Amikor eszembe jutott, hogy a.) a polipot nem győztük le, és b.) a démoni lények még úgy várakoznak a kifutón, mint az amerikaiak a mekiben, akkor belém hatolt a felismerés, hogy én nem tudom legyőzni őket. Ennek ellenére, hihetetlen bátorsággal (csak az adrenalin miatt voltam ilyen bevállalós) kimentem az épületből, hogy szükség esetén megküzdjek a fekete lényekkel. Azonban amint kiértem nem volt ott semmi. Még repülőkifutót se láttam sehol. Ezen ugyan eléggé megnyugodtam, hogy nem vár a fekete ku-klux klán ma este rám, de egyúttal pedig nem értettem, hogy akkor meg miért láttam őket álmomban. Ugyan én nem igazán értek a spirituális dolgokhoz, (Erzsike néni jósda-showja nem számít) de abban biztos voltam, hogy valamit jelent/ jelenteni fog, ha a polip is full valóság. Apropó a polip! Azonnal sarkon fordultam a ház felé, de tippeljetek, már nyolckarú gigantikus vízi barátunknak nyoma sem volt. Illetve, nyoma az éppen volt, mert a palotában (ha egyáltalán palotának lehet még nevezni azokat a felismerhetetlen romokat) tragikus állapotok uralkodtak. A kastélyból körülbelül egy szárny maradt meg, holott előtte a lakrészek száma a tízet is meghaladta. Szomorú látvány volt Heela otthonát így látni. Erről eszembe jutott a háromszög-medálos nyaklánc, amit ő adott nekem. Azonnal a nyakamhoz kaptam, de csak a pólóm szegélye volt ott. Zuhanyzáshoz levettem az ékszereim, majd az éjjeliszekrényre tettem őket. Kétségbeesetten futottam a romokhoz, hátha megtalálom a törmelékek között. Ész nélkül kutattam, nem foglalkozva a körmöm alá bemenő porral. Úgy negyedóra keresés után megláttam valami csillogót a törmelékben. Ezen felbuzdulva eszeveszett tempóban kezdtem ásni, amíg bele nem ütközött a kezem valami lényegesen nagyobba, mint a nyakláncom. Egy fényes, de poros uszonyt pillantottam meg. Kiástam a lányt a törmelékből, ő azonban már nem élt.

-Heela! - összeszorult a szívem a horzsolásokkal borított arca láttán. Az agyamból eltűntek a gondolatok és felzokogtam. Két mondat villódzott a fejemben: 

A "Nem ezt érdemelte!" és  az "Ez egy rémálom!" 

Homályosan emlékszem a továbbiakra, de azt hiszem, hogy az őrség vitt el onnan, és már csak akkor tértem magamhoz, amikor a felszínre közelébe kerültem a Long Island Sound Beachen. (Hogy kerültem oda Marseille-ből?!) A parton napozó embertömegek strandoltak, mintha minden a rendes kerékvágásban ment volna, holott közben a tenger mélyén sellők halnak meg óriáspolipoktól. Senki ügyet sem vetett rám, aminek a jelen helyzetben nagyon örültem. Már épp azon gondolkodtam, hogy feltünés nélkül elosonok, hogy stoppoljak egy kocsit a kikötőig, aztán a tengernél majd improvizálok Franciaországig, amikor nagyvonalú terveimet félbeszakította egy aprócska probléma: nem kaptam levegőt. Erre olyan hihetetlenül furmányos módon jöttem rá, hogy amikor felértem a felszínre vettem egy mély levegőt, illetve csak vettem volna, mert az oxigén az nem jött. Köhögve fuldokoltam amíg a homokos partra nem értem, ahol azonban már nem bírta a szervezetem levegő nélkül, így rongybabaként rogytam össze a homokozó óvodások szeme láttára.