▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

MENTŐAKCIÓ

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

Pár kilométer séta után, végre elérjük a labor kapuját, ám nagy meglepetésünkre, nem vagyunk egyedül. Nancy és Jonathan álldogálnak az autójuk mellett, és ők is azon agyalhatnak, hogy mégis hogyan jussanak be. Nancy ijedten kapja felénk a fejét, de miután nyugtázza az ismerős arcokat, nyugodtabban fut oda hozzánk, és erősen szorít magához engem.
– Sajnálom Venus, hinnem kellett volna neked! Mindvégig igazad volt. - szabadkozik, ám én cseppet sem haragszom rá. Fordított esetben én sem hittem volna magamnak, főleg azután, hogy pár traumán már túlestünk az elmúlt időszakban.
– Ezzel nem vagy egyedül, Nance. - mondja Steve, és Jonathan felé pillant, majd rám néz. Mindketten egyből megértjük, hogy mi is folyik itt, de csak halványan megrázom a fejemet, hogy nem ez a legjobb időzítés arra, hogy ezt megbeszéljük, ezért csak ellépve mellettünk, a labor kapujához megy. - Elment az áram, képtelenség lesz bejutnunk, ha csak nincs valakinél drótvágó! - kapja felénk a fejét, viszont én is csak a srácokra tudok nézni, akik megrázzák a fejüket.
– Engedj oda, majd én megpróbálom! - lép el mellettem Dustin, majd izomból elkezdi nyomogatni a gombokat, amik a kis fülkében vannak. – Merre voltatok? - fordulok vissza Nance-hez. 
– Nyomoztunk... - pillant Jonathan felé. - Legalábbis próbáltunk, de mint kiderült, hatalmas bajban vagyunk. Visszatértek...
– Igen, hát ez az évünk sem könnyebb. - rázom a fejemet, miközben hallom, hogy mögöttünk Steve még mindig Dustinnal veszekszik.
– De mint ahogyan azt látom, ti sem tétlenkedtetek. - pillant Steve felé, majd rám néz. Látom rajta, hogy ismét kombinál. Mielőtt még menthetném a menthetőt, valamilyen oknál fogva kigyulladnak a fények. Dustin felemelt kezekkel kiabál.
– Mindenki szálljon be! - utasít minket Jonathan, és beszállunk a hatalmas autóba. Hátul gubbasztunk Stevevel a csomagtartóba, amíg felfelé vezet az út. 
– Ezt nem egészen így képzeltem el. - mondja a fiú.
– Hidd el, én sem. - felelem már kínomban vigyorogva.
– Srácok, valami baj lehet! - mondja Nance, miközben Jonathan felhajt a bejárat elé. S ahogy ezt a lány kimondja, Hopper, Joyce, és Mike rohannak ki az épületből. Hopper az üvöltő Joyce-t vonszolja, míg Mike Willel küszködik. Nem kell több, azonnal kipattanok a csomagtartóból, és még Steve erős karjai sem képesek visszarántani, de végül ő is jön velem. Mike-hoz sietve látom, hogy mindenki meglepődik. Segítek neki berakni Willt Hopper terepjárójába, viszont amint megfordulok, nem egy, hanem vagy öt fenevad kaparja bentről az üveget, amit már vörösre festett valakinek, vagy valakiknek a vére. Az agyam egy pillanatra leblokkol, ahogy a fenevadakat nézem. Egy kar ránt vissza a valóságba, majd a következő emlékem már az, hogy Steve ölel magához a terepjáró hátuljában. Egyik kezével a fejemet fogja, a másikkal a derekamnál fogva szorít magához. Fejét a hajamba fúrja, és nyugtató szavakat mondd. Nem értem, hogy mi történhetett. Egyszerűen csak leblokkoltam. A roncstelepen valamiért minden egyszerűbbnek tűnt. De a labornál más volt... Ott kezdődött minden tavaly... 
A tudósok tehetnek mindenről. Ha nem tettek volna olyat, amihez nem értenek, akkor most sem lennénk ilyen helyzetben! Szemeimmel a sötét eget figyelem, amin megannyi csillag tűnik fel. Jó érzéssel tölt el, hogy nem vagyok egyedül, de mégis valami megrémiszt. Nem is a távolból érkező lények sikolyai, talán nem is Steve közelsége, hanem az, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett odabent, de ahogy megláttam Hopper aggódó és Joyce elveszett arcát, megrémültem. Rajtuk kívül egy felnőttben sem bízhatunk. A többiek valamiért nem hinnének nekünk. Mennyire elbaszott dolog már ez?
– Hogy vagy? - kérdezi Steve, miközben leszállunk a kocsiról Willék háza előtt. 
– Jobban lennék, ha mindez csak egy rossz álom lenne! - válaszolok őszintén.
– Ezzel nem vagy egyedül. - mondja Joyce is szomorúan, miközben magához ölel. - Örülök, hogy nem esett bajotok!
– Mi történt? - kérdezek vissza, mivel pontosan tudjuk, hogy nagy szarban vagyunk.
– Ez a lény kémként használja Willt. Nem önmaga, teljesen beszippantotta őt. Ki kell találnunk valamit. - mondja, miközben elindul a ház felé. Stevere pillantok, aki csak bólint egyet. Mi is bemegyünk a házba, majd felmérve a sok rajzot a földön, tudjuk, hogy sokkal nagyobb a baj, minta ahogyan azt mi gondoltuk.
– Ez egy térkép. - mondja Mike. - Végig őt használta erre... A sok rohama. Mind ő volt. 
– Most mi van vele? - nézek a kanapén fekvő Willre. 
– Benyugtatóztam. - feleli Joyce.
– Nem tudhatja, hogy hol vagyunk, mert akkor ránk uszítja a kis sereget. - feleli Hopper, miközben kinéz az ablakon. 
– Nem tudjuk valahogy visszahozni Willt? - kérdezem.
– Anélkül, hogy fel ne ébresztenénk, és ne tudná meg, hogy hol vagyunk? Esélytelen. - rázza a fejét Hopper. Körbenézek, és agyalok.
– Lehet, hogy nem is kell ahhoz megtudnia, hogy hol van ha... - elindulok a konyhába, miközben nagy valószínűséggel mindenki bolondnak néz. Kikukkantok az ablakon, és egy elégedett mosolyra húzom a számat. 
– Mi az Vee, mit forgatsz a fejedben? - kérdezi Nance.
– Szükségünk lesz minden lehető anyagra, amit csak találni tudunk. És sok ragszalagra, és tűzőgépre! - Hopper mellém lépve kinéz, majd látom, hogy elnyílnak a szemei.
– Ez bejöhet. - néz a többiekre. - Gyerünk, át kell alakítanunk a fészereteket!
– A fészerünket? - kérdez vissza Joyce. 
– Az egyetlen hely, ami most kapóra jöhet. Csak ki kell kicsit tapétázni, hogy ne legyen felismerhető. - felelem.
– Oké, de mégis hogyan? - kérdezi Steve.
– Úgy, hogy összefogunk. - nézek a többiekre. - Együtt. - pillantok vissza Steve-re.
Ha bárki is azt hinné, hogy az este nem tartogat nagyobb meglepetést, annak sajnos tévednie kell. Ugyan is nem csak egy olyan ember fordult meg házban, aki miatt aggódnunk kellett volna...