egyes szegletét. Fájdalmas és szívbemarkoló volt mindez számomra. Igéző zöld tekintetét lassan rám vezette, az a hamiskás mosoly az arcán pedig csak még nagyobb lett.

Óvatosan indultam meg felé, majd álltam meg mellette. Nem szólt semmit, ahogy én sem. Csak bámultuk az üres szoba falait, ami oly sok emléket elevenített fel újra bennünk.

- Hét éve már... - suttogta elhalló hangon, s tovább meredt a semmibe.

- Nem most volt, az már biztos.- válaszoltam rekedtes hangon.

- Emlékszel, hogy mennyi minden történt itt?- fordult felém, szemeiben pedig olyan fájdalom bújt meg, amitől a szívem lassan kettészakadt.

- Hogy is felejthettem volna el.- suttogom, mire szeplős arca egy aprót rándul, majd egy sóhajt enged ki rózsaszín ajkai közül és lassan a földre helyezi egész testét.

- Tudod, amikor az nap megtörténtek a dolgok köztünk, sosem gondoltam volna azt, hogy ez lesz majd velünk. Csupán egy játéknak, s egy fajta élvezetnek fogtam fel. S most úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki elveszíti a legértékesebb játékát.

- Kedves, hogy egy játékhoz hasonlítasz..- morgom kissé, majd helyet foglalok én is mellette.

- Tudod, hogy hogy értem. Még csak most kaptalak vissza, de már is kicsúszol a kezeim közül.- hunyja le szemeit, rövid tincsei apránként hullanak kipirult arcába.

- Miért mondod mind ezt? Hisz még nincs minden elveszve..- ragadom meg finoman vállát, mire gyengéden rám vezeti könnyekkel telt szemeit, s most sehol sincs az a csillogás, ami mindig megbújt a zöldben.

- De, Jesse. Minden elveszett. Itt vagy mellettem, mégis oly távol érezlek. Olyan ez, mintha sosem lettél volna mellettem és csak a képzeletem szüleménye lennél. Mégis az egészben a legfájdalmasabb számomra, hogy a valóság sokkal keserűbb, mint egy kósza képzelet. S e keserűségben, még mindig úgy érzem, hogy szeretlek..- minden egyes szó, amit kiejt a mézédes ajka közül, darabokra szaggat legbelül.

Szeplős arcán sorba gördülnek le a búcsúkönnyek, amiket nekem szán.

Ostoba vagyok és egy idióta. Hagyom elengedni életem legfontosabb darabját.

Kezeim lassan a megtört test köré fonódnak, s olyan szorosan szorítom magamhoz, mintha tudnám, hogy soha nem kell őt elengednem. Teste rázkódik, ahogy légzése egyre inkább nehezedik, mellkasa fel-le mozog, miközben levegőért kapkod. Minden könny, ami elhagyja azokat a gyönyörű szemeket, egy darab belőle. Egy darab belőlem. Egy darab belőlünk.

Arcom fekete tincsei közé temetem és hagyom, hogy engem is hatalma alá vegyen a melankólia. Testem remeg, olyanok vagyunk most, mint két reményvesztett ember. Mint akik nem tudnak egymás nélkül létezni. Mintha egy darabot kitépnének belőlünk és a semmibe dobnák.

Lassan eltaszít kezeivel, s igyekszik eltüntetni a fájdalom nyomait arcáról. Arca és szemei teljesen kipirultak, akárcsak a szeplős orra vége.

Szenvedés. Ez tükröződik most leginkább rajtunk.

Vékony lábaira lassan visszahelyezi testének súlyát, majd megigazítja gyűrődött öltözékét. Lehajolva hozzám egy utolsó csókot nyom homlokomra. Elmémbe belevésem minden mozdulatát, tekintetemmel végig nézem, ahogy kisétál az ajtón, ezzel egyetembe pedig az életemből is.

Tombolnék. Ordítanék. Törnék. De mind hiába. A düh, most nem old meg semmit.

A fenyőből készült padló újból recsegni kezd, reménykedő tekintetem pedig az ajtóra vetődik.

Anyám áll most ott. Arcán az öregség jelei, még alig fedezhetők fel. Szigorú tekintete, amivel mindig oly határozottan terelgetett, most mégis megenyhült és aggódóvá vált.

Széttárt karokkal indul meg felém, amik kiskoromtól kezdve védelmeztek. Én úgy simulok e két kéz közzé, mint gyermekkoromban. Megnyugvást ad számomra. Könnyeimtől már semmit nem látok és nem észlelek a világból. Fáj. Minden úgy fáj. Egy hatalmas seb tátong a szívemen, amit most semmi sem tudna meggyógyítani.

Csak is Ő.

Egyedül Ő lenne képes rá.

Anyám halkan kezd dúdolni egy dalt, ami visszarepít a kezdetekhez. Bárcsak újra gyermek lennék. Akkor nem kéne ennyi mindent elszenvednem. A legnagyobb gondom talán az lenne, hogy eltörött az a kis piros autóm, amit úgy szerettem. De a felnőttkor már más. Elvárásokkal fordulnak feléd, s felelősséget cipelsz magaddal.

- Itt vagyok Jesse. Nyugodj meg kérlek..- hallom meg fülemben anyám aggódó hangját, mire minden erőmet összeszedve próbálok megnyugodni. Nehezen megy, de végül sikerül.

Elhúzódok tőle, és egyenesen szemeibe nézek. Meleg kezeit végig simítja arcomon, ezzel néhány könnycseppet letörölve bőrömről.

- Sajnálom anyám, de én ezt nem akarom.- mondom, szinte alig hallhatóan.- Képtelen vagyok rá.

- Mást szeretsz, Jesse?- kérdezi olyan lágyan csengő hangon, amennyire csak lehet.

- Igen, mást szeretek. De Ő már elengedett. Elvesztettem őt, mivel nem vigyáztam rá eléggé.- nyelek egy nagyot, ezzel megakadályozva az újból előre törni készülő könnyeket.

- Sosincs késő, Jesse.- mosolyodik el, majd kezeivel felsegít a padlóról.

- Ellenezned kéne, nem pedig támogatnod. Ott van lent egy csodálatos lány, akit a feleségemnek akartok, de sosem lesz az. Mi változott meg, anya?

- Mindenkiben van egy fajta félelem Jesse. A mi félelmünk apáddal, hogy sosem találsz rá a boldogságra, de be kell látni, a boldogságot erővel sosem lehet megszerezni. Egy valamit ígérj meg nekem kisfiam.- ölel ismét szorosan magához.- Ne hagyd, hogy bárki is az utadba álljon, amikor a boldogságod keresed. Tévedtem, belátom. Te már megtaláltad a boldogságod Nate mellett.

- Honnan tudod, hogy Ő az?- kérdezem egy mosollyal arcomon.

- Nem vagyok vak kisfiam. Soha nem is voltam az.- válaszolja kuncogva, majd elenged szorításából.- És most menj. Szerezd vissza a szíved egyetlen örömét.

- Köszönöm anyám.- adok arcára egy csókot.- Kérlek, kérj a nevemben is elnézést a vendégektől és apámtól. Remélem megbocsájt majd nekem.

- Ettől ne félj drágám. Apád se szemfedővel járt köztetek.- húzza széles mosolyra ajkait, mire bólintok.

Lábaimmal szélsebesen hagyom el azt a házat, ahol felnevelkedtem egy olyan személy miatt, aki teljesen elvette az eszem. Már az első pillanattól kezdve megbolondított, azokkal a csodálatos zöld szemekkel, a mindig pozsgás szeplős arcával, az éj fekete hajával, amit idegességében mindig ujja köré csavart. Törékeny termete, amit esténként a karjaimba zárhattam. Minden egyes apró porcikája, amit oly gondosan fedeztem fel és kényeztettem a vágy hevében. Az a mosoly, amit mindig felém mutatott.

Szükségem van rá.

Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Nekem meg halt, de ahogy elmúlt, úgy is tért vissza belém és adott erőt ahhoz, hogy megszerezzem azt, amire a világon a legnagyobb szükségem van.

Kocsimban ülve, csak is az Ő neve járt a fejemben és hasított végig a tudatomban.

Nate Bell.