- azt hiszem, kiment a vállam

- Fel tudsz állni?

- szerintem igen.

megragadtam a bal karját, és felhúztam.  Kiment a jobb bokája is.

 Leültettem egy székre, majd elindultam a telefonomért, hogy hívjam a mentőket.

- Jó napot,az any... - most komolyan magyarul kezdtem el beszélni?

Nagy nehezen sikerült elmondanom hogy mi történt, (muszáj leszek elmenni egy angol nyelvtanfolyamra). Azt mondták, menyünk a sürgősségire. Szóval a helyzet az, hogy anya kiment vállal nem tud vezetni, én meg csak augusztusba megyek vizsgázni, így szóltam Jamesnek (az egyetlen magyarul tudó osztálytársamnak),  hogy jöjjön és vigyen el minket.  Oh hát persze hogy pont most nyaral.  Viszont azt mondta, hogy hazatelefonál a testvérének, hogy jöjjön értünk.  Nem sokkal később visszahívott, hogy 10 perc és ideér.  Beszéltem egy kicsit anyával, mikor dudáltak.  Ez inkább 5 perc volt.  Felsegítettem anyát, mikor elindultam vele kifelé. Észrevettem, hogy vérzik a feje. Tehát az is betört.  Remek.

A sürgősségin összevarrták a fejét, és amennyire tudták, helyrehozták a bokályát, de a vállával elküldték a kórházba, és mondták, hogy a bokáját is mutassa meg. Tehát átmentünk a kórházba, ott vagy egy órát váltunk, amég odaadtak egy papírt, hogy töltsük ki, majd további fél órát, hogy elvegyék a lapokat, utána 20 perc múlva be is mehetett anya, én meg  Kim (James tesója) pedig kint várhattunk még egy háromnegyed órát, mikor anya kijött az orvosok segítségével.

- Na? - kérdeztem idegesen.

-A vállamat helyrehozták, bár még mindig nagyon fáj. - kezdte - a bokám rendben van, de   még egy ideig nem tudok ráállni, és borogatnom kell. Kiderül, hogy egy kicsit a karom is megzúzódott, de az nem vészes, viszont fájdalmas.

- Mennyi idő amég elmúlik a fájdalom?

- 1-2 hét.

- Holnap után utazok el.  Mi lesz veled addig?

- túlélem. - mondta, apró mosollyal a száján - segítesz? - kérdezte, mire átvettem őt az orvostól, és elindultunk a kocsihoz. Kim a házunknál kitett, és jobbulást kívánt anyának, majd elment.

Felsegítettem anyát a szobájába, vittem neki inni meg gyógyszereket (még a kórházban adták), megkérdeztem, mit akar enni, és indultam is levest csinálni. Nem kívántam, de végül én is azt ettem. Mielőtt felmentem a "gyilkos lépcsőn",  meg akartam kérdezni  anyát, hogy kell-e neki valami, de elaludt.  Leültem még egyszer a laptopomhoz, Luke új képet töltött fel Facebookra.  Skype-os kép, 3 fiú volt az egyik képkockában, egy lila hajú, szemöldök pc-s gyerek, tetkóval a kezén, egy barna hajú gyerek, sok tetoválással, és egy bandanát viselő, barna hajú fiú, dobverővel az egyik kezében.  A másikban pedig Luke, meztelen felsőtesttel.  Mind a négyen metálvillát mutatnak.  Sokáig nézegettem a képet, aminek anya kiabálása vetett véget.

Szinte szívrohamot kaptam, mikor meghallottam, és lerohantam hozzá.  Megkönnyebbültem,  mikor láttam, hogy semmi baja.

- Megilyeztettelek?

- Kicsit. Mi az?

- Ki kéne kapcsolni a tv-t, kivinni a tányért, és kéne  vizes borogatás a lábamra. Jah, meg egy fájdalomcsillapító.

- Oké. - elindultam a nyárérrel kifelé - még valami? - fordultam vissza, hogy ne keljen később újabb utat tennem.

- Nem. Csak ennyi.

Elmostam a tányért, csináltam vizes borogatást, előszedtem a fájdalom csillapítót, odaadtam anyának, és kikapcsoltam a tv-t.  Megköszönte, és indultam vissza a szobámba.  Még egyszer visszapillantottam a Luke-os képre, és ezzel a képpel a fejemben készülődtem az alvásra.  És most esett le mit csinálok.  Nem.  Nekem nem tetszik.  Nem. Vagyis de., Ah. Inkább alszok.

Átöltöztem, beraktam a fülesem, és próbáltam elaludni.  De folyton azt a képet láttam magam előtt, Luke csupasz mellkasa, a szemei.  Kikapcsoltam a zenét, felültem, és elkezdtem netezni, hogy elterelje a gondolataimat. Hát, nem jött össze.  Egy próbát megért.  Egyszer csak azt vettem észre, hogy megint Luke képeit nézem.  Hát, érdekes suli év lesz majd, az tuti.