Taehyung ziháltan ébredt fel nyugtalanító álmából. Kapkodva próbált levegőt venni, miközben görcsösen szorította a biztonságot nyújtó vékony paplant.

Az elhúzott függönyök miatt a napfény nem tudott utat törni magának, ezért a szoba a verőfényes reggel ellenére is sötétbe burkolózott.

Taehyung légzése másodpercenként lassult, mígnem a fiú tüdeje már normál tempóban emelkedett és süllyedt.

Amikor felállt az ágyáról, hogy friss levegőt engedjen a helyiségbe, egy pillanatra megszédült. Kezével a falnak támaszkodott, és igyekezte kiűzni gondolataiból a rémálmát.
Amiatt volt az egész.

Az ablakhoz botorkált, miközben homlokához tapadt tincseit félresöpörte szeméből. Az egész teste izzadságban úszott.

Elhúzta a függönyöket, majd kinyitotta az ablakot. A levegőben a tegnapi esőzés okozta nedves föld illat terjengett.
Kissé kihajolt az ablakon, hogy orrával jobban megízlelhesse ezt a fülledtséget.
Szerette az eső illatát. Igazság szerint az esőt is szerette.

Taehyung számára az ilyen apró dolgok jelentették az igazi szépséget. Festményein ezért is tükröződött vissza a minimalista ábrázolás.

Pár másodpercig még engedte, hogy a napsugarak simogassák makulátlan arcbőrét, és hogy elméjét átjárja a friss levegő - ezzel is kissé lenyugtatva őt - majd megfordult, hogy a táj szépségét felváltsa az alvó Yoongi képe.

Ám az ágy üres volt.

Újra megszédült, ezért lecsúszott a fal mentén a bolyhos szőnyegre. Mikor tenyere alatt érezte a puha anyagot, lehunyta a szemét, és emlékeztette magát, hogy már nem álmodik.

De a pánik akkor is kezdett eluralkodni rajta.

Yoongi eltűnt. Csupán a gondosan összehajtogatott ágynemű - amit távozása előtt helyezett a puffra - árulkodott arról, hogy itt járt.

Még csak fel sem keltette Taehyungot. Még csak egy üzenetet sem hagyott a barna hajúnak.
Yoongi felszívódott, akár a kámfor.

Taehyung annak reményében, hogy Yoongi csupán a szobát hagyta el, összeszedte magát. Ugyan halántékát még mindig nyomta belülről az aggodalom mázsás súlya, sikerült elcsípnie azt az apró reménysugarat, ami most segített neki talpon maradni.

Gondolatai, mint a viharban viaskodó tengerhullámok, cikáztak egymással.

Tudta, hogy Yoongit már nem fogja az árvaház területén találni. De a remény leghalványabb lángja égett benne, hogy Yoongi nem lépett le így, szó nélkül.
Talán a lelke legmélyén nem akarta bemocskolni Yoongi emlékét. Nem akarta, hogy semmivé legyen az idő, amit vele töltött. Nem akarta, hogy Yoongi angyali aurája megtörjön.

Nem érdekelte, hogy pizsamája teljesen átázva tapad felhevült bőréhez. Hogy tincsei csatakosan lapulnak fejére. Hogy ajkai egy pohár víz után áhítoznak, mielőtt sivataggá lennének.

Yoongi idegen ismerős kisugárzása lebegett a szeme előtt. Újra biztonságban akarta érezni magát mellette, mert most, hogy egyedül kellett osztoznia a levegőn és a téren, védtelennek érezte magát, akárcsak egy zebra a szavannán.
Csak Taehyung esetében nem az oroszlán volt az, ami leselkedett rá. Hanem a borús gondolatai és a feladás kesernyés íze - az öngyilkosság újra megpróbálása.

Az árvaház nem csak Yoongi hiánya miatt kongott az ürességtől. Csupán Taehyung erőtlen csoszogását és a bogarak zümmögését lehetett hallani.

Taehyung mindenhol csendre lelt. Az összes zugát felkutatta az épületnek, ahol Yoongi lehetett volna, de csupán magányos falakkal és némaságba burkolózó bútorokkal találkozott.

Sehol egy emberi lélek, Taehyungon kívül.

A barna hajú erőtlenül roskadt vissza az ágyára. Csalódottnak érezte magát, miközben mégsem volt az. Hiszen tudta, hogy Yoongit már nem fogja itt találni. De annyira látni szerette volna még, hogy emiatt kezdte elhinni, hogy Yoongi tényleg itt van.

De nem volt itt. Yoongi nem volt sehol. Az árvaház lakói se voltak sehol.

Cél nélkül nem érdemes élni. Ezt Taehyung is tudta. És számára nem létezett semmilyen cél, amit elszeretett volna érni.
Talán még hálás is Yoonginak, amiért megkönnyítette a dolgát.

Még egy napot eltölteni itt a Földön Taehyung számára olyan lett volna, mint másoknak egy matek egyenletet megoldani. Fájdalmas.
De most, hogy már Yoongi sincs mellette, nincs oka tovább várakozni.

Talán Yoongi megmenthette volna, legalábbis Taehyung így érezte. Mert Yoongi teljesen elnyomta szuicid szándékait és meggondolásait. Mert Yoongi kitöltötte az űrt a szívében.
Ám most, hogy újra egyedül van, nincs oka az életre. Nincs oka arra, hogy még egyet szippantson a levegőből. Hogy még egyet pislogjon.

Azzal a szándékkal kelt fel az ágyából, hogy véghez viszi utolsó tettét az életben, de egy ismerős hang kiabálását hallotta meg a folyosóról.
Az ajtóhoz lépett, hogy beigazolódjanak sejtései, de egyszerre értek oda, így Taehyung immár szemtől szemben állhatott vele.

Chaeyoung. Az árvaház igazgatónője. Aki most is csak a hűvösséget ontotta magából.

- Taehyung. Biztos nem hallottál a hírről, de az árvaházat lebontják. Pakold össze a holmidat és gyere le - közölte a hírt a kontyba fogott hajú nő, majd magassarkújában eltipegett a lépcsők felé.

Taehyungot még meg is rázta volna a hír, de már nem számított neki. Már semmi sem számított neki.

Összepakolta a ruháit egy rongyos hátizsákba, kicsit összeszedte magát - mindezeket csak azért, hogy fenntartsa a látszatot, hogy nem készül öngyilkosságot elkövetni - majd lement, Chaeyoung után.

A negyvenes éveiben járő nő épp az előcsarnok egyik sarkában üvöltözött valakivel telefonon, mikor Taehyung leért. Észre sem vette a fiút, így a barna hajú se törődve vele kisétált az épületből.

Már rendezett tincseibe bele kapott a szellő, és a fák ágai is hajladoztak a jól eső szél hátán. Úgy tűnt, hogy kezd felerősödni, mert a távolból hallani lehetett, ahogy nagyobb erővel táncol az ágakon.
Taehyung ezt is imádta volna, ha szemét nem lepi el a sötétség, csak úgy mint elméjét.

Kezével ráfogott a piszkos vaskapura, hogy ki tudja nyitni. Fülsértő hangja volt, ami Taehyungot a szenvedésre emlékeztette.
Magára emlékeztette.

Világtalan tekintettel bámult továbbra is lefelé. Nekidőlt a vaskapunak, és várta, hogy az igazgatónő kijöjjön, és elvigye egy olyan helyre, ahonnan majd úgy is megszökik a mai nap folyamán.

Senkinek sem tűnne fel.

Chaeyoung pár perc elteltével jött csak ki. Arcán vissza tükröződött, hogy legszívesebben otthon lenne, miközben az új körömlakkját keni fel mindig ápolt körmeire.

Taehyung ezért is utálta őt annyira. Miért egy olyan nő az igazgatója egy árvaháznak, aki nem csinálja szívesen? Aki még csak a gyerekeket sem szereti?

- Taehyung. Taehyung - lengette meg Chaeyoung a fiú előtt a kezét, aki pár másodperc elteltével vissza is tért a valóságba. - Valóban ismered ezt a férfit? Ha igen, áldásom adom a költözésre. Hidd el, neked is könnyebb lenne, ha most nem vinnélek magammal.

Taehyung képtelen volt megszólalni. Az előtte álló Yoongit figyelte.

Yoongit. Aki eltűnt és most felbukkant.

Mellkasába visszatértek azok az ismeretlen érzések, amiket tegnap érzett a szőke hajú közelében. Megint megszűnt körülötte a világ, és csak Yoongival tudott foglalkozni.

- Taehyung? - kérdezte sürgetően Chaeyoung, miközben slusszkulcsát kereste táskájában. Minél előbb leszerette volna ezt tudni, csak hogy kevesebb gonddal kelljen foglalkoznia.

- Igen. Igen, ismerem - hasított Taehyungba a valóság. Torkát mardosták a szavak, és ajkai még jobban kiszáradtak.

- Nagyszerű. Akkor további sok szépet az életben, Taehyung - rázta le ennyivel a nő, majd be is pattant autójába.

Az egyetlen, amit Taehyung a halálával váltott volna ki az emberekből, az az öröm lett volna. Mindenki örült volna, ha megszabadulhat egy problémától. Chaeyoung se titkolta, hogy odáig van azért, amiért megszabadulhatott tőle.

- Hozzám költöznél, Taehyung? - Yoongi simogató hangja elnyomta a szél süvítését.

Taehyung nem kezdett el azon gondolkodni, hogy Yoongi végtagjai vajon hogy gyógyultak meg ilyen hamar. Hogy miért tűnt el, és miért bukkant fel akkor, amikor a barna hajú megmentésre szorult.

Nem törődött semmivel, csak Yoongival.

- Igen - válaszolta Taehyung, miközben nem tudott betelni a szőke látványával.