Lefagytam. Gyilkosok. Tehát ezért mosolygott annyira az a rohadék. Gyilkosokhoz álltam be, és ez teljes mértékben az én hibám. Vagyis hát, az enyém? Persze, nem vitatkoztam velük, de hát mégis ki tette volna abban a helyzetben. Mondjuk az is tény, hogy hagytam magam provokálni. Már vagy a második perce állok ott teljesen letaglózva, a dühtől remegő kezekkel a földet bámulva, és egyre csak az jár a fejemben, hogy én nem akarok ölni. Aztán felemeltem a fejem, és nyugalmat erőltetve magamra mérlegeltem. Elfuthatnék. Tudom az utat visszafelé, csakhogy ezek itt az emberölésre szakosodtak. Sorával is milyen jól ment a leütöm és eltűnök taktika. Ráadásul, ha bérgyilkosok, akkor fegyver is biztosan van náluk, plusz Sora elállja a menekülési útvonalat. Még ha sikerülne is elfutnom, ha Max és Sora habozna is, Shane teljesen biztos, hogy azonnal utánam eredne, s gondolkozás nélkül a túlvilágra küldene. Meglepetésről meg aztán szó sem eshet. Minden mozdulatomat árgus szemmel követik. Ők is mérlegelnek. Azt próbálják kitalálni, hogy mit lépek.

– Nos, azt hiszem, hogy nincs sok választásom – mondtam egy kis idő után, kimért, fojtott dühvel teli hangon, és szerintem Max akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy azt fönt is hallották. – Bár ezek szerint nem is volt soha választásom – tettem még hozzá ugyanolyan kimérten.

– Volt! – válaszolta Max hirtelen, ingerülten, de még mindig nem egészen felém intézve szavait. – Csak blöffölt. Ugyan, persze, hogy blöffölt! – ismételte el egyre csak felspanolva magát. – Viszont most, hogy már tudod, hogy mi a munkánk, nincs. És amúgy is Shane, ezt most miért kellett?

– Tartoztam egyel az öregnek – válaszolta teljesen közömbösen, aztán elment.

Max még szitkozódott magában egy pár percet, aztán felém fordult.

– Figyel Elina, sajnálom, de akkor ez így végleges. És ha nem bánnád, jó lenne megbeszélni a....

– Bocs, de ezt máskor, nekünk vissza kéne érnünk – kezdtem ingerülten, aztán előhúztam a telefonom, és megmutattam az időt. Bár volt még vagy 45 percünk, nem akartam tovább maradni. – Lehetne, ezt mondjuk iskola után?

– Persze, akkor 5-kor találkozunk itt.

Biccentettem, és már igyekeztem is az ajtó felé, ami elől Sora készségesen elállt. Kiléptem rajta, és már majdnem futva indultam el a folyosókon, amikor Sora beért, és elkapta a kezem.

– Vigyázz, mert eltévedsz. Itt akár évekig is lehetne kóborolni úgy, hogy nem jársz minden folyosón...

– Ne fáradj, megjegyeztem az egész utat.

Már megint mosolyogni kezdett. Színpadias mozdulattal elengedett, és mögöttem jött, igazodva egyre gyorsuló tempómhoz. Biztos voltam benne, hogy nem tudok majd ölni. Biztos voltam benne, hogy képtelen leszek rá. Dühös voltam, amiért ekkora barom voltam. Nem értem, miért engedtem neki...

– Francba! – idegességemben belebokszoltam az alagút falába, amitől az peregni kezdett.

– Héj, ne jelöld meg az utat másoknak Nina – kezdte viccesen, de gyilkos pillantásomat meglátva, toleránsnak mutatkozott, és a továbbiakban csöndben maradt.

Felérve az iskolába maradt körülbelül tíz percem megkeresni a fekete táskát, és még úgy tizenöt másik visszaérni a rajzterembe. A feladatot sikeresen teljesítettem, ez eddig rendben is van, de utána kimagyarázni, hogy mi tartott eddig már igénybe vette a hazudó képességem. Végül csak annyit mondtam, hogy Sora eltévedt, és meg kellett találnom. Ezen kívül közellenséggé váltam, mert abban az előkelő helyzetben lehettem, hogy a nagy Sora társaságát élvezhettem több mint 70 percig. Felemelő volt, ezt állíthatom, de az ehhez fűződő rosszindulatú megjegyzéseket különösebben nem vettem magamra.

A nap hátralévő részének történéseire nem igazán figyeltem, sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan tudnék kiszállni. Csakhogy akárhányszor is gondoltam át újra meg újra, mindig ugyanarra jutottam: hogy nem tudok. Így hát jobb ötletem nem lévén egész nap idegesen rágcsáltam a tollam végét, ügyet sem vetve arra, hogy ez akár másnak is feltűnhet. Úgy értem sokan gyűlölködve tekintenek rám, és nem gyakran mutatok érzelmeket, elvégre minden felhasználható ellenem. Meg aztán alapból is jobban kellett volna tudnom türtőztetni haragom.

Délután fél ötkor aztán, mikor kicsöngettek az utolsó órámról, összeszedtem a dolgaim, és elindultam a „B" épület földszintjére. A mérgem ekkorra már teljesen eloszlott, de a fiú wc előtt még is megálltam, és tétováztam pár másodpercet. Mert nem akartam megtenni.

– Nem gondoltam, hogy előttem itt leszel – hallottam a hangot a hátam mögül.

– Mit keresel itt?

– Eltévedtem.

– Szóval nem bízol bennem – Visszafordultam, kinyitottam az ajtót, és beléptem.

- Csak nem akarok olyan dolgot tenni, amit később talán megbánnék.

– Ahha – feltűnő mozdulattal benyomtam a gombot a mosdó alján – ami amúgy egy elég undorító ponton volt, így kétlem, hogy bármelyik átlag diák csak úgy véletlenül hozzáért volna, és felfedezi a föld alatti labirintust -, amire megláttam a fintort Sora arcán. Áh, szóval azt hitte nem vettem észre.

Elindultunk.

– Már észrevettem – szólt úgy két másodperc múlva. Kérdőn néztem rá. – Mitől remeg a lábad? Azt ne mond, hogy félsz!

– Nem!

– Akkor?

– Csak nem bírom a gyors dolgokat.

Ezek után pár másodpercig meredten bámult rám.

– Nos, akkor azt hiszem, ezzel lesz egy igen nagy probléma.

– Mégis mire gondolsz? – állt meg a lift.

– Hát tudod... majd később megbeszéljük. – és ezzel futásnak eredt.

– Héj! Várj! – kiáltottam utána, és én is futni kezdtem.

Csúszkálva, néhol majdnem elesve vettem be a kanyarokat teljes sebességgel, miközben szemem végig az előttem haladón függött, s éppen ezért nem is figyeltem merre megyek. Ráadásul hiába kiabáltam egyfolytában Sorának, mintha meg sem hallotta volna. Plusz még soha nem futottam ennyit, és ilyen intenzíven. Lassan a tűrőképességem határán voltam, míg a barna hajúnak láthatólag egyáltalán nem volt különösebben megerőltető ez a lassan már tíz perces sprint. Izzadtam, égtek a lábaim, és hiába vettem egyre nagyobb kortyokban a levegőt, mégis éreztem az oxigénhiányt.

Vajon mikor áll meg? És hova megy? Olyan sokat kanyarog. Már nem tudom, hol vagyunk. Nem bírom.

Közvetlen mellettem egy golyó süvített el irdatlan sebességgel.

– Áh!

Két kézzel a bal fülemhez kaptam a dobhártyaszaggató zaj ellen, de ezzel teljesen elvesztettem az egyensúlyom, és nem bírtam tovább futni, úgyhogy nagyot zakózva elestem. A fejemet ezzel a borulással sikeresen bevertem, de egyáltalán nem fájt annyira, mint mikor rájöttem, hogy már megint rászedtek. Egy nap alatt már másodszorra.

Pár perc múlva, mikor kellőképpen kifújtam magam, meggyőződtem róla, hogy a dobhártyám ép, és hogy a fejem sem tört be, felálltam, leporoltam magam, majd körbetekintettem.

– Na, és most merre? – kérdeztem leginkább magamtól. Válasz azonban sem magamtól, sem mástól nem érkezett, tehát jobb híján elindultam egyenesen előre, közben erősen gondolkozva, hogy találjak megoldást, nem csak az útvonalat, hanem az úti célt illetően is. Mi a francnak kezdtem el egyáltalán futni utána? Hogy lehetettem ekkora idióta?

Na jó, gondolkozzunk. Először is hova kéne mennem? Talán kijáratot kellene találnom? Vagy azt a fémdobozt? De az is lehet, hogy a rejtett szobát kellene megtalálnom. Vajon melyiket? Főleg, hogy nem is vagyok biztos benne, hogy van kijárat. Bár talán ezt a verziót ki zárhatom. Elvégre, ha lenne egy kijárat a parkba, akkor azt nagyon könnyen megtalálhatnák. És úgy érzem, hogy az nem lenne logikus – álltam meg. – Ha legalább a fémdobozt megtalálnám, akkor csak meg tudnám ezt oldani. Lássuk csak: Sora reggel azt mondta, ezen a helyen akár éveket is lehet kóborolni anélkül, hogy járnánk minden folyosón. Vagyis hatalmas ez a hely, szerencsétlen helyzetben akár az egész park alatt futnak az alagutak. Tehát nagyon kevés esély van arra, hogy valaha is megtaláljam a kiutat – kezdtem el aggódni. – De az nem lenne logikus. Mi értelme lenne az egésznek, ha nem lenne valami módja a random keresésen kívül a helyes út megtalálásának. Elvégre Sora sem jegyezhette meg az egésznek a térképét, ha valóban olyan nagy a hely. Vagy mégis? Ha pedig csak azért hoztak volna ide, hogy itt leljem halálom... sokkal egyszerűbben is elintézhették volna az egészet. Ráadásul Shane azt mondta „Tartoztam eggyel az öregnek". Blöffölt volna? De miért tette volna? Ott és akkor, akár puszta kézzel is végezhetett volna velem. Nem kellett volna külön kockáztatnia azzal, hogy esetleg elmenekülök, ezzel több munkát adva neki. Ami azt jelenti, hogy kell lennie egy módszernek, ami alapján megtalálom a titkos szobát. De mi az?

Megálltam, és körbekémleltem az egyhangú folyosón. Az egész földből volt kivájva, ami azt jelentette, hogy az alagút padlóján, plafonján, és falán semmilyen jel, vagy utalás nem lehet.

– Hacsak... - kaptam tekintetem a jobb oldali falra. – a fáklyák!

Ekkor a hátam mögül fegyvercsörrenést hallottam, s megfordulva egy csuklyás, magas, izmos embert láttam meg, kezében géppisztolyt fogva, egyenesen rám célozva. Alig volt időm félre ugrani az első sortűz elöl.

Ezek most tényleg ki akarnak csinálni engem? – kérdeztem magamtól, miközben a lehető leghatékonyabban próbáltam kitérni a lövedékek elől.

Kanyarogtam amennyit csak lehetett, és teljes erőmből futottam, de még úgy sem tudtam lerázni, hogy ő fegyvereket cipelve futott.

Hova futhatnék? Hova bújhatnék?

Égtek a lábaim, féltem, és nem találtam a megoldást.

Már háromnegyed órája futottam, alig másodpercekre megállva, mikor sikerült két kanyarra lehagynom a fegyverest, s ahogy némiképp biztonságban tudtam magam, szinte összeestem a fáradtságtól.

Nem fogok tudni tovább futni. És ő meg fog találni. Elvégre egyszer, még csak egy kósza fegyvercsörgést sem hallottam az alatt a megközelítőleg tíz perc alatt, amíg követett. Ő profi, én meg túl hangosan lihegek – gondoltam, s óvatosan kihajoltam a forduló peremén.

Itt úgy körülbelül 200-al kezdett el verni a szívem, mert úgy egy méterrel előttem megláttam a fegyverest, ezúttal felhúzott revolverekkel közeledni (gondolom kifogyott a gépfegyver tára). Szinte öntudatlanul, reflexből felpattantam, és megpördülve a tengelyem körül kirúgtam az egyik fegyvert a támadó kezéből, majd a másik karját megfogva előredöntöttem, eltérítetve a lövését a mellkasomról a falra, majd egy villámgyors mozdulattal az egyensúlyát vesztett férfi mögé kerültem, és egy nagyot könyököltem a tarkójára, mire az elájult.

Elvettem tőle a fegyvereket egy kivételével (amibe bele is csúsztattam a tárat) a többit messze hajítottam, a kivett tárakat pedig eltettem a zsebembe. Ezen kívül átkutattam a maszkos alakot, de nem volt nála kés, úgyhogy továbbindultam. Kezem-lábam remegett, nem tudtam többen is vannak-e, vagy hogy felébred-e a maszkos, és utánam jön-e. Továbbá nem tudtam, hogy miként kell értelmezni a fáklyákat, vagy, hogy egyáltalán azokat kell-e, bár, mivel csak akkor mutatkozott meg a támadóm, mikor ezt mondtam ki megoldásnak, meggyőzött róla, hogy helyes volt a következtetésem. Mindenestre nem tudtam meg, hogy ez valóban így van-e, mert a jó fél óra járás alatt nem sikerült kitalálnom a fáklyák elhelyezkedése, és az útvonal közötti összefüggéseket. Aztán egyszer csak erős fényt láttam az egyik fordulóban.

A fémdoboz – jutott rögtön eszembe a vashelyiség foszforeszkáló képe, azzal felemelt fegyverrel, óvatosan, és lehetőségeim szerint halkan kikémleltem a földalagút peremén, és miután meggyőződtem róla, hogy senki sincs a teremben, beléptem. Innen már szinte megkönnyebbülve jártam a megjegyzett útvonalon, s mikor már csak egy forduló volt hátra, elhajítottam fegyverem, és odafutottam a falhoz, amin reggel Sora megnyomott valamit. Csakhogy percekig semmit sem találtam, s már berúgni készültem a falat, mikor valaki hátulról egy kést nyomott a torkomhoz.