▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

ÉRZÉSEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

Mindannyiunkban túl sok kérdés merül fel. 
Hogy haragszom-e Dustinra?
Igen, eléggé.
Számít ez már most?
Nem igazán.
– Én tényleg nem akartam rosszat!
– Tudjuk kölyök. - sóhajt fel Steve.
– Hopperék már sejthették. - mondom. - Emlékszel, mikor bementem hozzád tesin? Erről akartam beszélni. - látom, hogy felidézi a kisebb vitánkat, amit én már rég elengedtem, mivel ennél van nagyobb gondunk is jelenleg. Csak bólint egyet, miközben összefonja maga előtt kezét. - Újra megnyitották a labort. 
– Micsoda? - szól közbe Dustin. - Ez nem lehet!
– Pedig nagyon is valósnak tűnik ez az egész! - mondja Steve.
– Meg kell találnunk ezt a valamit, Dustin.
– A Demogorgont. - nyomatékosítja.
– A...mit? - kérdezi Steve. 
– A Demogorgont. Ezt a nevet adtuk a lénynek, ami onnan jött. 
– Dustin, inkább azt mondd meg, hogy ezek az izék mit ehetnek! - zökkentem vissza. Dustin elgondolkozik. - Mivel etetted?
– Nyers hússal. - csettint. 
– Szóval hússal a kezünkbe fogjuk őt magunkhoz csalogatni? Ez a nagy terv? - kérdezi szarkasztikusan Steve.
– Holnapra összeszedünk minden húst, amit csak találunk... - elgondolkozok, hogy mégis hogyan tudnánk kivitelezni a dolgokat. - A régi roncstelepre vezetjük, ott pedig elintézzük. - nézek rájuk, és várom a reakciójukat.
– Oké. - von vállat Steve. - Úgy sem terveztem holnapra semmit. - löki el magát a konyhapult székétől.
– Értesítenem kell a többieket! - rohan be a szobájába Dustint, és egy hangos ajtócsapódással nyugtázom, hogy őt ma már nem látjuk.
– Nem semmi a kölyök. - jegyzi meg Steve. 
– Hát tényleg nem. - tűröm fülem mögé egy kósza tincsemet, de nem figyelek, és Steve azonnal elkapja a karomat, a csuklómat pedig magához húzza. A csuklómat, amin még mindig a vörös voltok virítanak...
– Ő tette ezt? - kérdezi idegesen.
– Nem. - mondom neki, miközben a szemeibe nézek.
– Ne hazudj nekem Venus, nála raktalak ki! A fenében is! - néz engem értetlenül és idegesen. 
– Sajnálom... - mondom neki, mivel jobb dolog nem jut eszembe. Elengedi a kezemet és visszalépve a székhez, majd arra támaszkodik.
– Mindig csak ezt tudod mondani!
– Mégis mit vársz tőlem, Steve? - lépek közelebb felé. - Ez az egész úgy ahogy el van cseszve! Az egész életem el van cseszve! Ő is el van, és higgy nekem, minden egyes kis porcikámmal küzdök ellene, nap mint nap, de egyszerűen képtelen vagyok elengedni. - nem válaszol, ezért folytatom. - Tudom, hogy dühös vagy rám, én is az vagyok magamra. 
– Azt hiszed, hogy rád haragszom? - kérdezi felém fordulva. Értetlenül nézem őt. - Féltelek, Venus! Ő egy közveszélyes pszichopata, aki csak átgázol azokon, akik csak elé kerülnek!
– Szerinted én nem tudom ezt? Azt hiszed, hogy könnyű? - érzem, hogy szemeimben könnyek gyűlnek. Mire észbe kapok, már az övéi is azok.
– Szeretlek, Venus. - erre a kijelentésre a szívem hirtelenjében kihagy pár ütemet. - Mindig is szerettelek, és ezt te is tudod. 
– Néha nem tudjuk irányítani, hogy kibe szeretünk bele. - mondom miközben érzem, hogy kezeim remegnek. 
– Nem, tényleg nem tudjuk... - mondja, és abban az egytized másodpercben kezeit arcomra simítva von csókba. Egy pillanatra megszűnik körülöttünk minden, és érzem, hogy könnyeink eggyé válnak.
Fáj a tudat, hogy mindennek így kell megtörténnie. Fáj, mert tudom, hogy ez is számít. Teljesen megzavarodok, és nem tudok mit tenni. Elszakadok tőle. Nem jutok szóhoz, és látszólag ő sem. Ez a második alkalom, hogy ilyen helyzetbe hoz. Csak most kivételesen tudatosan csinálta... Túl sok volt ez nekem mára.
– Vee én... - akar belekezdeni, de én nem hagyom.
– Holnap találkozunk. - felelem a földet bámulva. Képtelen vagyok ránézni. Egy kis ideig a szavakat keresi, de végül feladja a harcot.
– Jó éjszakát. - feleli, majd elindulva, kilép az ajtón, és lassan becsukja maga után azt.
Összefonom magam előtt a karjaimat, és a földre rogyok.
Minden az én hibám... 

Kicsit furdal a lelkiismeret Lucas és Max miatt, de van nagyobb gondunk is jelenleg, amiről lehet már ők is értesültek.
Aki miatta aggódom az Will és Joyce. Fogalmam sincs, hogy merre lehetnek, de reménykedem benne, hogy jól vannak.
– Venus, induljunk már! - sürget Dustin. Rápillantva látom, hogy teljesen felszerelkezve áll az ajtóban, kezében a vödör hússal, és kezén a gumikesztyűkkel.
Magamra kapva egy régi pulcsit, kihessegetem az udvarra, miközben én is felkapom az egyik vödröt és becsapom a hűtőnk ajtaját. 
Felkapva a kulcsokat bezárom a házat.
– A régi vasútnál fogunk találkozni Steve-vel. 
Rápillant az órájára.
– Gyalog negyed óra alatt ott vagyunk. - mondja, én pedig csak bólintok egyet.
Jó érzéssel tölt el, hogy képesek vagyunk együttműködni. 
Könnyedén sétálunk egymás mellett, mire ő töri meg a köztünk beállt csendet.
– Van köztetek valami Harringtonnal? - kérdezi, mire én kissé megrökönyödöm.
– Tessék? - kérdezem, mintha nem értettem volna rendesen a dolgot.
– Ugyan Venus, lehet, hogy még csak tizennégy vagyok, de van szemem. - mondja komolysággal.
– Azta. - nevetek fel kínosan. - Ezt is megértük.
– Meg hát! - horkant fel.
– Jó tudni, hogy így is tudunk beszélni.
– Ne terelj! - mutatja fel mutatóujját. - Szóval?
– Ez bonyolult, Dustin. Majd úgyis megérted, ha nagyobb leszel.
Felsóhajt, mire azonnal megértem ezt a reakciót.
– Csak nem...? - nézek rá mosolyogva, mire kínosan megvakarja a tarkóját. - Na és ki?
– Mindegy.
– Dehogy mindegy. Hé! - állítom meg, és követelem, hogy rám nézzen. - Tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz!
Nem válaszol, csak ismét bólint. 
Látom rajta, hogy nem akar erről beszélni, ezért inkább nem firtatom tovább, de van egy tippem, hogy kibe is zúgott bele a drága öcsikém.
Szegény, nem is tudja, hogy milyen nagy szívás lesz majd még ez...
Ahogy megérkezünk megpillantom Steve kocsiját, és a fiú alakját, ahogy annak támaszkodva vár ránk.
Amint közelebb érünk, csak nézzük egymást. 
Mindketten jól emlékszünk az előző éjszakára.
– Szia. - mondja lágyan, miközben engem néz.
– Szia. - felelem halkan.
– Jó gyerekek, most, hogy ez is megvolt, menjünk vadászni! - indul el Dustin az elhagyatott sínen, miközben kezével elkezdi dobálni a nyers húst. 
Steve mosolyogva vonja meg a vállát, miközben ellöki magát a kocsitól. Felkapja a lábánál lévő vödröt, majd rám pillantva elindul, és én is követem őt.
Újra megkezdődött a vadászat, ember és az a bizonyos "Demogorgon" között.