▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

BIZALOM

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

Joyce azonnal megérkezik, és én máris félre lépek. Szipogva kérleli, szinte rángatja a fiát, hogy magához térjen. Will végül az anyja szavaira visszatér közénk. Valószínűleg még jobban megrémül, amikor meglátja a mi ijedt arcunkat. Joyce megkönnyebbülve sóhajt fel. 
– Hazaviszlek titeket. - mondja végül, de én csak leintem.
– Hagyd csak, majd én! Nektek most így is elég gondotok van. - felelem, mire rám néz. Elgondolkozik, végül biccent. 
– Én veletek szeretnék menni. - mondja Mike miközben közelebb sétál hozzánk, és aggódó tekintettel néz Willre. Joyce-ra nézek és bólintok. Nem sokat habozva, végül elindulnak. Dustin és Lucas velem maradnak.
– Nekünk is vele kellett volna mennünk! - nézi a távolodó alakokat Dustin. 
– Jobb, ha most magukra hagyjuk őket. - felelem. - Joyce azonnal hívni fog, ha történik valami, hidd el! - próbálom nyugtatni, és kivételesen nem köt belém. Nagyon meglep, de inkább nem firtatom ennek a miértjét, hisz alig egy perccel ezelőtt még Willnek rohama volt. - Induljunk. - mondom nekik sóhajtva, és elindulok az iskola külső kapuja felé. Dustin és Lucas csendesen követnek. Csak most jövök rá, hogy nincs kocsim. Nincs, mivel Billy hozott el. Már készülök közölni a fiúkkal a rossz hírt, amikor mellénk gurul egy autó, az általánosnál pár méterrel lejjebb elhelyezkedő gimi parkolójában.
– Vee? - kérdezi egy ismerős hang, és ehhez egy tökéletes hajkorona, és egy értetlen arc társul.
– Szia, Steve. - felelem, miközben fáradtan ránézek a fiúra. Az ő smaragd szemei csak a mögöttem kullogó fiúkra szegeződnek.
– Kell egy fuvar? - kérdezi kedvesen. Bármennyire is nem akarok jelenleg a közelébe lenni, és bármennyire is haragszom rá, szükségem van a segítségére, mint mindig. Aprót biccentek. - Rendben. - mondja.
– Fiúk szálljatok be! - szólok hátra Dustinnak és Lucasnak, akik hihetetlen módon, de nem vonnak kérdőre. Nincs is ilyeneken erőm gondolkodni, hisz eléggé kimerült vagyok. Beszállok Steve mellé. A BMW ülései szebb napot is láttak már, de nem panaszkodom. Hálás vagyok Stevenek, hogy nem hagy a szarban. Pedig abba most mindannyiunk eléggé benne van. 
– Minden oké? - kérdezi, közben néha rám pillant, de leginkább az utat figyeli. 
– Ez ne most beszéljük meg, jó? - felelem szinte már suttogva. Hangom túlságosan nyugodt, és megrémülök saját magamtól. Nem tudom, hogy mi történik velem, de egyáltalán nincs ínyemre. Nem firtatja tovább a témát, csak szép csendesen vezet tovább. Először Lucast dobjuk haza, majd elindul a kocsival felénk. Amikor leparkol, már elbúcsúzna, de én meggondolom magamat. - Dustin, én most nem maradok itthon, viszont estére hazaérek, ígérem. Csak ne gyújtsd fel a házat, oké? - nézek rá a fiúra egy szomorkás mosoly kíséretében, mire ő csak megrántja a vállát, és besétál a házba. Steve követi őt a tekintetével, de végül felém pillant.
– Mi jár a fejedbe? - kérdezi rekedtes hangon. 
– Miből gondolod, hogy készülök bármire is? - pillantok rá.
– Mert ismerlek, Venus Henderson. - mosolyodik el. 

Szép lassan megyünk a kocsival. Számomra furcsa, hisz már teljesen megszoktam a száguldozást, azzal a bizonyos másik személlyel... Gondolataimba mélyedek, miközben ismét az őszi fákat figyelem, amik magányosan hullatják le leveleiket a szomorú időben. Minden kezd elhalni a tél közeledtével. A természettel együtt, én is kezdek egyre jobban süllyedni. Nem is tudom, hogy pontosan ez minek köszönhető. A múlt eseményeinek, amik újra készülnek a felszínre törni, vagy a kék szemű, tapló és titokzatos Billy Hargrove-nak.
– Sajnálom. - mondja Steve, és ezzel visszazökkent a jelenbe. Értetlenül nézek rá, hisz fogalmam sincs, hogy miért kér jelenleg bocsánatot. Viszont gyorsan leesik a tantusz, amikor smaragd szemeit egy pillanatra rám emeli, és a tekintetünk egybeforr. Abban a pillanatban kezdek el bűntudatot érezni.
Bűntudatot... Mi iránt is pontosan? Azért, mert vele vagyok és közben egy olyan ember jár az eszemben, akit jobb lenne nagyon-nagyon messze elkerülnöm. Ezt kéne tennem, de úgy ahogyan én is tudom, ő is tudja, hogy ez lehetetlen. Valahogy mindig összehoz minket a sors. Vagy talán a saját akaratunk...
– Mindketten hibáztunk, Steve. Ez az egész túl... - mielőtt befejezhetném, ő megteszi helyettem.
– ...bonyolult. Igen Vee, tudom. Ezért is kérek bocsánatot. - Egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal pedig beletúr a hajába. - Hova is megyünk pontosan? - vált végül gyorsan témát. Nos, Steve Harringtonnak sosem volt egyszerű bocsánatot kérnie. Valahogy az egója sosem bírta ezt elviselni.
– Csak vigyél el Maxhez. A többit onnan megoldom. - felelek gyorsan, és várom a reakcióját. Higgadtan nézi az utat. A szavaimat ízlelgeti. 
– Biztos vagy benne, hogy tudod mit csinálsz? - kérdezi végül.
– Annyit kérek, hogy bízz bennem!- mondom és bizakodok, hogy egyszer az életben ez meg is fog történni. Lassan és kimérten bólint. Nagy kő esik le a szívemről, bár tudom, hogy a neheze még csak most jön. Steve kirak a ház előtt, viszont mielőtt még elindulhatnék a veranda felé, rá pillantok. 
– Remélem, hogy igazad van, és nem csinálsz hülyeséget!
– Tudod, hogy az inkább a te tereped. - felelem egy nyugtató mosoly kíséretében, amire csak egy féloldalas mosolyt villant és beindítja a kocsit. Mutató és középső ujját v alakba formálja. Először az ő szemei felé mutat, aztán felém mutat vele, ezzel jelezve, hogy figyelni fog. Bólintva nézem, ahogy nagyon óvatosan és ügyelve arra, hogy még véletlenül se vesszek el ebben az egytized másodpercben, elhajt a Hargrove háztól. Dübörgő szívvel, és kaparó torokkal lépek fel a verandán, majd minimum százszor átgondolva azt, hogy mit is készülök jelenleg megtenni, ökölbe szorítom a kezemet és kopogtatok az ajtón. Egy kis ideig nem jön válasz, de amint újra próbálkoznék, az említett barna színű tölgyfaajtó nyílik is. Először egy unott zöldes tekintettel találkozok. Viszont ezt az unott tekintetet hirtelen váltja át a meglepődöttség és a riadtság kettőse, amely jót nem hozhat magával, mivel ez már egy sokkal magasabb szint annál, mint amit el tudnánk képzelni. 
Egyenesen az tigris veremébe keveredtem. Oda, ahonnan nincs menekvés... Csak fájdalom és harag, amely végül a kínkeserves véghez vezethet. A véghez, aminek még nem érkezett el az ideje. Legalábbis, nem ma...