- Utállak
- Ne mondj olyat ami..
- Nem mondtam olyat! Nem bánom meg!
- Felmegyek!
- Gyere, van kulcs az ajtómhoz. 
- Ha ki mersz zárni...

És kizártam. Ezzel a beszélgetéssel kezdődött a reggelem. A legédesebb apa-lánya beszélgetés, nem? Azzal kezdődött, hogy ő ébresztett fel, ordítva, hogy elkések, aztán rászólta, hogy ne ordítson, neki nem tetszett a hangnemem, úgyhogy azért ordított, és innen egy hosszú veszekedés következett, aztán ott hagytam a szobámban. Ő követett, tovább veszekedtünk, én felmentem és kizártam. 
Amég ő a szobaajtón dörömbölt, én felöltöztem, és elkészültem. Utálom a hétfőket, mindek kell neki is rontania rajta?
Kinyitottam az ajtót, apám majdnem beesett rajta, aztán kikerültem, és kimentem, hogy elinduljak a suliba. Beszálltam a kocsimba, és elindultam, ő pedig az útra kiállva ordibált utánam. Megfordult a fejemben, hogy elüssem, de semmi kedvem börtönbe menni, úgyhogy nem foglalkoztam vele. Elmentem Luke-hoz, hogy őt is vigyem, de persze neki ciki, ha a csaja vezet, úgyhogy végül ő vitt engem suliba, az én kocsimmal.
- Mi a baj? 
- Nem csak rémálom volt. Apám tényleg itt van!- mondtam, és a nyakába borultam
- Majdcsak túléled.
- Tölts vele el te egy napot, és rájössz, hogy ez nem olyan egyszerű.
- Majd elmegy. Addig mondjuk, délutánonként átjöhetnél hozzám, annyival is kevesebb időt töltenél vele. - ajánlotta fel, nekem pedig felcsillant a szemem.
- Köszönöm! - öleltem meg szorosabban
- Egy feltétellel.
- Mi?
- Nem fojtasz meg. - mondta, és megpróbált lerángatni magáról, sikertelenül. Egy idő után végül csak elengedtem, mert ideje volt indulni, és így nem tud vezetni, én pedig nem most akarok meghalni, hétfő reggel, amikor az apám egy városban van velem. Mondjuk, legalább Luke-al halok meg. De azért még tervezek 18 évnél tovább élni.
- És, mit csinálunk nálad? - kérdeztem, teljesen izgatottan, attól a tudattól, hogy pár délutánt nála töltök. Titkon reménykedek, hogy valamikor estére is megszán, hogy ne keljen apámmal egy házban lennem. 
- Hát, filmezhetünk, beszélgethetünk, te mit szeretnél?
- Ezt. Ilyen sorrendben.
- Oké. És, csak úgy mellékesen, az én szüleim nem szoktak bemászkálni a szobámba, általában otthon sincsenek. - mondta, édes vigyorral a képén, én pedig nyomtam egy puszit az arcára.
 - Vigyázz! - szóltam rá, mert egy macska ment át előttünk. Vagyis csak akart, mivel Luke nem vette észre.
Kiszálltunk, és elindultunk a macska felé.
- Várj. Biztos, hogy te is meg akarod nézni? - kérdezte Luke.
- Láttam már horror filmeket, amiben embereket beleznek ki, elég részletes film volt. Szerintem ezt is bírni fogom.
Odaértünk, és jobb kép fogadott, mint amire számítottam. A macskának a lábára mentünk rá, így járni ugyan nem tudott, de nem olyan véres és tragikus a látvány. Levettem a pulcsimat, óvatosan felemeltem a macskát, és beletekertem a pulóverbe.
- Most mit csináljunk vele? - kérdetem Luke-ot. 
- Vigyük be hozzám. Gyere. - mondta, és elindult. Én bezártam a kocsit, és követtem. Nem kellett messze menni, mert alig indultunk el, már megtörtént a baleset. 
Bementünk a házba, és a macskát letettük az ágyra. 
- Ez így nem lesz jó. Orvoshoz kell vinni. 
- El fogunk késni. 
- Akkor elkésünk, de nem hagyhatjuk így itt.
- Ah, jó. Várj. - kutatni kezdett a szekrényében, aztán felém nyújtott egy  fekete, pulóvert. - A pulcsidat a macskára áldoztad, és nem hagyom, hogy megfagyj. - mondta, én pedig megköszöntem, és felvettem.
Elmentünk az állatorvoshoz, aki elvégzett pár vizsgálatot, és mondta, hogy egy ideig eltart, amég felépül. 
- És most? – kérdeztem Luke-ot, mikor beszálltunk a  kocsiba.
- Elvisszük hozzám, rakunk ki neki kaját és vizet, vagy tejet, vagy akármit is isznak a macskák, és megyünk suliba.
- Ma csak 6 óránk van. abból 2 elment, mire odaérünk szerintem a 3. is letelik. Muszáj bemenni?
- El akarsz lógni?
- Jó célból teszem- mondtam, és felemeltem a macskát.
- Felőlem. Menj el orvoshoz.
- Mi, miért?
- Hogy leigazolja a napot. Nem kéne a szüleidnek tudniuk erről. 
- És te nem igazoltatod le? 
- Nekem itthon vannak a szüleim, szerintem tudnak róla. Majd ők leigazolják.
- Oh, értem. Akkor majd jövök. - elindultam, aztán rájöttem, hogy nem kell sietnem, van még időm elmenni az orvoshoz. Újra bementem a szobába.
- Ez gyors volt
- Nem mentem el.
- Nem mondod? - nevetett Luke, és átadta a macskát. - Etesd és itasd meg. Nem értek hozzá. 
- Hozzál neki valamit. Nem akarok kotorászni a ti hűtőtökben.
- De mégis mit hozzak?
- Tejet meg...akármit, amit szerinted meg tud enni egy macska. 
Később visszajött egy doboz tejjel, és egy adag nyers hússal.
- Azt mondtam, olyat hozz, amit egy macska meg tud enni. Nem cápát etetünk, hozz normális kaját neki.
- Mégis mit? 
- Akármit, ami nem nyers hús.
- Kenyér?
 - Mindegy, hozz azt. – utasítottam, és gyorsan hozott egy fél kilós kenyeret, természetesen nem szeletelve, szóval vagy az egészet az állat eszi meg, vagy tépkednünk kell. A 2. mellett döntöttünk.
- Na és, mit csináljunk?
- Beszélgessünk. - ajánlottam fel.
- Oké. Miről?
- Mondjuk. nem tudom... Oh, nem fejezted be múltkor a történetet.
- Melyik történetet?
- Mégis hány történetet kezdtél el nekem mesélni?
- Jah, mesélni?
- Mégis mire gondoltál?
- Hát... - odahajolt hozzám, és megcsókolt. - Az egyiket nem meséltem, de azt sem fejeztem be. Nevetve megcsókoltam, és ledőltünk az ágyára. 
- Várj.
- Mi van már? Nem jön be szülő.
- Tudom, vagyis remélem, de a macska nem evett.
- Nem ér rá később megetetni? - kérdezte, én pedig odasétáltam a macskához, és felvettem  földről. Talán jobb helyre is tehettük volna.
- Hol a tál?
- Milyen tál? 
- A macskának. Valamiből innia is kell.
- Ott van a bögrém, igyon abból.
- Abból már nem akarsz inni?
- Most nem.
- Undorító vagy. - nevettem.
- Most mi az? Majd elmosom!
Megitattuk a macskát, és elkezdtem adogatni neki a kenyeret.
- Jézusom, mint egy öregasszony. - nevetett ki. - Nem egy galamb, nem dobálni kell neki a kenyeret. adj neki egy normális adag kaját, megeszi ő magának.
- Nem, elvagyok. - mondtam. Luke leült mögém a földre, és átkarolta a derekamat. A nyakamat kezdte puszilgatni, én pedig nevettem.
- Ahj add már ide. - elvette tőlem a kenyeret, letört belőle egy nagydarabot, és a macska elé rakta.
- És ha megfullad benne?
- Nem akarod esetleg előre rágni neki? - röhögött ki. nekidőltöttem a fejem a mellkasának, és figyeltem a macskát, nehogy belefulladjon a nagy adag kenyérbe
- Ó-ó. Dőlök. - jelentette ki, és hanyatt feküdt. Én is dőltem vele együtt. Nevettem majd megfordultam, és elkezdtünk csókolózni. 
Az egyetlen eset volt, hogy senki nem tört ránk, és nyugodtan, kettesben lehettünk. Senki nem szakított félbe, csak egyszer a macska, amikor a lábammal kezdett játszani. Akkor odadobtam neki a cipőmet, hogy inkább azzal játsszon. Az érzés, ahogy szenvedélyesen csókolt, ahogy beletúrtam a hajába, ahogy rám nézett...Jobb nem is lehetett volna az első alkalom.  Mire észbe kaptunk, már délután fél 3 volt, így anya már párszor hívogatott, hogy miért nem vagyok még otthon. Máskor nem nagyon érdekli, de gondolom, nem nagyon volt kedve egyedül tűrni apámat, és várta, hogy menjek. Szenvedjünk inkább ketten. Csapatszellem. Éljen. Viszont most magára fogom hagyni őt. A 10. hívásra felvettem neki a telefont.

- Végre felvetted. - mondta megkönnyebbülten. Persze nem azért könnyebbült meg, hogy nem esett bajom, hanem mert reménykedett, hogy megyek és kimentem.
- Miért hívtál? - kérdeztem, mint ha nem tudnám az okát.
- Érdekelne, hogy mikor jössz haza, és hogy hol vagy.
- Oh, ma délután nem megyek haza, Luke-nál vagyok, remélem nem gond.
- És nincs kedved hazajönni?
- Nincs.
- Oh, hát, oké. - mondta szomorúan. 
- Bírd ki valahogy. Viszont sok lesz a számlád, lerakom. - kezdtem búcsúzkodni.
- Várj, még valamire kíváncsi lennék.
- Mire?
- Miért nem voltál ma iskolában?
- Mii? Honnan veszed, hogy nem voltam? Olyannak ismersz, mint aki ellóg egy napot? Mi okom lett volna rá? Miért gondolsz rólam ilyeneket? - kérdeztem, mintha jogosan háborodnék fel.
- Végeztél?
- Azt hiszem.  Oh, nem, várj. Csalódtam benned, amiért ilyet feltételezel rólam.
- Oké, akkor szeretném hallani az okát, hogy a kocsid miért állt egész délelőtt Luke háza előtt, és miért láttalak egyszer bemenni az állatorvoshoz iskolaidőben? Ráadásul azt is elfelejtetted, hogy minden hiányzásról értesítik a szülőket.
- Óóó… Hát, meg tudom magyarázni.
- Ebben biztos voltam. Na, hagy haljam.
- Ma az alteregómat láttad a macskával, kedves lány, beszéltem már vele, meg kéne ismerned. A kocsival leparkoltam Luke háza előtt, mert ma inkább sétáltam, jól esett a reggeli napsütésben és melegben gyalogolni. A hiányzást meg biztos félreértetted, amikor mondták, mert ugye angolok, te pedig nem tudsz angolul. Biztosan valami más miatt hívtak.
- Ügyes. Hogy találod ki ezeket?
- Magam sem tudom. Vagyis, nem most találtam ki, tényleg így volt.
- Érdekes, pedig nem is mondtam, hogy macska volt a kezében az állítólagos "alteregódnak", és biztos vagyok benne, hogy reggel még esett is, és mínuszok voltak kint, úgy mint most is. És képzelt, email írtak, és van google fordító.
- Oh....tudod, a google fordító vacak, biztos rosszul fordítottad.
- Aha, biztos. Szóval mi az eredeti ok?
- Jaj, de hát most mondtam el!
- Ariana! Haljam az okot!
- Ah, jó. Elmentem reggel Luke-ért, és a suliba menet elütöttünk egy macskát.  Elvittük állatorvoshoz, és mire visszaértünk már nagyon sok óra letelt, így értelmetlennek tartottam bemenni arra az 1-2 órára a suliba.
- És a macska jól van?
- Igen, pár hét és rendbe jön,, most épp Luke cipőjével játszik az ágyon.
- Oké, szia.
- Várj. Ennyi?
- Igen.
- Semmi szobafokság vagy netkorlát? Semmi büntetés? És még csak nem is akadtál ki?
- Nem. 
- Miért?
- Jó, azt szeretnéd, hogy megbüntesselek? Mert simán kitalálok gyorsan egy büntetést neked. Azt hittem, elég büntetés hogy apád itt van, de akkor egy héti..
- Igen. Elég büntetés ez nekem. Szia. - gyorsan leraktam, mielőtt még büntetést adott volna.
Luke-ra néztem, aki szórakozottan figyelt.
- Mi olyan vicces? - tártam szét a karom.
- Semmit. - mondta, továbbra is hatalmas vigyorral a képén. - Mi lesz, ha összekeverlek az alteregóddal, és vele csókolózok?
- Akkor átpasszollak neki. Úgysem kellesz annyira, csak azért nem dobtalak még, mert sajnálnálak. Nem lenne kedvem azt hallgatni, hogy próbálod visszakönyörögni magad - mosolyogtam, és leültem Luke mellé az ágyra. 
- Ez fájt. - mondta, és a szívére tette a kezét. - Ez szíven ütött. - Letörölte a nem létező könnyeit. Nevetve megcsókoltam, de nem csókolt vissza.
- Mi az?
- Túl korai. Még nem emésztettem meg amit az előbb mondtál.
- Jó, akkor hazamegyek. - álltam fel.
- Oké asszem már jól vagyok. - mondta, és lehúzott az ölébe. 
- Késő. - mondtam, és megpróbáltam felállni, de nem engedett. Átkarolt, és nem engedett el. - Jó, oké. Maradok. csak engedj el.
- Nem hiszek neked. 
- Most megsértődök, ha nem bízol bennem. 
- Oké. - mondta, de továbbra sem engedett el. Csak akkor, mikor megcsörrent a telefonja. Kiment a szobából, amég telefonált, aztán szinte lesokkolva tért vissza.
- Mi történt?
- A testvérem.
- Mi van vele? - kaptam a szám elé a kezem rémülten.
- Meghalt. 
- Micsoda? - szorosan megöleltem. - Sajnálom. 
- Ez még nem minden.
- Mi van még? - kérdeztem résnyire összehúzott szemmel.
- Említettem, hogy a mamámra vigyázott, aki már nagyon öreg, és nem képes egyedül elboldogulni.
- Igen, mi van vele?
- Nekem kell rá vigyázni.
- Ki fogja bírni a repülő utat?
- Nem.
- Akkor hogy jut el ide?
- Sehogy.
- Akkor...
- Ariana, nekem kell elutaznom hozzá.
- Párizsba?
- Igen -  először fel sem fogtam az egészet, aztán átgondoltam a dolgot, de bár ne tettem volna. Ha Párizsba elutazik, ott is kell maradnia. Nekem meg itt. És ha én itt vagyok, ő meg ott, akkor az úgy nem fog menni. Nem. Nem akarom elveszíteni. Sírva megöleltem, jó szorosan, szerintem túlságosan is szorosa, de most nem szólt érte, hanem ugyan úgy ölelt engem ő is.
- Mikor kell elutaznod? - kérdeztem halkan.
- Néhány hét, talán még ebben a hónapban.  Attól függ, meddig tudnak a mamámra vigyázni. Még pár napig vagy hétig  jár hozzá ki egy orvos, aki a gyógyszereit adja, és elvállalta, hogy vigyázni fog rá egy ideig. - Még jobban sírni kezdtem, és abba sem tudtam hagyni. Belefúrtam az arcom Luke vállába, és mélyen beszívtam az illatát.
- Nem akarlak elveszíteni.