- Szia John!- mondtam egy kis mosollyal.

-Nem hiszem el..te vagy az Alice?- nézett rám John összeszűkített szemekkel, mintha még mindig nem hinné el, hogy itt vagyok. Elemezni kezdtem őt:

,,32 évére néhány kis őszhajszál búj meg a világosbarna haja mögött. Nincs gyűrű az ujján, szóval még nincs sógornőm. Kevés ránc az arcán, valószínüleg az alvatlanság miatt, szóval nemcsak napközben dolgozik. Afghanistán óta jelentősen is megnyúlt egy picit és a karján lehet látni az izmokat. A körme nem sárga, szóval nem nikotin függő, ez jó hír. őszinte mosoly volt az arcán, mikor meglátott, szóval tényleg örül nekem, és nem csak megjátsza az egészet.,,

-Igen én, és az eggyetlen- mondtam amire John elnevette magát, és gyorsan odajött hozzám, hogy erősen megöleljen, amit szívesen viszonoztam.

-Te jó ég, mennyire megnőttél, egy igazi nő lett belőled!- fogta meg a vállam és engem nézett.

-Én pedig elmondhatom, hogy te eléggé megöregedtél, habár illik neked, felelősségteljesebbnek látszol, mint voltál- mosolyogtam, amire ő is nevetni kezdett.

-Tényleg Alice vagy, e téren te semmit sem változtál!- mondta a szemembe nézve, de egy köhintés megzavart minket- Jaj, igen Alice ő itt Sherlock  Holmes, Sherlock ő pedig a húgom Alice Watson.

-Van húgod?- nézett Sherlock Johnra, engem figyelemnélkül hagyva.

-Pedig említettem, hogy hárman vagyunk testvérek!

-Akkor ezekszerint kisöpörtem az elmémből-mondta Sherlock maga elé nézve, és hátratett kézzel elindult, majd leült a kandal ló melleti kanapéra.

-Én is örülök, hogy megismerhetem...- mondtam felé nézve szarkasztikusan, de ő csak csukott szemmel ült.

-öhhm...- mondta John, megszakítva a kínos csöndet- foglalj helyet Alice. Hozhatok valamit? Teát?

-Annak nagyon örülnék- mondtam mosolyogva és leültem a másik kanapéra, épp Sherlock elé. Megpróbáltam őt elemezni, de nem sikerült, mintha valami blokkolt volna engem. Néhány perc után pedig megszólalt.

-Illetlenség másokat bámulni Miss Watson!- mondta még mindig csukott szemekkel, amire elvigyorodtam.

-Illetlenség ignorálni egy hölgyet Mr. Holmes!- tettem keresztbe a lábam, amire kinyitotta a kék szemeit és belegázolt az enyéimbe.

-Elég a Sherlock is.

-Alice is jó lesz- mondtam határozottan ránézve, amire egy kis mosoly ült ki a szám szélére. Ekkor John behozta a teát, és megköszöntem.

-Olyan rég láttalak Alice, hány éve is ? 6? - mondta John és leült egy székre.

-8- ittam bele a teámba, amire John elmosolyodott.

- Na és mesélj, mi történt veled? Miért jöttél vissza Amerikából?

-Hát úgy is mondhatjuk, hogy meguntam az ottani légkört, és honvágyam volt, ezért gondoltam visszajövök Londonba- válaszoltam, szinte meglepődve saját magamon, amilyen folyékonyan hazudtam.

-Egy férfi van a dologban?-kérdezte John rámmnézve.

-úgy is mondhatjuk!- sóhajtottam halkan. Elvégre nem mondhatom el Johnnak amiért visszautaztam Londonba, még nem.  De ha úgy vesszük nem is hazudtam, hiszen tőle menekültem el csak néhány hónapja....

-Na de váltsunk témát!- mondtam felszólalva a gondolkodásomból, és letettem a teám a közeli asztalra- Hallom magánnyomozó lettél John, gratulálok!- mondtam rámosolyogva.

-Nem, nem én vagyok az, hanem Sherlock, én csak az aszisztense vagyok.

-Az is valami- mondtam keresztbetett kézzel- Na de mondja Sherlock, mi vezette magát arra, hogy magánnyomozó legyen?- kérdeztem rápillantva, de szóra sem méltatott, csak újra becsukta a szemét.

-ő a legjobb nyomozó, akivel valaha is találkoztam, képes megmondani rólad mindent, még olyat is, amit te magad sem tudsz!-mondta John, amire Sherlock szúrósan ránézett.

-Komolyan?-vontam fel, az egyik szemöldököm. Ismerős- gondoltam- Hát rajta! Próbálja ki!- mondtam, egy kicsit gonoszkásan mosolyogva, mert tudtam, hogy én rólam, senki sem tud leolvasni semmit. Sherlock rámnézett, összetette két tenyerét, és végigmért , majd megszólalt.

-Semmi- mondta és letette a kezeit a kanapé támlájára.

-Semmi? mi az hogy semmi?-nézett felé John érthetetlenül.

-úgy, hogy semmi John! Hiába nézek rá, egyszerűen nem kapcsolódnak egymáshoz a képek, a mozzanatok!- mondta felkapva a vizet, és újra becsukta a szemeit, hogy látszólag megnyugodjon.

-Hát ilyen még nem történt vele!- mondta John megbiccentve oldalra a fejét, majd beleivott a kávéjába.

-John, tudom, hogy nem szóltam az érkezésem előtt, és valószínüleg nem is számítottál rám, hogy éppen ma itt megjelenek, de ideköltözhetnék egy kis időre?- kérdeztem halkabban ránézve, bevetve a szerénységet színlelve, amire Sherlocknak kipattantak a szemei, és a konyhába ment- Persze csak addig, míg nem találok egy rendes munkát, és egy kis lakást számomra- folytattam, hiszen ez igaz volt.

-Persze, hogy itt maradhatsz, ez csak természetes, majd szólok Mrs.Hudsonnak, hogy kiveszed a felettünk lévő kis szobát!- mondta bíztatóan.

-Köszönöm John, tudtam hogy rád számíthatok!-mondtam, amire megengedtem egy kis mosolyt felé,és ő pedig megszorította bátorítóan a kezem, de ekkor jutott eszembe, hogy Sherlockkal is inkább megkellene beszélni, hiszen mégsem jöhetek ide csak úgy- De Sherlock is beleeggyezik? Mert ha nem, én akkor elmegyek egy hotelba, vagy...

-Ne hülyéskedj- vágott a szavamba John- Sherlock is bizonyára örülni fog, hogy ideköltözöl!- mondta direkt hangosabban, hogy a konyhában is halhassa az illető, kinek célozza. Erre egy nagy csörömpölés szűrődött ki a kis konyhából.
-Ezt igennek veszem!- mondta hangosan a bátyám.