Taehyungot nem érdekli, hogy ruhái nedvesen tapadnak bőréhez. Mindenki menekül az eső elől; sietve próbálnak befurakodni egy fedett helyre vagy épp kétségbeesetten igyekeznek kinyitni esernyőjüket, de a világos barna hajú fiú csak egyre szaporábban szedi lépteit célja felé.

Taehyung is menekül, csak nem az eső elől.

Az emberek furcsán tekintgetnek felé emiatt - mégcsak esernyőt sem húz a fiú - de senkinek sem jutna eszébe odamenni hozzá. Odamenni hozzá és megkérdezni, hogy miért menekül.

Cipőjében tengerként hullámzik az esővíz és már egy száraz hajtincse sem maradt, de Taehyung csak rohan előre. Előre, ahol a megváltást várja.

Már kiért a városból. Erre felé gyérebb minden. Az emberek, az épületek, a remény is.

Könnyei, mik elapadhatatlanul folynak szeméből, az arcán egybeolvad az esővel. Ebben az időben nem lehetne megmondani, hogy sír. De a tekintetéből tükröződő fájdalom elárulja, hogy nem csak a szeme, hanem a szíve is vérzik a lelkét nyomó szenvedéstől.

Ereje kezd alábbhagyni, ezért lassabbra veszi tempóját. A sárban lépkedve már látja a hidat. A fából készült rozoga építmény sokszor szolgált már élete során megnyugvásként, épp ezért egy percig sem gondolkodott azon, hogy hol is töltse el élete utolsó perceit.

Szeretné kiüríteni lelkét és megszabadulni a kínzó gondolatoktól, mielőtt véghez vinné végzetes lépését, de képtelen rá. Minden egyes nap szenvedett, amióta megszületett. Mintha erre a sorsra rendeltetett volna. Számára ez olyan, mint másoknak levegőt venni. Természetes.

Pedig ő is szeretett volna boldog lenni. Szeretett volna őszintén mosolyogni, és emlékeket szerezni. De mindig csak kívülálló lehetett mások pillanataiban. Mert számára még pillanatok sem léteztek.

Csak nézte mások boldogságát, miközben ő is erre vágyott. Sóvárgott ennek a felhőtlen érzésnek a megtapasztalására, de sosem részesült benne.
Körülötte mindig mindenki vidám volt, egyedül ő lógott ki a sorból.

De erről nem ő tehetett. Nem ő hajszolta magát a depresszióig.

Pár lépésnyire volt a hídtól. Lába ismerősen tette meg ezt az utat, hiszen annyiszor sírta már itt ki a bánatát. Ismerősek voltak a fák lombjai, az apró folyóban úszkáló halak, a messzeségben elterülő virágok.

Ugyanaz volt minden, most mégis más. Eddig nem tapasztalt új érzés férkőzött teste minden zugába.

A szabadság érzése.

Mikor felért a híd közepére, kezével rá támaszkodott az esővel átitatott, korhadt fa korlátra.
Hiába tombolt még mindig a zivatar - az eget továbbra is szürke, borús felhők tarkították, amik megállíthatatlanul öntötték magukból az esőt - Taehyung most is ugyanolyan gyönyörűnek találta a kilátást, mint máskor.

Talán ez volt az életében az egyetlen olyan, ami megnyugtatta.

Igaz, hogy a messzeségben nyíló virágok most a rengeteg eső nyomása miatt lekókadtak, és a lassan feltámadni készülő szél belekapott a fák ágaiba, a folyó pedig a sokszorosára duzzadt, de Taehyung érzéseihez tökéletesen illett ez a fajta látvány, amit sötétbarnán izzó szemével továbbra is csodálattal pásztázott.

A nyugodtság fokozatosan áradt szét Taehyung ízületeiben. Érezte, ahogy csontjai már nem feszülnek meg az adrenalintól. A szívverése is a normál érték alá csökkent.
Gondolatai, mint a folyóba hulló porszemcsék, más vizekre eveztek. Egy elképzelt, boldog élet felé.

Felnőtt önmagát látta maga előtt, ahogy a gyermekeivel együtt jászanak az udvaron. Egy kislány és egy kisfiú. Mindkettőjük arcán széles mosoly terül szét, és felkacagnak, amikor Taehyung a levegőbe emeli őket.
Majd mindhárman elkezdenek futni a veranda felé, ahol a másik szülő a munka után fáradt mosollyal ajándékozza meg őket.

Vágyott egy családra. Egyszer szerette volna gyermekeit kezében tartani, de erre már soha nem fog sor kerülni.

Jóleső gondolataiból egy csattanás rántotta vissza a zord valóságba.

A híd végéhez - ellentetés irányba, ahonnan jött - kapta tekintetét, ahol egy szőke hajú fiú próbált feltápászkodni a nedves földről.
De keze mindig vissza csúszott, és arca grimaszba torzult, akárhányszor a talaj fájdalmat okozott - valószínűleg - sérült karjának.

Taehyung egy percig sem gondolkodott. Futásnak eredt az ismeretlen fiú felé.

- Hadd segítsek - szólalt meg Taehyung kedvesen, miközben felsegítette a szőke hajút a földről.

Akkor is biztonságot nyújtóan tartotta, amikor már egymással szemben álltak, hiszen az ismeretlen fiú lábai instabilan próbáltak meg talpon maradni.

Ekkor néztek először egymás szemébe.

Taehyung porcikáit furcsa bizsergés járta át, ahogy szinte elveszett az őt bámuló sötét íriszekben. Nem az a fajta érzés volt, amikor úgy gondolod, hogy első látásra bele szerettél valakibe. Taehyung önmagát látta megtestesülni ezekben a szemekben. Önmagát, egy boldog életben.

Mintha ismerte volna a fiút. Mintha az előtte álló szőke hajú testet öltött volna annak, amire szüksége van.

- Tudsz járni? - kérdezte óvatosan Taehyung, miután újból visszatért a valóságba. Talán percek szaladhattak el úgy, hogy egymás tekintetében lebegtek a zuhogó esőben.

A szőke hajú megrázta a fejét.

Enyhén elnyíló ajkakkal figyelte a barna hajú fiú cselekedetét a nemleges válaszadása után.
Taehyung finoman a hátára vette a vékonyka fiút, majd megvárta, míg biztonságosan át nem karolja nyakát. Így indultak el abba az irányba, ahonnan Taehyung is jött.

Az útközben nem beszélgettek, de nem is volt szükség szavakra. Minden, ami számított, ott volt a másik szemében.

Taehyung a zuhogó eső ellenére is könnyedén és gyorsan mozgott, hiszen a fiú nem nyomott túl sok súlyt.

Hamar vissza értek a városba, amit már nem tarkított az emberek jelenléte. Taehyung ennek kicsit örült.
Jól esett számára ez a csend, és az, hogy zavartalanul hallgathatta az eső színtiszta hangját.

Befordult egy rozsdás kapun, majd egyenesen az előtte álló kissé régi, omladozó épületbe sietett.

Szerencséjükre nem volt senki a portán, és az előcsarnokban sem tartózkodtak emberek, így Taehyung félelme némileg csillapodhatott, de ettől még óvatosnak kellett maradnia.

Halkan lépkedett az egyébként nyikorgó, sötét fából készült lépcsőn. A folyosó szűk volt, épp hogy csak elfértek. A falakat több helyen is repedezések és pókhálók csúfították.

Mikor felértek az első emeletre, Taehyung megszaporázva lépteit sietett szobájába, majd kulcsra zárta az ajtót. Finoman letette a szőke hajút az ágyára.

- Hozok neked jeget a lábadra, és a kezedre, de kérlek maradj csendben - suttogta Taehyung, majd miután az ismeretlen határozottan bólintott, újból a folyosó felé vette az irányt.

Most már nyugodtabban sétált a különböző tájképekkel díszített folyosón. Az egész árva házban ez volt a kedvenc helyisége, a szobája után. Szerette a művészetet, különösen a festészetet, így elég sok időt szokott eltölteni a folyosó szögeire akasztott festmények tanulmányozásában. A többiek ezért megvetően szoktak rá nézni, és többször is előfordult olyan, hogy csúfolták ez miatt, amikor a nevelők éppen nem voltak láthatáron.
De Taehyungot nem érdekelte, hogy különcnek tartják. Szerette azt, aki, csak éppen azt nem, ahogyan bánnak vele.

Mintha az egész árvaház kihalt volna, ugyanis Taehyung a visszafelé vezető utat is síri csendben és nyugalomban tehette meg. Azonban sem kedve, sem ideje nem volt ezen gondolkodni, ugyanis visszaért a szobájába, ahol a szőke hajút ugyanolyan helyzetben találta, mint amiben magára hagyta.

- Köszönöm - szólalt meg az ismeretlen, miközben Taehyung az ágyán lévő párnákat és takarókat igazgatta, hogy a sérült minél kényelmesebben tudjon lábadozni. - Min Yoongi vagyok - nyújtotta kezét a barna hajúnak.

- Kim Taehyung - rázott kezett Yoongival Taehyung, miután úgy gondolta, hogy kellő kényelmet biztosított "vendégének".

Yoongi el is helyezkedett a puha párnák és takarók között, majd hagyta, hogy Taehyung jeget tegyen a sérült végtagjaira.

Amiknek ugyan nem volt semmi bajuk, de Taehyungnak erről nem kellett tudnia.

Taehyung helyet foglalt az ágya mellett heverő puffon, majd Yoongi szemére vezette tekintetét.

Ismét elveszett bennük. Mintha a csillagokat bámulná.

Kettős érzés kavargott bensőjében. Haragudott a világra, amiért még egy napot elkell töltenie itt, a Földön. De ugyanakkor örült annak, hogy segíthetett Yoongin.

Akkor még nem tudta, hogy ma nem ő mentette meg Yoongit.

Hanem Yoongi mentette meg őt.