A nap további részében kicsit ismerkedtem az elmegyóggyal, és eléggé hasonlít a filmekhez. Itt is van olyan kis helyiség ahova le lehet menni... van kis parkszerű valami, ami nagyon szép, és egész kedvesek az emberek... csak az a baj, hogy az előtérben amikor lehetett volna ismerkedni a többiekkel, megjelent Lucifer, és megtiltotta nekem hogy bárkivel ismerkedjek vagy szóba álljak.

Ilyenkor úgy utálom!

Várom a holnapi első kezelést... amikor épp nem Luciferrel folytattam kifejezetten tartalmas beszélgetést /vedd észre a szarkazmust.../ akkor állandóan a pszichiáterre gondolok... olyan szépek a szemei... biztos rengeteg csaja volt már. Valószínűleg jelenleg is van egy szép lány az életében... ő tipikusan az a fajta kinézetre aki után a tini csajok nyálcsorgatva futnak... kinézete tökéletes, férfias, a vállai szélesek, elképesztő izmos, gyönyörűek a szemei, szépen öltözködik, pszichiáter, tehát jól megért mindenkit, és biztos van egy szép lakása is, valószínűleg van egy tökéletes családja, lehet hogy testvérei is vannak, és szerintem a szakmájában is elég jó, tehát a fizetése is egész jó lehet. Biztos boldog élete van... 

Furcsa... eléggé elkezdett dobogni a szívem mialatt rágondoltam... és ahogy arra gondoltam hogy biztos van valakije /barátnője/ teljesen összeszorult a szívem.

Lehet hogy szerelmes lettem belé...

Igen, meleg vagyok. A saját nememhez vonzódok, erre már pár éve rájöttem. Mindenki megvetett meg bántott azért mert homoszexuális vagyok... Még a saját családom is elítélt miatta. Az apám ezért tette velem azt amit tett... Pedig én nem tudom irányítani hogy kibe szeretek bele... Lehet ha ő megtudná, ős is megutálna, csak nem mutatná ki, mert nem teheti, elvégre ő a pszichiáterem.  Vagy lehet hogy viszont szeretne... de ebben az esetben sem mutathatná ki... mert én az ő páciense vagyok... és szerintem nem lehet a pácienssel szerelmi viszony...

Ha viszont szeretne ilyen titkos szerelem lehetne mint a filmekben... elbújnánk meg minden... tisztára mintha egy romantikus filmben lennénk! Aztán hogyha rájönnek, és eltiltanának minket egymástól ilyen titokban találkozgatnánk, meg futnunk kellene az őrök elől, nehogy elkapjanak, aztán elbújnánk mondjuk... a szertárban, /vagy hogy hívják/ és nevetnénk hogy nem vettek észre... Aztán megszöktetne az elmegyógyból, és álruhában kellene bujdosnunk... és hotelról-hotelra járnánk nehogy elkapjanak minket! Vagy... vennénk egy falusi házat amiről senki sem tud, és ott élnénk, meg mindent magunknak termesztenénk, és nem találna ránk senki... Vaaagy... az erdőben lenne egy házunk, és tök boldogan élnénk...

De jó lenne!

Amikor észbekapok, már újra a pszichiáter ajtajában állok, és az őr szólongat... most biztos tiszta idiótán álmodozó, bugyután vigyorgó fejet vágok. Majd kiugrik a szívem a helyéről annyira izgatott vagyok, hogy ma mit fogunk csinálni!

Mielőtt lenyomnám a kilincset, gyorsan kopogok, nehogy megint váratlanul nyissak be. Amint befejezem a kopogást, már hangzik is a "szabad" az ajtó mögül, amire be is nyitok, majd belépek az ajtón.

- Szia! - köszön nekem kedvesen.

- Sz... szia... vagyis... jó napot... vagy... inkább... - kezdek el zavaromban motyorászni, és a földet bámulni.

- Nyugodtan mondd azt csak simán, hogy szia, vagy ahogy jól esik... mondhatod azt is hogy helló... vagy ahogy csak szeretnéd. Nem harapok. - mondja mosolyogva.

- O-oké... - motyogom.

- Akkor jó. Amúgy hogy használod a nevedet? Ikunak, Ikuminak, vagy Akinak? Vagy hogy? - kérdezősködik.

- Ikunak...

- Akkor... szólíthatlak Ikunak?

- Igen... - mondom félénken.

- Oké! Te hívj csak Kazunak. Nem nagyon szeretem a magázást... olyan öregnek érzem magam tőle... tisztára mint egy hetven éves... Na mindegy. Hova szeretnél ülni? Oda ahova legutóbb, vagy lefeküdni az ágyra? - az ágy szóra felcsillan a szemem. Kapásból vágnám rá hogy az ágy!, de ha lefeküdnék, szerintem el is aludnék azonnal. Viszont nincs kedvem a fotelbe ülni... elaludni meg terápia közben ciki lenne... - Mi a baj? Nyugodtan választhatod bármelyiket...

- Csak... félek hogy elalszok az ágyon... - mondom halkan.

- Nem baj ha elalszol! Majd legfeljebb felkelteltelek! Tehát, melyik? - kérdezi bíztatóan.

- Akkor... az ágy... - felelem félénken.

- Oké, feküdj le nyugodtan. - Nem kell kétszer mondania... azonnal belevágom magamat az ágyszerű valamibe, mire ő feláll az íróasztala mögül, és leül a mellette lévő fotelba, egy mappával, és egy tollal a kezében. - Akkor kezdjük is a terápiát.

- Oké... - mondom halkan, a plafont nézve.

- Tehát... Mesélj kicsit magadról. Hogy telnek a napjaid, miket szoktál csinálni, van-e valami hobbid és hasonlók.

- Hát... - kezdek bele - Nem nagyon van hobbim... Leginkább zenét szoktam hallgatni, de ezen kívül nem igazán szoktam semmit sem csinálni.

- És milyen zenéket szeretsz?

-Hát... igazából kedvfüggő... Mikor milyenhez van kedvem meg... - mikor melyiket engedi meg Lucifer.

Ezt akartam mondani... De a végét inkább magamban tartom.

- Meg? - kérdez vissza.

- Mindegy...

- És hogyhogy csak zenét hallgatsz hobbiként? Nem érdekel más esetleg? Vagy nincs valami amit ki szeretnél próbálni?

- Nincs... Igazából... Nem igazán érdekel semmi... - motyogom őt nézve.

Órákig el tudnék merülni a szemei világában. Örvénylő zöld árnyalatai szinte vonzák a tekintetemet... Nem tudom nem azt nézni. Egyszerűen magával ragad és szinte megfojt a tisztaságával.

Külön kiemeli íriszeit ahogyan a nap fényesen ragyogva emeli ki tökéletes arccsontját, és szempilláit... Istenem azok a szempillák.

- Hmm... Az nem jó. - gondolkodik el. - Szeretnél beszélni esetleg a szüleidről? - kérdezi, mire összerezzenek.

- Mi-mit akarsz tudni?

Erre már megjelenik Lucifer mellettem, a tőle már megszokott, kissé lenéző, kissé démoni tekintetével.

Kiráz tőle a hideg.

- Mit is akarsz neki mondani? - kérdezi vigyorogva. Tudja hogy olyat akarok ami neki nem tetszik...

- Se... Semmit... - suttogom kétségbeesetten.

- Mi semmi? - kérdezi a pszichiáter.

- Se-semmi...

- Látsz itt még valakit? - néz rám érdeklődve, mire egy aprót bólintok. - Akkor szép napot neki. - mosolyodik el.

- Nem tetszik nekem ez a jött-ment pszichomókus. - vet rá egy megvető pillantást.

- Miért van itt?

- A szüleim miatt.

- Mert kérdeztem róluk? - bólintok. - Nem szereti ha róluk beszélsz?

- Nem...

- Akkor inkább szólj ha szeretnél beszélni róluk, oké?

Bólintok.

- Meg igazából ha bármiről beszélni akarsz, szólj nyugodtan, azért vagyok itt. Vagy ha bármire szükséged van, akkor a határaimon belül természetesen, szívesen segítek.

Vajon minden páciensével ilyen?

Nekem jelenleg arra lenne egyedül szükségem, hogy az ölébe üljek, és elvigyen... valahova.

Teljesen mindegy hova, csak el innen. El ebből az őrületből, és el ebből a magányból.

Ami azt illeti, vele tényleg el tudnám képzelni hogy együtt elszökjünk valahova... Csak ketten. Ha magányosak lennénk, mindig ott lehetnénk a másiknak...

De jó lenne...

Kazu tipikusan az az ember akibe első látásra képes vagy beleszeretni, mert hát... olyan tökéletes a külseje. Szerintem ő minden lány éss meleg fiú álma.

Kidolgozott test, gyönyörű arc, gyönyörű haj, gyönyörű szem. Mindene ellenállhatatlan. Épp emiatt pedig biztos hogy heteró, de ha nem is az, biztos hogy van valakije.

Vajon milyen lehet amikor nem munkában van?

Biztosan kedves, és figyelmes, és ezer százalék hogy jár edzőterembe vagy edz otthon...

Még ingben is látom rajta hogy milyen szépek az izmai... Pedig azért ing nélkül is szívesen megnézném.

Bár... Nem hiszem hogy díjazná ha azt kérném tőle hogy vegye le az ingét. Pedig kíváncsi vagyok rá mi lehet alatta...

Vajon van tetkója? Ha igen, mi? Ha jobban belegondolok... Nem hiszem hogy van tetkója. Nem olyannak tűnik... Max a szerelme nevét íratná magára szerintem.

Vajon hogy hívják a szerelmét ha van? Biztos szép neve van... Tuti szebb mint az enyém. Ami azt illeti nem túl nehéz túlszárnyalni az én nevemet.

Ikumi... mint valami lány. Eleve kezdjük ott, hogy miért van Angliában japán nevem? Méghozzá még Japánban is uniszex nevem?

Már itt elbukott a férfiasságom.

A sorsom szerintem már akkor meg lett pecsételve amikor ezt a nevet megkaptam. Lehet a szüleim direkt szivatni akartak ezzel... Simán kinézném belőlük. Már akkor is utáltak mikor megszülettem szerintem.

- Egyébként a barátaid mit szólnak ahhoz hogy ide kerültél? Tudnak a betegségedről? - töri meg a csendet hirtelen a pszichiáter.

- Nincsenek barátaim. - felelem egyszerűen.

- Hogyhogy?

- Hát... - erre Luciferre pillantanék, aki ekkorra már köddé vált... - Ők nem engedik. - mondom végül.

- Kik azok az "ők"? - néz rám értetlenül.

- Lucifer és Minori... - suttogom.

- Ők kicsodák?

- Démonok... De senki sem látja őket... Senki... Csak én... Pedig léteznek! De senki sem hisz nekem... Senki sem hiszi el hogy én nem vagyok őrült! Ők tényleg ott vannak... ott vannak és bántanak és elzárnak és parancsolgatnak nekem és...

- Én hiszek neked. - vág közbe megnyugtató hangon a pszichiáter.

- Tényleg? - nézek rá részben könnyektől csillogó szemekkel.

- Természetesen. Miért ne hinnék? Nincs okod hazudni nekem tudtommal, de ha mégis van, szólj.

- Re-rendben... - felelem megszeppenve.

Ő... ő hisz nekem? Ő tényleg hisz nekem? Ő komolyan elhiszi hogy tényleg nem egy idióta őrült vagyok?

- Én... én nem olyan vagyok mint amilyennek leírtak... - kezdek bele... Igazából nem is tudom miért. Csak hirtelen úgy érzem hogy ki kell öntenem neki a szívem. - Én egyáltalán nem.vagyok bolond... Olyan vagyok mint mindenki más, csak látok két démont. Ettől még nem leszek őrült... Belátom depressziósnak tényleg depressziós vagyok, de ezért még nem kéne ide bezárni, nem? Emiatt még nem kell karanténba tenni mimtha valami fertőző betegséget hordoznék. Azt sem tudom igazából mit keresek itt... Én nem vagyok veszélyes, esküszöm! Én csak... csak haza akarok menni... Vagyishát nem haza... valahova, bárhova, el innen. El valahova, ami nem az otthonom, és nem ez a hely... Nem akarok itt lenni... Én csak egy... egy normális életet akarok amiben önmagam lehetek és nem kell félnem semmitől. Olyan nagy kérés lenne ez...? Olyan lehetetlen lenne...? Olyan... olyan nagyratörő, hogy egész életemben szenvednem kell miatta? Elvégre... sehol nem néznek jó szemmel egy embert aki már megjárta a zárt osztályt, nem? Senki sem akar egy őrülttel szóba állni... senki... - a végére az addigi szipogásomból sírás, majd mostanra zokogás lett...

Bárcsak aludhatnék a végtelenségig, és tovább... mondjuk a pszichiáter karjaiban... Biztosan kellemes amikor egy olyan izmos kar magához szorít, és úgy ringat álomba...

- Iku ne sírj... Nem olyan rossz itt. - simít végig visszafogottan a karomon.

- De az. - zokogom.

- Majd idővel jobb lesz, meglátod.

Dehogy lesz jobb. Soha nem lesz jobb...

Nem akarom ezt az egészet. Ezt az egész elbaszott életet meg helyet...

Jobban belegondolva, nem is akarok igazán semmit.

- Nem akarom, nem akarom nem akartam... Nem-nem akartam... - motyogom magam elé, reszketve. Miért is remegek most?

- Mit nem akartál? - érdeklődik Kazu.

- Ezt... ezt az életet... meg... ezt a rengeteg problémát amit másoknak okozok.

- Nem okozol problémát másoknak. Senkinek. Az életeddel pedig nincsen semmi baj, úgyhogy nincs okod a szomorúságra.

- De... van... - szipogom. Az egész életem egy nagy probléma. Még én magam is gondot okozok magamnak, nem hogy másoknak...

Még legalább tíz percig csak sírok, mígnem egyszercsak magával ragadnak az álmaim, és a zokogásból könnyezés lesz, majd szipogás, mígnem itt helyben, összegömbölyödve a kis ágyon, elalszok.

Olyan mélyen, mint az elmúlt néhány napban egyszer sem...

Leírhatatlanul jól esik ez a kis alvás. Főleg ilyen jó melegben, ilyen kényelmes ágyon. Már csak egy takaró hiányzik rólam...