Összeszorult torokkal ülök a lelátón. Annyira izgulok, hogy attól tartok, leizzadom az arcomra festett izlandi zászlót. Hongkong biztatóan fogja a kezemet, és azt mondogatja, hogyha Portugália ellen döntetlen lett, akkor Erzsit könnyedén leverem. Igazság szerint, én ebben korántsem vagyok ilyen biztos, hisz nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a lány az exférjét is szépen legyőzte. Ezek a magyarok nem akármilyen népek ám! Igaz, az utolsó évtizedekben nem jeleskedtek a labdarúgásban, de most úgy látszik, igen ráhajtottak a dologra. 
Kortyolok egyet a kólámból, és tovább figyelem a pályán futkosó kék és fehér alakokat. Leon fegyelmezetten ül mellettem, időnként a fülembe súg olyasmiket, hogy minden oké lesz, és hogy nyugodjak már le, mert az idegesség rossz hatással lesz az egészségi állapotomra. Néha-néha, amikor a labda a kapukhoz közeledik, visszatartom a lélegzetem, fülemben tompán visszhangzik a francia kommentátor raccsolása, Hongkong keze a combomon, de képzeletem messze szárnyal, vulkánok és gejzírek között, és csak akkor eszmélek fel, amikor a körülöttem lévő tömeg örvendezve felmorajlik, százak torkából szakad fel a boldog kiáltás. 
Félidőben elmegyünk meglátogatni a fiúkat, akik nagyban ünnepelnek. Végigölelgetnek engem, és biztosítanak a győzelemről. Néhányan végigmérik Hongot, és összesúgnak mögöttünk. Még mindig nem értem egyesek földhözragadtságát és rasszizmusát! Az szeretek, akit akarok, nem? És különben is, Leon nagyon jóképű, anélkül is, hogy szőke és kékszemű lenne. A második félidő előtt összefutunk Magyarországgal, aki egy nagy piros-fehér-zöld zászlóba burkolózva, fonata végén szintén nemzetiszínű pántlikával igyekszik a helyére. 
-Ügyes vagy, Emil-mondja elismerően, de látszik a szemében a csalódottság. Ám arca hirtelen felderül, amikor megpillantja összekulcsolt ujjainkat-amúgy, hogy vagytok? 
-Köszi szépen, nagyon jól-eresztek meg egy igencsak erőltetett vigyort, majd hagyom Erzsébetnek, hogy készítsen rólunk egy képet, amin puszit adok Leonnak. Jó tudni, hogy valaki kifejezetten bolondul értünk.
Amikor elfoglaljuk a helyünket, Hongkong kíváncsian megkérdezi:
-Ez a csaj mindig ekkora yaoista volt?
Nevetve a vállába bokszolok, és bólintok.

Sok a sárga lap. Szabadrúgás. De elbaltázzák. Ezt már megnyerem. Torkomban a szívem. 
El se hiszem, Szalait beküldik... Csak nehogy gól legyen.
Nagyot dobban a szívem. Nem hallom a zsivajt. Csak a mámorosan összekapaszkodó fehér mezeseket nézem, és megsemmisülve veszem észre, hogy ez bizony öngól volt. Szemembe könnyek gyűlnek, és csalódottan hajtom fejem Leon vállára.
-Ne sírj, kincsem-simogatja meg a fejem-ez csak egy meccs.
-Csak egy meccs?!-háborodok fel.-Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem!-bömbölök, mint egy óvodás, és az sem zavar, hogy a körülöttem ülők furcsán méregetnek. 
-Ugyanmár-mondja teljes nyugalommal Hongkong-az elején még nem kötött le ennyire a mérkőzés.
-Ezt meg honnan veszed?-nézek a szemébe sötéten. 
-Láttam rajtad-vigyorodik el.-Nézd! 
Négy pluszpercet kapunk. Mindkét rajongótábor izgatottan figyeli a pályát. 
Jajj, fiúk, csak még egy gólt! 
A labda elsüvít a kapu mellett, és a játékvezető lefújja a meccset.

-Bocsi, hogy ennyire kiakadtam-kérek elnézést Leontól este. 
-Te kis hisztis-borzolja össze a hajam, majd egy hosszú csókkal jutalmaz. Ledőlünk az ágyra, és boldognak érzem magam. Ez tényleg csak egy meccs. A lényeg máshol van.