Ömlött az eső, mintha az egész évi mennyiség most akart volna lehullani. Az utcán egymást lökdösődve kerestek menedéket az emberek, és senki sem vette észre a fiút, aki végig rohant a városon. Vagy ha észre is vették, nem foglalkoztak Taehyunggal.

Neki egyetlen vágya volt: elérni a hídhoz.

Nem foglalkozott a keserves időjárási viszonyokkal, hiszen a megnyugvás lebegett a szeme előtt, amit a fából készült rozoga, korhadt építmény nyújtott neki.
Akár egy tornádó is kitörhetett volna, az sem állította volna meg a fiút.

Szerette volna kiűríteni lelkét és megszabadulni a kínzó gondolataitól, mielőtt azok roppantották volna szét őt. Noha már hozzá szokott ezekhez az érzésekhez, hiszen amióta megszületett, mindennap szenvedett, mintha erre a sorsra rendeltetett volna; nem akarja feladni. Legbelül, valahol mélyen még él benne a hit, és amíg él benne a hit, nem akarja feladni.

Már kiért a városból. Erre felé gyérebb minden. Az emberek, az épületek, a fájdalom is. Többek között ezért is jött mindig ide, amikor atrocitás érte. Mert itt teljesen egyedül lehetett.
Másoknak megkönnyebbülést jelent az, ha elmondják a problémáikat valakinek, de Taehyung számára nem. Ő jobban preferálja, ha magában tartja őket és senki nem tud róluk.

Felpillantott, amikor cipője a sárba süllyedt. Innen tudta, hogy megérkezett, mert itt már nem voltak utak, csak a föld, a maga természetes valójában.

Felpillantott, és akkor észrevett egy fiút a hídon. Nem látta az arcát, hisz az háttal ült neki, miközben lábai a sebesen sodródó folyó felett lógtak. Talán lengette is őket, bár ebben Taehyung nem volt biztos, mert az eső és a könnyei egy összemosódott lepelt emeltek szeme elé.
Csak nézte a fiút, és nem tudott megmoccanni. Nem tudott hozzá közelebb menni, mert annyira szürreálisnak érezte a helyzetet. A zuhogó esőben ücsörögni egy stabilnak nem éppen mondható hídon, eléggé szokatlan volt, annak ellenére, hogy ő is épp erre készült.

Egy megmagyarázhatatlan oknál vezérelve Taehyung tölcsért formált ajkai köré és oda kiáltott az ismeretlen fiúnak.
A fiú abban a pillanatban belezuhant a folyóba, hiszen a hídnak egy olyan részén ült, ahol a kapaszkodó már letört, így semmi nem tartotta vissza a fiú testét.

A folyóba zuhant vagy a folyóba ugrott?

Taehyung pislogni sem tudott a rémülettől és az iszonyattól, amit látott.
Futni kezdett a híd felé, mígnem egy sikoly félbeszakított mindent.

A szobán Taehyung éles hangja vonult át, ahogy rémálmából felébredve felült az ágyon. Pár másodperc múlva csak a szapora lélegzetvételét lehetett hallani. Látása kezdett tisztulni a tudatával együtt, ahogy felfogta, ez csupán álom volt.

Kissé szédelegve vonult az ablakhoz, hogy friss levegőt engedjen a helyiségbe, miközben izzadságban úszó tincseit félresöpörte szeméből.

Újra megtörtént. Ez volt a második alkalom, hogy Yoongival álmodott. Biztos volt benne, hogy a hídon ülő fiú ő volt, mert ugyanolyan pulcsit viselt, mint amilyen Yoonginak is van.
Félelmetes volt a hasonlóság a két álom között, mert az elsőben is a folyóba zuhant Yoongi. Igaz, akkor Taehyung próbálta utolérni, de Yoongi túl gyorsan futott, és elkésett. A folyóba zuhant.

A folyóba zuhant vagy a folyóba futott?

Taehyung a borongós felhők gyülekezetét nézte és a szeptemberi, hűvösebb idő rózsákat szúrt orcáira.
A múltban érezte magát, hiszen úgy tűnt, hogy a történelem megismételte önmagát.
Ellenben nem véletlenül. Csak Taehyung ekkor még nem tudta, hogy a múltnak van egy különleges képessége: a figyelmeztetés.

Csak bámulta a lassan teljesen szürkévé színeződő eget, miközben bensőjébe is borongós felhők költöztek.
A legutóbbi esetnél reménykedett, hogy Yoongi nem tűnt el. De most? Most nem különösebben érdekelte a fiú.
Tegnap a saját fülével hallotta, hogy ez fordítva is így van. Yoongi ugyan megmentené őt, de csak azért, hogy ne kerüljön a pokolra.

Ennek ellenére nem tudta elfelejteni az elmúlt napokat, amiket Yoongival töltött. A fiú elnyomta szuicid gondolatait és mellette végre úgy érezte, hogy van értelme az életének.
Illetve, csak volt.
Amióta megtudta, hogy Yoongi az őrangyala és emiatt nem teljesedhet be a szerelmük, nem igazán jutott dűlőre azzal kapcsolatban, hogy képes lesz-e így élni.

Dobja el magától a lehetőséget arra, hogy később talán újra boldog lehet, vagy szenvedjen minden egyes nap Yoongi mellett?

Megfordult, és közben megakadt tekintete a tegnapi festményén. Egy pillanatra megingott, és felsejlettek benne azok az ember számára szenvedhetetlen érzelmek, amiket a festés során érzett, de nem engedte, hogy ezek elsodorják. Inkább letakarta egy fehér ponyvával, és borús szívére is egy áthatolhatatlan lepelt próbált húzni.

Ha már az évnyitón nem vett részt, legalább az első napon nem akart elkésni, így szobájából kilépve a fürdőszobába sietett.
Noha még mindig tartott attól, hogy mik történhetnek vele az iskola falai között,
inkább választotta ezt, minthogy a mai napot Yoongival töltse el. Szüksége van egy kis magányra és egyedüllétre, hogy mérlegelni tudja magában az eddig történteket.
Hogy ne fulladjon bele Yoongi közelségébe.

A fürdőszobából kilépve szerette volna közölni vele, hogy elmegy az iskolába, és hogy ne várja haza, mert az utolsó csengetés után szeretne egy kicsit egyedül lenni, ami miatt megejtene egy időigényes sétát, ám hiába nézett be a nappaliba, konyhába és a fiú szobájába, egyik helyiségben sem lelte meg a szőke hajút.

Tüdejét egy beletörődő sóhaj hagyta el, ahogy eszébe jutott, hol lehet Yoongi.

Amint kinyitotta a tetőre nyíló ajtót, megpillantotta őt. Háttal állt neki, miközben az ébredező, még hallgatag reggelt figyelte.
Valószínűleg hallotta Taehyung érkezését, de nem fordult meg.

- Elmegyek az iskolába - közölte a barna hajú színtelen hangon. Nem ment közelebb Yoongihoz, de mivel a reggelt csend uralta, biztos volt benne, hogy hallotta a szavait. - Ne várj haza, mert utána el szeretnék menni sétálni. Egyedül.

Taehyung ezután még nem ment le a tetőről. Csak nézte Yoongit, miközben kifújta a levegőt, amit akaratlanul is visszatartott. Ez az első közös napjukra emlékeztette, amikor a nadrágját gyűrögetve kérdezgette Yoongit. Akkor is feszengett, hiszen meg akart felelni neki, és most is feszengett, mert úgy érezte, olyasmit mondott az előbb, amivel nem felel meg Yoonginak.

- Esni fog az eső - Yoongi megfordult és Taehyung felé sétált. - Vedd ezt fel, kérlek.

Taehyung lenézett a kapucnis pulcsira, amit Yoongi a kezében tartott. Szíve dübörgése felborítani látszott az elhatározását, miszerint tartózkodóan fog viselkedni az angyal fiúval.
Már megint az emlékek.
Amikor Yoongi a második napjukon ráterítette, egyre szorosabban próbálta magára húzni, azt képzelve, hogy a ruhaanyag valójában a szőke hajú.

Beharapta alsó ajkát és elvette a pulcsit. Reménykedett benne, hogy ennyi volt az egész és minél előbb elmenekülhet Yoongi közelsége elől, de bizakodása mit sem ért.

- Szeretlek Taehyung - Yoongi az állánál fogva emelte fel a másik fiú arcát, ezzel kiharcolva azt, hogy szemtől szembe mondhassa ki ezt. - Ezért akarok melletted maradni.

Taehyungba fagyott mind a levegő, mind a szó. Szerette volna viszont mondani, hogy ő is szereti, hiszen ez így volt. De nem szólalt meg, mert nem akart megtörni.
Szüksége volt erre a napra, hogy tisztán gondolkodhasson. Nem engedheti, hogy Yoongi újabb vallomása elsodorja. Pedig ezek a szavak szerelmes reakciókat váltottak ki bensőjéből, de már lehorgonyzott az elhatározása mellett. Nem akart a lemondás szigetén partot vetni.

Egy apró lépéssel eltávolodott Yoongitól.

- Készítettem egy festményt, a szobámban van. A tiéd - hosszú pillanatokig még Yoongit figyelte. Mintha nem akarta volna elhinni, hogy ő tényleg létezik. Mintha most látta volna utoljára. Mintha látta volna azokat a felhőket a távolban.

Miután Taehyung távozott, Yoongi még pár percig a tetőn maradt. Mielőtt Taehyung felkelt volna, az angyal fiú az elmúlt napok eseményeit pörgette le gondolataiban. Sokszor kérdezte meg magától azt, hogy mindegyik őrangyal bele szeretett-e volna a fiúba? Ha más mentette volna meg Taehyungot, iránta is szerelmet érzett volna az ember fiú, vagy csak iránta?

Most, hogy látta Taehyungot, az egyik válaszban teljesen biztos volt. Hogy mindegyik őrangyal bele szeretett volna.
Emlékszik, amikor nem tudta volna megmondani, hogy mit is jelent szerelmesnek lenni. Mostanra azonban tudta.
Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy nincs szükség szavakra, hiszen egy olyan létező szó sem létezik arra, amit akkor érzel, amikor megpillantod a szerelmed.

Amikor meglátta Taehyungot a tető túloldalán, ugyanolyan intenzitással törtek rá az érzések, mint a legelső napon, az esőben állva, a hídon.

Ha Taehyung megkérdezte volna, hogy megbánta-e a történteket, nemmel válaszolt volna. Ha nem küldik le hozzá a Földre, ha nem találkoznak, akkor soha nem tudta volna meg, milyen érzés szerelmesnek lenni.

Figyelte, ahogy szürke felhők gyülekeznek az égbolton. Viharfelhők voltak, amik készen álltak arra, hogy az összes felgyülemlett esőt kiengedjék magukból.
Yoongi vissza is ment a lakásba, amint elkezdett zuhogni az eső.
Természetesen Taehyung szobája felé vette az irányt, hiszen megszerette volna nézni a festményt.

Yoongi nem kérdezte meg, hogy a tájképeken kívül szokott-e más témájú festményeket is készíteni. A fiúnak eddig csak egyetlen egy festményét látta, és amikor Taehyung hozzá költözött az árvaházból, egy művét sem hozta magával. Sőt, amióta Yoonginál lakik, csupán egyszer ragadta meg az ecsetet, hogy fessen valamit.

Yoongi kissé ideges is volt emiatt, hiszen az ominózus vallomás után festette Taehyung ezt a képet.
Vajon a festményen Taehyung érzései fognak vissza tükröződni?
Félt a választól, hiszen nem szeretne visszatérni a tegnapba, abba a helyzetbe, amikor lezajlott közöttük kapcsolatuk legsötétebb percei. Félt, hogyha meglátja a képet, újra éli ezeket a pillanatokat.
Egyszer is sok volt neki fájdalmat okozni Taehyungnak, nem szeretné felhánytorgatni ezeket az emlékeket.

A helyiségbe lépve hűvösség és monoton esőzés hangja fogadta.
És a fehér lepel.
Yoongit rossz érzés fogta el, ahogy minden lépéssel egyre közeledett a festmény felé.

Talán meg kellett volna állnia?

Ahogy lehúzta a fehér leplet a vászonról, és a szeme elé került a festmény, mintha hirtelen elfogyott volna az összes levegő a szobában.

Mindenét megdermesztette; mégcsak pislogni sem tudott. Arcáról minden kifejezés eltűnt, és mellkasa sem emelkedett-süllyedt hosszú percekig.
Felfogta, hogy amit a festmény ábrázol, egy üzenet, mégsem tudott megmozdulni.
Mintha egy fekete lyuk nyelte volna el, hogy ne érzékelhesse a teret és az időt: a valóságot.

Talán nem kellett volna megnéznie?

Amikor az eső jobban rázendített, ezzel hangosabban kopogtatva Taehyung ablakán, akkor sikerült vissza nyernie tudatát.
És amikor ez megtörtént, Yoongi azonnal rohanni kezdett.

Hétfő reggel volt, így sok ember árasztotta el az utcát, legtöbbjük iskoláskorú és felnőttek. Siettek az esernyőjükkel a fejük felett a munkába vagy az iskolába, míg mások a leggyorsabbra állították az autójukon az ablaktörlő sebességét.
Látták Yoongit, amint már teljesen elázott és mégsem menekült fedett helyre.

Yoongi szinte nem is látott a rengeteg esőtől, de csukott szemmel is oda talált volna. Egyre gyorsabban próbált futni, és nem érdekelték azok, akiknek neki ment.
Csak Taehyung lebegett a szeme előtt.
Súlyos gondolataitól már nem is igazán érzékelte a körülötte lévő világot, mintha megint egy fekete lyuk nyelte volna el, amiből nincs vissza út.

Kiért a városból. Ugyanolyan volt minden, még az időjárás is.

Kivéve egy dolgot.

A szemét ellepő esőfátyolon keresztül  megpillantotta a hidat.
És mint a festménynél, most is mindenét megdermesztették a látottak: az életre kelt alkotás.

Tüdeje felmondta a szolgálatot, amint látta Taehyungot bele zuhanni a folyóba.

Hosszú percekig csak állt ott mozdulatlanul. Naivan az is megfordult a fejében, hogy talán csak hallucinált. Hogy csak túlságosan megrémisztette a festmény, és valójában nem Taehyungot látta a hídon. Hiszen mit is keresne itt, mikor azt mondta, hogy iskola után szeretne elmenni sétálni.

De Taehyung volt az, hiába is próbálta bebeszélni magának, hogy mást látott. Felismerte a saját pulcsiját az ember fiún és a festmény is a valóságot igazolta.

Amint lassan kezdte felfogni, hogy mi történt, kezdtek megjelenni az első könnycseppek eső áztatta arcán. Aztán rohamosan tört rá a sírás, mígnem a fájdalom által legyengített teste feladta és a sárba rogyott.
Kezével a sárba próbált kapaszkodni, miközben válla egyre csak remegett a bőgéstől.

Szaggatott levegővételei között az időjárás is kezdett csendesedni. Az eső már nem szakadt olyan intenzíven, és amikor Yoongi könnyei elfogytak, úgy apadt el a felhőszakadás is.

Feje tompa volt a sok könnyontástól. Ruhái nedvesen tapadtak bőréhez, és mindene sáros volt.
Még mindig gyengének érezte magát, de valahogy mégis odavonszolta magát a hídhoz.

A faépítmény teljesen felpuhult a sok csapadéktól. A fűszálak és a virágok szinte ráborultak a földre; elnehezültek a nagy mennyiségű víztől.
Az egyre világosabb felhők mögül a nap halvány fénye tűnt elő.
Még mindig csend volt, csupán az áramló folyó sodródását lehetett hallani, valamint a messze túlon az autók robaja is felcsengett.

Amikor Yoongi rátenyerelt a híd korlátjára, lehunyta szemét, és próbált mélyeket lélegezni.
Mintha az egész szívét kisírta volna.
Még nem akart a folyóba nézni. Még nem akarta tudomásul venni, hogy hol is áll éppen.

Megpróbálta elképzelni, mit érezhetett és mit gondolhatott Taehyung, amikor megtette ezt a lépést; az utolsó lépést. Tudja, hogy az ő mostani fájdalma nem érhet fel azzal, amit Taehyung érzett egész életében, de arra vágyott, hogy ő is a folyóba vethesse magát, csakhogy végre megszűnjön ez a gyötrelmes fájdalom.

Felnyitotta pilláit, melyek még nedvesek voltak a könnyeitől, és meglátta a soha meg nem álló folyót.
Aztán a következő pillanatban már nem érezte a testét és pár másodpercig tudattalan állapotban állt a hídon, fejét az ég felé tartva.

Yoongi elvesztette az egyensúlyát és egyre nehezebben kapta a levegőt, mintha egy rohamot kapott volna. Valójában viszont megszédült a fejébe áramló gondolatoktól, emiatt zuhant a padlóra.

Taehyung gondolatai és emlékképei.

Ott feküdt az eső áztatta hídon, ruhái sárosak voltak, a nap egyre jobban tűzte szemét, szívét mintha szétmarcangolták volna, mindeközben pedig egyre több könnycsepp gördült le arcán, ahogy sikerült felfognia: Taehyung már a mennyekben van, ő pedig többé nem angyal.

Ahogy Taehyung elérte a mennyország kapuját, lelke egy darabkája Yoongi testébe költözött, ezért volt az, hogy rosszul lett, amikor Taehyung gondolatai és emlékképei betörtek a sajátjai közé.

Yoongi elmosolyodott.

Taehyung meghalt, de tudja, hogy odafentről fog vigyázni rá, amíg újra nem találkoznak a mennyben.

Vége

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Még várható két "rész", az egyikben érdekességeket osztok meg veletek, a másikban pedig elemezni szeretném egy kicsit a történetet. :)

Az érdekességes rész valószínűleg holnap kerül ki, viszont az elemzést még meg kell írnom.