▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

VESZTESEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

Pontosan három nap telt azóta, hogy mindez ismét valósággá vált. 
Három nap óta nem láttam őt, és ez így volt jól. 
Mindig is úgy gondoltam, hogy az elengedés néha nehéz és fájdalmas. De van, hogy megnyugtató. Tudom, hogy jó döntést hoztam, és mindenkinek így lesz a legjobb. 
Vagyis, ha nem is teljesen jó, de meghoztam egy döntést, és csak ez számít.
– Kész vagy? - nézek Dustinra, aki nagyon kicsípte magát. - Steve jó munkát végzett a hajaddal! - jegyzem meg, miközben hozzá akarok nyúlni, de ő természetesen ezt nem engedi.
– Ez, művészet. - mondja és megrántja a gallérjának szárát.
– Akkor, indulhatunk? - kérdezem, mire csak vigyorogva bólint. - Te nem jössz a bálba? - néz végig egyszerű ruházatomon.
– Nem, Dustin. - nevetek fel halkan. - Nem az én világom!
– Hát te tudod! - vonja meg a vállát, majd ellépve mellettem, kisétál a fürdőből. Mosolyogva rázom a fejemet, miközben lekapcsolom a házba a villanyokat, és magamra kapom a dzsekimet. Steve már kint áll a kocsival, útra készen. Bezárva a házat, belük mellé, és mindketten hátra pillantunk Dustinra. - Most mi van? - kérdezi, de mi csak összenézünk a fiúval, mire látom, hogy ő is mosolyog. Egy laza kék pulcsi van rajta és farmer. A haja szokás szerint tökéletes, és a mosolya is. - Most mit mosolyogtok?
– Semmit. - fordulok előre még mindig vigyorogva.
– Akkor induljunk már! - mondja hevesen, mire Steve gyújtást ad, és elindulunk a suli felé.
Ahogy hajtunk az utcákon, szemeimmel a kivilágított házakat figyelem, és a fákat, amikről lassan hullnak le az őszi barnás levelek. Steve vezetés közben a combomra rakja a kezét, amire ránézek, de ő csak az utat figyelve elmosolyodik, és ennek következtében én is így teszek, amikor visszapillantok az ablakra. Nem tudom miért érzem kicsit feszengve magamat. Talán azért, mivel nagyon új még a helyzet, vagy lehet azért, mert az öcsém is a kocsiba ül, de minden esetre melegséggel tölt el. 
Az igazság az, hogy én mindig is szerettem őt, de valamiért ezidáig nem jelentett annyit, mint most. Billy sose becsült volna meg, és ő nem szeretett. Csak egy bábú voltam számára... Steve teljes szívéből szeret, és tudom, hogy mindennek így kellett lennie. Még ha nem is ment olyan könnyedén persze.
– Na akkor... - parkol le Steve a suli előtt, és hátra pillant Dustinra. Elveszi a kezét a combomról, majd  lepacsiz vele. - Csak ügyesen! - mutatja fel ujját, mire ő csak elmosolyodik. 
– Légy jó! - mondom neki amikor kiszáll a kocsiból. Elindul a suli felé, de még visszapillantva integet nekünk. Mosolyogva integetek neki. Miközben azt figyeljük, hogy hogyan sétál be, nem messze tőlünk, megjelenik egy autó. Egy számomra túl jól ismert személlyel. Egy vörös hajú lány száll ki a jobb oldaláról, aki nagyon gyorsan el is tűnik a suliban. Ám a másik fél, egyenesen felénk néz. Messziről is érzem, hogy a szemembe néz. Egyszerre érzem a haragot és a csalódottságot. 
Minden kimondatlan szó megtestesül abban a pár másodpercben. 
Látom, hogy elfogadta azt, ami történt. Vagyis, kénytelen volt elfogadni mindezt.
Tudatosult benne, hogy vesztett... 
Legalábbis, egyenlőre.

Billy Hargorve életében először többet veszített, mint ahogyan azt valaha is hitte volna...de ennek még közelről sem volt ilyen hamar vége. Ezt nem is olyan sok időn belül, egy újabb csapás követte, ami újra kihatott mindannyiunkra. 
De legjobban rá és rám.

Viszont, ha azt hinnétek, hogy ennek itt van a befejezése, akkor el kell, hogy szomorítsalak benneteket.
Ugyan is a történetnek még korán sincs vége... 

Csak most következik,
a második felvonás.