Hiába van nyár mégis rideg és hideg a világ. Lehunyom a szemeim és Eren meleg mosolyának képe tölti be a világom.
A hangja, illata, minden ami Ő.
"Igenis Levi Hadnagy!"
Kipattantak a szemeim, ahogy meghallottam az édes hangját. Tehetetlen vagyok...hiányzik.
Kifejezéstelen arccal megyek a sűrű fák között míg el nem érek egy majd száz éves cseresznyefát. Ott ül egyedül. Édes illúzió.
-Hadnagy, örülök neked.
Mosolyog lágyan, mint akkor.
-Idióta kölyök! Mond meg miért?
Üvöltöttem ahogy csak tudtam.
Megtörve, bőgve rogytam a földre.
-Hadnagy, már mondtam egyszer nem? Szeretlek. Mégis, hogy hagyhattam volna.
-Nézz magadra hülye kölyök! Hiszen te...
Fuldokoltam a könnyeimben, de a tekintettem a smaragdéval találkozott.
Kopatlan mosollyal nézett.
-Halott vagyok.
Elborult az agyam, oda rohantam és mellé rúgtam majd újra össze rogytam.
Lágyan igazította meg a kendőm.
-Találkozunk még Hadnagy.
  -Eren gyűlölöm amit tettél. A világot az életet. Mindent.
Csendben hullottak az apró cseresznyefa virágok.
-Tényleg szépek.
Suttogtam.
-Várni foglak Hadnagy.
-Már most mennék hozzád Eren.
-Tudom, de még dolgod van. Most pedig ébredj.
Könny áztatta arccal ébredtem.
Lassan felálltam a fekete márvány sír mellől.
Megsimítottam a feliratot. Eren Jaeger "Remény"

Sarkon fordulva elindultam vissza.
-"Levi"
Rá néztem és mosolyra húzódtak az ajkaim.
-Én is szeretlek Eren.

Vége?