A másnap sem kezdődött valami jól. Hiába keltem viszonylag pontosan (7-kor), le kellett még zuhanyoznom is, mert a tegnap után nagyon elviselhetetlen bűzt árasztottam. Ezen kívül a biciklim kerekei is leengedtek, felfújni meg már végképp nem volt időm, úgyhogy autóval kellett bemennem, ami azt jelenti, hogy gyalogolhatok hazafelé, és még így is majdnem elkéstem, közvetlen Mr. Moliet előtt értem be a terembe. Osztályfőnökin szokásosan semmi nem volt, ezért bepótoltam a magazinom olvasását. Történelmen témazárón Ren már fűt-fát ígért nekem, hogy segítsek neki, mert tanulni nem tanult, és ha ez most karó lesz neki, akkor állítása szerint „totál egyesre fog állni", mire közöltem vele, hogy számíthatott volna erre, és a továbbiakban egy árva szót sem szóltam hozzá. Kémián és fizikán pedig kikaptuk a dolgozatokat. Mindkettő egyes lett. Ez különben annyira nem keserítene el, de közeledve a háromnegyed évhez, rájöttem, hogy ezekkel a jegyekkel kémiából és fizikából is bukásra állok.

– Mutasd csak! – kapta ki a mellettem ülő a kezemből a fizika dolgozatom – Uh, ez nagyon rosszul néz ki – fintorodott el rajta.

– Sora! Ezt hogy képzelted? Add vissza! – üvöltöttem rá suttogva.

– Az most teljesen mindegy. A kérdés az, hogy hogyan tudtál 86-ból 4 pontot összeszedni – nézett rám fél szemöldökét felhúzva, hitetlenkedő arcot vágva.

– Egy kicsit halkabban üvöltsd ki ezt légy szíves! Meg amúgy is, biztos neked sem lett olyan jó.

Odacsúsztatta nekem a papírt, ami nemhogy 5-ös lett, de több ponttal is, mint a maximum.

– Hogy lett több pontos, mint a maximum? – kérdeztem a színészi képességeimhez mért lehető legközömbösebben.

- Szeretem a fizikát? Meg aztán könnyű az anyag – Ezt nem tudtam megerősíteni, 2 órát ültem a füzetem felett a teszt előtti nap, de még így is rosszabb lett a siralmasnál a teljesítményem.

– Értem...

– Egyébként Max üzeni, hogy ma fél ötkor a gyakorlóteremben találkoztok.

– Rendben – szűrtem a fogaim között.

– Alt kisasszony, ha ennyire nem érdekli az órám, akkor gondolom, az sem zavarná, ha ezt ennek megfelelő jegyekkel díjaznám, igaz? – Emelte fel a hangját a fizikatanár. Francseszka régóta utált engem, és most rajtakapott. Kár, hogy nem ijesztett meg. Teljesen nyugodtan, ugyanakkor provokatívan ránéztem, és elkezdtem a mondanivalóm:

– Ha ez kell lelki nyugalmának, akkor csak nyugodtan, 1,2-es átlaggal már amúgy sem viszem sokra, de azt jelezném, hogy ha egy, a szívének amúgy sem kedves diákot buktat meg, akkor az akárkinek feltűnhet, főleg, hogy még bizonyítani sem tudja, hogy nem az anyaggal kapcsolatos kérdéskört beszéltük meg, ellenben beszélgetni csak ketten lehet, de az új fiúhoz egy szót sem szólt ez ügyben.

Francseszka levágott nekem egy fintort.

– Ma megúsztad.

– Megtisztel – azzal fellapoztam újra a magazinom.

– Speech, mi olyan vicces? – hallottam a fizika tanár hangját.

– Tudja tanárnő, csak Einstein feketelyuk elméleteinek szépségeit mosolyogtam meg – eresztett meg egy ellenállhatatlan mosolyt Sora a tanárra.

– Rendben, azt csak nyugodtan.

A dupla testnevelés után, amit hihetetlen, de sikerült megtartani, fél négyre leértem a gyakorlóteremig. Ott Max kedvesen fogadott Amandával együtt.

– Szia Nina! – köszöntött kitörő lelkesedéssel Amanda.

– Sziasztok, Amanda, Max!

– Ami! Mondtam, hogy szólíts Aminak. – akaratoskodott Amanda. Szerencsére Max leállította.

– Amanda, nem ezért jöttünk...

– Jó, jó.

– Na, akkor mennyit tudsz a fegyverekről? – fordult felém Max.

– Tulajdonképpen magukról a fegyverekről nem sokat, a használatukról valamennyivel többet. Legalábbis tudok lőni egy kicsit. Bár pisztollyal még nem próbálkoztam, de a nyíllal profin bánok –soroltam.

– És a pusztakezes harcról? – került most Amandára a kérdezősködés sora.

– Hát... jó vagyok a tornában, és a harcművészetekhez is értek. Egy kicsit.

– Ok, akkor kezdjük mondjuk a lövéssel, ha azt mondtad, hogy az jól megy.

Kaptam egy kis pisztolyt, rendes fémlövedékekkel. Meglepően nehéz volt a méreteihez képest. Mindenestre jól tudtam vele célozni, és egyből a tíz méterre lévő céltábla közepébe ment a golyó.

– Aszta! Majdnem jobban lősz, mint Sora – hüledezett Max. Aztán mikor a 16. sorozat lövedék ment körülbelül a tábla közepébe folytatta. – Akkor, nézzük ezekkel is tudsz-e ilyen jól lőni.

A kezembe adott egy puskát, ami lehetett vagy 20 kiló. Alig bírtam el, és remegett a súlya alatt a kezem, miközben célozni próbáltam vele. Mondanom sem kell, ez már annyira nem ment jól, mint a revolverrel, de még így is sikerült egy kettőt belelőnöm a közepébe. Csak az volt vele a baj, hogy úgy 15 perc után, már nem tudtam tartani tovább.

– Max, ez nagyon nehéz.

– Tényleg? – nézett rám furcsán Amanda, és fél kézzel elvette a fegyvert, kinyújtotta a kezét, és lőtt vele. – Nem, ennek nincs semmi baja – dobta vissza.

Majdnem elestem a puskától, s még szerencse, hogy a hátam mögött volt a fal, ami készségesen megakadályozta az esésem.

– Amanda, ez drága. Amúgy meg – fordult felém – ezek szerint nincs meg hozzá a karerőd. Nekem sincs, más kérdés, hogy a számítógépekhez nem is kell – tűnődött. - És gondolom, ha ez ilyen nehéz, akkor ezekez sem nagyon bírod majd el – adott nekem 2 az előző puskával kb. egyazon súlyú, úgy méterhosszú ezüst géppuskát. Mindkettőt egyszerre felemelni is nehéz volt, hát még célozni velük. Gyakorlatilag a céltáblát sem találtam el.

– Ne aggódj Nina, ezt meg lehet oldani. Célozni tudsz és a lényeg ez. – próbált vigasztalni Max, annak ellenére, hogy nem volt rá különösebben szükségem.

Nem csak a lövészet nem ment, a puszta kezes harcnál Amanda kis híján megölt, mert „elragadta a hév" és az volt a mentsége, hogy túl gyenge vagyok neki. Az egyetlen dolog, ami jól ment, az a késsel való küzdelem, az is csak azért, mert ugyebár a dobókést dobni kell, ami majdnem olyan, mint az íjászat. A végére aztán jól le is fáradtam. Úgy éreztem, hogy körülbelül a világ összes küzdősportját, és harcművészetét kipróbáltam azon a napon, aztán Max a kezembe nyomott 4 db 25 kg-os súlyt, és azt mondta minden nap fussak velük reggel és este 15 km-t lehetőleg megállás nélkül, és lehetőleg ma kezdjem, mert nemsokára munka lesz, jó lenne, ha addigra megerősödnék. Az utasítást meghallva mereven bámultam rájuk percekig, aztán elköszöntem tőlük és hazaindultam. Az otthonunk maximum 1,5 km-re van az iskolától, úgyhogy a maradék tizenhárom és fél kiló métert a park körül futottam le. Éppenséggel fogalmam sincs, hogy hogyan bírtam ki a futást összeesés nélkül, (vagy, hogy egyáltalán miértcsináltam meg, amit kértek tőlem) bár az is igaz, hogy 2 km-enként tartottam egy negyedórás szünetet. Azért a rosszban is jó, csodálatos helyeket láttam, és megtaláltam a kedvencem is, ahova előreláthatólag sokat fogok menni.