▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

VISSZATÉRÉS

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

– Gondolod, hogy ez tényleg bejöhet?
– Muszáj lesz működnie, Steve. - nézek rá, de látom a kételyt az arcán. - Csak, bízz bennem!
– Valamiért mindig, ha ezt teszem, akkor abból te jössz ki a legrosszabbul. - fonja össze maga előtt a karját, miközben a konyhában ácsorogva figyeljük a fészert.
– Hát, valakinek el kell vinnie a balhét. - vonok vállat.
– De nem neked kéne hősködnöd! Ez mindannyiunk baja egyaránt.
Meglehet, hogy igaza volt, és az is meglehet, hogy egyet is értettem vele valahol, de egy valamit nem tudott. Nekem már csak ők voltak azok, akiket a tényleges családomnak nevezhettem. Sokkal több mindent tudtak rólam, mint a saját szüleim. Nem akartam elveszteni őket, mert akkor azzal együtt saját magamat is elvesztettem volna. 
– Tökre nem akarok zavarni, de azt hiszem, hogy megvan! - kiált fel Dustin. Mindenki egyszerre rohan oda, és olvassa le Nance kezében lévő táblát, amire Will üzenetét írták:

„Menekülés."

– Ez mégis mit jelenthet? - kérdezi Steve.
– Semmi jót. - felelem, de ekkor hirtelen megszólalt Byersék telefonja, - ami hangos csilingeléssel veri fel a csendet. Dustin odarohanva csapja le a kagylót, de az újra megcsörren, mire Nancy kitépi a falból, és elhajítja.
– Szerinted meghallotta? - kérdezi Max.
– Ez csak egy telefon. Bárhol lehetett. Nem? - pillant ránk Steve. De attól tartok, hogy ha eddig nem voltunk elég nagy bajban, hát akkor most már nekünk nagy valószínűséggel lőttek. Amint ez a gondolat végigfut az agyamon, meghalljuk a távolból jövő szörnyek sikolyait. Hopper a többiekkel együtt rohan be a házba, két puskával a kezében.
– Azonnal jöjjön el mindenki az ablaktól! - szól rá a srácokra, majd rám nézve felém dobja a puskát. Azonnal kapcsolok, és mire észbe kapok, én Nance-nek adom a pisztolyomat, aki bár meglepődve, de elfogadja. Megtöltöm a puskát, és a többiek mellé állok. Steve a bal oldalamon markol rá a baseball ütőre, Nance pedig a jobbosomon fogja erősen a pisztolyt. Egyre jobban halljuk a hörgő hangokat, és már készülnénk lőni, de ekkor valami történik. Valamilyen oknál fogva a kinti zajok egyszer csak elhalkulnak. Az ablakon keresztül egy döglött Demagorgon esik be, majd ki is repül. 
A bejárati ajtó hirtelen kinyílik. S mindenkiben meghűl a vér. Képtelenek vagyunk kapcsolni, ám mikor megpillantjuk a rövid hajú lányt, akinek az orrából vér csordogál, egyszerre fog el minket az öröm és a rémület. El életben van. Azonnal Mike-ra nézek, aki remegő ajkakkal lépdel a lány felé, és szorosan öleli magához őt.

Hirtelen igazából fel sem fogtuk azt, hogy mi is történt pontosan az elmúlt percekben. Hopper az előbb rángatta el a vele üvöltöző Mike-ot az egyik szobába, amíg mi itt állunk teljesen megdermedve. Mint kiderült a férfi is éppen elég titkot rejtett el előlünk, de ez mostanra már eltörpült a gondjaink mellett.
Végül észhez térek és oda lépve a lányhoz megölelem őt. Mikor elengedem csak mosolyog rám.
– Jól vagy? - kérdezem mire ő csak bólint. - Bejön ez az új stílus!- mosolyodom el én is, mikor végig nézek rajta. 
– Köszi. - mondja, és én át is adom a helyemet Joyce-nak, aki úgyszintén ölelésbe vonja.
– Ez hihetetlen! - mondja Dustin is, mikor melléjük lépek.
– Hát mind tudtuk, hogy kemény fából faragták. - mondom nyugtázva a dolgot. Hopperék nemsokára kijönnek a szobából. Látszik rajtuk, hogy mindketten zaklatottak, de már valamennyire megnyugodtak.
– Akkor mi legyen? - kérdezi Joyce a férfira nézve.
– Én meg tudom őt állítani. - mondja El, mire mindannyian felé nézünk. 
– Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás? - kérdezi Hopper, mire a lány csak bólint egyet.
– Willből pedig valahogy ki kell űznünk ezt a szörnyet! - mondja Jonathan.
– Mégis hogy? - kérdezi Nance.
– Az Elmenyúzó utálja a meleget. - mondja Mike. 
– Én elmegyek a kölyökkel vissza a laborhoz. Ti menjetek el a faházba, és tegyétek, amit tennetek kell! - dobja oda a kulcsokat Joyce-nak a férfi, majd Elre néz, és rövidesen elhagyják a házat.
– Nincs sok időnk. - mondja Joyce felénk pillantva. 
– Össze kell szednünk minden olyan dolgot, amivel be fogjuk tudni fűteni a helyet! - mondja Nance, és azonnal neki is látunk, hogy minden lehetséges hajszárítót, és fűtőtestet összeszedjünk. Ezekkel hamar végzünk, ám mikor Nance felénk néz, csak akkor jön a döntés neheze.
– Menj velük! - pillantok Jonathanék felé, akik Willt rakják be éppen az autóba. - Itt nem lesz baj.
– Mint kiderült, kibaszott jó bébicsőszök vagyunk! - jelenti ki Steve is, miközben átkarolva a vállamat. Kicsit tartok Nance reakciójától, mivel láthatóan én is meglepődők, de a lány csak egy őszinte mosoly kíséretében bólint, majd Mike-ra pillant. 
– Viselkedj! - emeli fel mutatóujját, mire a fiú csak sértetten széttárja a kezeit, de erre a lány már nem figyel, csak visszanézve ránk, elköszön, és kisiet Byersékhez.
– Szóval, akkor most mit tegyünk? - kérdezi Max, mire Steve és én csak megfordulunk. A keze lecsúszik a vállamról, és én el is lépek tőle, mivel látom Dustin arcán, hogy közben ő is már nagyban kezdi összerakni a képeket.
– Összeszedünk mindent, és megkeressük az alagút bejáratát. - nézek a padlón elterülő rajzokra. - És eltereljük a falkát, hogy időt nyerjünk nekik. - felelem, viszont ekkor kintről éles kocsimotor brümmögést hallunk. Max és én azonnal felismerjük az autó gazdáját.
– Ez a bátyám! - mondja ijedten Max, amikor az ablakhoz rohan Lucassal együtt. - Meg fog ölni...mindannyiunkat! - feleli kétségbeesetten, mire azonnal Steve-re pillantok. 
Az éjszaka egyre veszedelmesebb lesz. 
Egyre bőszültebb...